56-RA EMLÉKEZEM – Apt Kamill

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 
Ismeretes, hogy 1956-ban a Soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatóinak és tanárainak nagy része elhagyni kényszerült az országot. A következő napokban az ő visszaemlékezéseikből közlünk szemelvényeket a Nyári László-Orosz Sándor szerzőpáros szerkesztésében megjelent Rögös utak című kötetből és más emlékiratokból.
Ezúttal Apt Kamill visszaemlékezéseit adjuk közre. (Forrás: Ifj. Sarkady Sándor: A soproni MEFESZ az 1956-os forradalomban, NYME Sopron, 2006.)

Apt Kamill erdőmérnök: 56-os emlékeim
Hogy is volt? Rég volt. Most, hogy nekiültem, és határidőre le akarom írni emlékeimet, szinte forog velem a világ. Több évtizede kerülöm a témát. Hihetetlen mély nyomokat hagyott az emberben az az idő. A háború elvesztése, az utána jövő éhes korszak, aztán a sztálinizmus, Rákosi, az általános félelem, hazudozás, az idegen megszállás alatti élet szégyene és visszafojtott mérge - mindez egyszerre megszűnt. Helyette mintegy varázsütésre jött a megvalósultnak hitt álom: szabad, független, semleges országban élni, tisztességgel, emberséggel a magunk erejéből. A legmegfelelőbb emlék, a forradalom legnagyobb értéke számomra, az emberek szeméből sugárzó lelkes egyet akarás, és önzetlen jóindulat volt.
Ritkán fordult elő a történelem folyamán, hogy különben erősen heterogén fajtánk többsége egyazon időben ilyen lelki magaslatra hágjon. Nagy ajándék, ha az ember ilyet megér, és az idő részese lehet. A felemelő érzés úgy átitatta a sejtjeimet, hogy máig is őrzök belőle valamit. Aztán a bukás. Az álom, a haza és a remény elvesztése. A tehetetlen keserűség, nézni amint a forradalom „ünneplése" ürügyén különböző politikai széltolók tőkét kovácsoltak maguknak, támogatva ezzel az otthoni hatalom „szervezett ellenforradalom"-ról szóló hazugságát.
Nem ellenforradalom volt az. Nem jobboldali forradalom. Még csak nem is antiszocialista, vagy a nyugati kapitalista rendszert támogató forradalom. Forradalom csak a spontán kirobbanó természetében volt, aztán már szabadságharc az idegen megszállók és magyarul beszélő pribékjei ellen. Néhány év után már nem jártam el emlékünnepélyekre. Nem azt ünnepelték, amit nekem 56 jelentett. Nem beszéltem 56-ról, talán önvédelemből. Még a nemzetőr-igazolványom meg a karszalagom is elkeveredett. Az igazolvány kis, kb 10x14 centis papír lapocska volt, átlós irányban egy nemzetiszín csíkkal, az állt rajta, hogy: „Apt Kamill, I. éves emh, Nemzetőr/ MEFESZ Zászlóalj tagja, a BF 7570 számú géppisztoly viselésére jogosult és motorjával szabadon közlekedhet." Aláírás: Baranyai József. Mivel a forradalom alatt naplót nem vezettem, csak azt írom, amire biztosan emlékszem. Az a tíz nap olyan, mint egy villanás. Az események pontos sorrendjében nem vagyok biztos, de azt hiszem, ez nem is fontos.
Október 18-a körül Huszár Karcsi, harmadéves erdőmérnök-hallgató odajött hozzám az egyetemen egy szünetben, félrehívott, és azt mondta, hogy a szegedi egyetemről jött valami fontos megbeszélnivaló. A dolog szigorúan bizalmas. Válasszak ki az I. évfolyamról egy megbízható embert, s este legyünk az Alm vendéglőben. Minden évfolyamról ketten. A többit majd ott megtudjuk. Huszár Karcsi édesapja (szintén erdőmérnök), apámmal együtt volt a Főiskolán a soproni népszavazás idején. Ezen az alapon választott ki engem, mint „megbízhatót". Ugyanilyen alapon választottam ki én Donáth Gyuri évfolyamtársamat. Az Almban megtudtuk, a szegedi üzenet lényege, hogy októbert 23-án az ország összes egyetemi diákja egyidejű felvonulást tart a lengyel munkásság támogatására.  A felvonulás   legyen   néma,   békés   és   fegyelmezett.  Csendben, feltűnés nélkül terjesszük el a hírt az évfolyamon, és segítsünk a szervezésben. A ma emberének nehéz elképzelni, hogy ez mit jelentett akkor. Egy-két évvel azelőtt sokkal kevesebbért tűntek el emberek, örökre. A gyűlésre senki sem figyelt fel. Sopronban inkább az volt feltűnő, ha egy kocsmában nem sörözött néhány főiskolás. Nem emlékszem a szervezés részleteire. Mindenesetre megtettük, amit kellett, és eljött OKTÓBER 23-a. Hasadt a hajnal. Az emberek lelke kigyúlt. Utána már úgy rohantak az események, hogy nehéz követni. Az egyetemi ifjúság nagygyűlése a Sotex Kultúrházban, a 16 pont, a DISZ feloszlása, a MEFESZ megalakulása - mind spontán , csupán néhány óra alatt lejátszódó esemény. (A nagygyűlés a SOTEX-ben október 22-én volt – a szerk.) Borzalmasak voltak a hírek a sortüzekről. A rádióban állandóan gyászindulók szóltak. A diákság a matematikai tanszék épülete előtt verődött össze. Testületileg fel akartak menni Pestre segíteni az ottani egyetemistáknak. A főépület egyik ablakában egy rádióból hangosan szólt Beethoven gyászindulója. Bujdosó Alpár, aki később a diákság forradalmi vezetője lett, nagyon ügyesen térítette el a népet a Pestre menési szándéktól. Az az érzésem, hogy jórészt Alpárnak köszönhető, hogy Sopronban később sem lett öldöklés.
Megalakult az Egyetemi Forradalmi Tanács. A mi évfolyamunkról, az előzmények alapján szükségszerűen Donáth Gyurit és engem választottak meg évfolyamtársaink, akikkel a másfél hónapi együttlét után szinte még nem is ismertük egymást. A Forradalmi Tanács vég nélküli ülései a Dékáni hivatalt és a Geofizikát magába foglaló kisebb épület tanácstermében folytak. A tanári kar és a diákság választott képviselői voltak hivatva kidolgozni a részleteket, megszervezni az egyre bokrosodó kötelezettségekhez egységeket. Az elején nagyon vontatottan, mentek a dolgok. Sokan, különösen a tanári karból, féltek maradni is, menni is. Ahogy az angol mondaná, ültek a kerítésen, s még nem tudták, hogy tulajdonképpen melyik oldalon akarnak leugrani. Nekem nem sok türelmem volt ehhez a gittrágáshoz, s amint egy motorkerékpáros hírvivő járőrosztagot szerveztek beugrottam, hűtlenül átadván a nyakamba sózott vég nélküli megbeszéléseket másnak, és belevetettem magam az események sodrába. Az első parancsom volt átmenni a Geodézia Épületbe, felvenni a Hazai tanszéktől az XZ 419-es rendszámú Pannoniát, s menni az Ágfalvi útra, kihirdetni az általános sztrájkot a Vasöntödében és a Bútorgyárban. (A motor felvétele október 26-án történt, vö. Szádeczky-Kardoss Gyula naplófeljegyzése.) A többi gyárba (Sotex. stb. valaki más ment). A gyárak előtt vagy fél tucat munkás állt beszélgetve, csendesen, fegyelmezetten. Ahogy odaértem karszalagosan, úgy tűnt, hogy rám vártak. Csak annyit mondtam, hogy általános sztrájk, már fordultak is be a gyárba, és megkezdődött a sztrájk.
Ettől az időtől fogva Sopron lakossága az Egyetemtől várta a vezetést. A Városi és a Megyei Pártbizottság által futtatott szervezetek vezetősége nagyrészt elpárolgott. A rendfenntartást hármas gyalogjárőrök, egy határőr, egy rendőr és egy fegyveres egyetemista látták el. A külföldről jövő orvosi és humanitárius segélyszállítmányokat az egyetem osztotta szét. A diákság felfegyverzését, a városvédelem megszervezését, a katonasággal és a szomszédos városokkal a kapcsolattartást is az egyetem irányította. A nyugat felé igyekvő ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok letartóztatását  és őrizetbe vételét  ugyancsak az  egyetem szervezte, törvényesen és emberségesen.
A következő tíz napból átlagban napi húsz órát a Pannónia nyergében, a maradék négyet pedig - parancsra várva - egy-egy széken vagy íróasztalon aludtam át. Fáradtságot nem éreztem. Repültünk a tettvágytól és a boldogságtól. Az alábbi néhány epizód, talán mutat valamit abból, ami a motoros osztag, a „benzin huszárok" fő feladatai közé tartozott. Dátum nélkül, nagyjából időrendi sorrendben: Szép napos délelőtt volt, amikor parancs jött, hogy két ember menjen a Megyei pártbizottság épületébe a pártbizottság tagjait lefegyverezni és letartóztatni. Nem emlékszem, ki volt a másik motoros, csak rémlik, hogy Csapó Imre V. éves erdőmérnök-hallgató, s hogy még valakit magával hozott a parancsnokságról. Megérkeztünk. A portán az emeletre irányítottak bennünket, a tanácsterembe. Kopogtunk, a „szabad"-ra beléptünk, karszalagosan, géppisztollyal a nyakunkba. Az elénk tárult képet ma is látom. A nagy tárgyalóasztal körül vagy húsz ember ült néma csendben. Az ajtótól vagy két méterre egy barna hajú, szemüveges ötödéves erdész állt, jobb keze a ballonkabát zsebében. Láttam, hogy a teremben sokaknál van oldalfegyver, kivéve azt a diákot, aki a letartóztatást végezte.(A letartóztatás 1956. október 28-án történt – a szerk.) Akkor még nem tudtam a nevét, de most már nemcsak a nevét tudom, hanem azt is, hogy Benkő Gézáról sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ne lett volna vagány. A feladat simán, minden erőszak nélkül ment. (Benkő Géza visszaemlékezése) A motorok alig pihentek. Állandó futás városházára, határőrségre, rendőrségre. Vidékre is jártam elég sokat. Vittem levelet Csornára, többször Sárvárra. Az egyik sárvári utamon volt egy kis izgalom. A Parancsnokság valami kommünikét kapott az orosz páncélos osztagtól, amelyik valahol Kapuvár körül állomásozott. A közlemény lényege az volt, hogy az ő gyerekeik együtt jártak a mieinkkel iskolába, együttéreznek velünk, és az esetleges összeütközések elkerülése végett kihozzák a tankjaikat a lakott területről a Kópháza és Nagycenk közötti kis akácosba. Ha mi nem lőjük őket, ők se lőnek minket. Aznap este későn kaptam egy levelet, hogy vigyem Sárvárra, ugyanabba az irodába, ahova a legutóbbit is vittem. Utam természetesen a kis akácoson át vezetett. Nem tudtam biztosan, hogy az oroszok ott vannak-e vagy sem, és ha ott vannak, lőnek-e vagy sem. Sose voltam gyáva, hát mentem, időnként nyelve egy-egy nagyot, s néztem az úton a motorlámpa fénycsóváját. Tudtam pontosan, hol vagyok, s ahogy közeledtem az akácos felé, gyakrabban és nagyobbakat nyeltem. Amikor odaértem, a fák közötti tisztáson több reflektor kigyulladt. Láttam a páncéltornyot az ágyúval, a géppuskával, ahogy felém fordult. Ott ültem a motoron, karszalagosan, géppisztoly a nyakamban, és csak tekertem a gázt. Néhány másodperc múlva a reflektorok elaludtak. Szerencsére nem hallottam az oroszokat röhögni. Rosszul esett volna... Így zajlott le a sárvári út. Két dolgot tanultam belőle. Azt, hogy a nem gyáva ember is tud félni. És azt, hogy a Pannónia maximális sebessége 106 km/h. Később megindult az ÁVH-sok, pártfunkcionáriusok és spiclik nyugatra disszidálása.
Ebben az időben sokat voltunk kettesével járőrben az utakon. Autósokat igazoltattunk. Elfogásban csak egyszer vettem részt, amikor a határőrség egy autóbuszra való Pestkörnyéki elvtársat állított le Fertőboz környékén. Egy másik kalandom volt, mikor Kurucz Ferivel járőröztünk kettesben Fertőszentmiklós környékén. Alkonyodott már, amikor leintettünk egy személyautót. Kelet felé tartott, nem volt gyanús, hát meglepődtünk, hogy nem lassított, csak ment, mintha ott sem lettünk volna. Ahogy elhúzott mellettünk, kiléptünk az út közepére, csőre húztuk a géppisztolyt, és már majdnem baj volt, amikor a sofőr a tükörből hátranézve hirtelen lefékezett. Ollóba fogtuk az autót, odamentünk. Közben a sofőr kiszállt, azzal hogy „na má aszittem széjje lüvik a hátujját. "A petőházi cukorgyár autója volt. A gyárigazgatóval igyekezett hazafelé. Az igazgató fia, Balog Gyurka, kedves barátom volt. Együtt érettségiztünk. Nagyon örültem, hogy a sofőr nem késett pár másodpercet. Egy - az egyetlen - negatív emlék: valaki vandalizálta a motoromat. A főépületben a földszinten, mindjárt a lépcső melletti első irodában volt a motorosszoba. Itt vártuk a parancsot, itt aludtunk ha volt idő. A motorokat kint az ablak alatt a fal mellett tartottuk. Este volt, amikor egy paranccsal kifutottam és konstatáltam, hogy valaki valószínűleg egy csavarhúzót vert bele a slusszkulcs nyílásába; nem tudtam beindítani a motort. Nem rég történhetett, hiszen ritkán álltunk fél óránál többet. Szerencsére volt köztünk egy Feri nevű (nem főiskolás) motorszerelő, nálunk nyolc-tíz évvel idősebb, jó bajtárs. Szépen összekötötte a drótokat, kiiktatva a kulcsos gyújtást. Attól fogva nem kellett slusszkulcs. Zsebre tettem, ma is megvan.
November 3-án este későn jött parancs, hogy egy eddig bujkáló, de most előkerült ávéhást kell letartóztatni a Cseresznye soron. Több motorral kísértük a Skodát, amit Witt Zoli vezetett, és egy parancsnoksági srác volt vele. Megérkeztünk a címre, bementünk a kicsi konyhába, az asztalnál ült az ember, az asszony egy járóka mellett állt, a járókában kisgyerek. Az ember szó nélkül ment ki és ült be az autóba. Az asszony sírt. Vigasztaltam, hogy ne féljen, mi nem bántjuk az urát. Majd a bíróságon kiderül, hogy milyen ember volt. A letartóztatott embereket az Alsó lövér utcai volt ÁVO börtönében tartották fogva. KÍNZÁS, KEGYETLENSÉG NEM VOLT. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy mi mások vagyunk, mint akiket őrizünk. Úgy gondoltuk, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt, de az eszköz beszennyezheti a célt. November 4-én volt valaki, a nevét is tudom, de nem írom le, aki be akart menni agyonlőni a foglyokat. Szerencsére megakadályozták...
November 4-én hajnalban, több óra alvás után zavartak fel az íróasztal tetején levő kényelmes fészkemből. Először nem akartam megérteni a parancsot, hogy menjek a főhadnagy lakására és ébresszem fel. (Azt hiszem Nagy volt a neve, a katonai tanszék előadója volt, aki aktívan részt vett a katonai ügyek intézésében.) (Nagy György főhadnagy. Az egyetemi zászlóalj megszervezője és felállítója volt Hún
Béla emlékezete szerint – a szerk.) „Azonnal jöjjön be! Az oroszok lövik Pestet." Elmentem, felébresztettem és behoztam a főhadnagyot. Ezzel indult meg a lavina. Lázas készülődés mindenütt. Menetszázadokat állítottak össze, ezeket teherautók vitték a „frontra", valahova Kópházán túl, Nagycenk felé. Egy perc megállásom nem volt hajnaltól délig. Most 
nem üzeneteket, hanem futárokat, és a katonai parancsnoksághoz tartozó személyeket hordtam állandóan. Legalább kétszer jártam Kópházán, vittem tárgyaló felet a Határőr laktanyába, másvalakit az Erzsébet kert sarkához, ahol asszonyokat és gyerekeket raktak teherautókra, hogy a harcok elől Ausztriába menekülhessenek. Szervezték a város védelmét. Rend volt és fegyelem. Dél körül az utasom azt mondta, hogy vigyem a Lövér Szállóhoz, mert a parancsnokság meg a tartalékszázad odaköltözött. Szép napos idő volt. A szálloda előtt ácsorgott a század, ott támaszkodott Kováts Miki a zöld Pannóniához. (Kováts Miklós erdőmérnök-hallgató – a szerk.) Leültem melléje a lépcsőre, végre kinyújthattam a lábamat. Éppen rágyújtottam amikor jött Samu Zoli, hogy azonnal vigyem ki a „frontra". (Samu Zoltán földmérő-mérnökhallgató – a szerk.) Ennyi volt a pihenés. Hogy a „fronton" mi történik, nem tudtuk. Azt se tudtuk, hogy pontosan hol, de valahol az út jobb oldalán álltak fel a századok páncéltörő ágyúkkal, és tanktámadást várnak. Elhagytuk Kópházát, mentünk Kelet felé. Zoli mögöttem kuksolt, én meg nyeltem a szelet. Kutya egy állapot volt. A lekötött motoros bőrsapka alatt a motorberregésen túl semmit nem lehetett hallani. Azt se tudtam, lőnek-e vagy sem. Ha lőnek is, védekezni nem tudok, fedezék nincs, a laza kavicson még fékezni se lehet rendesen. Csorba ugyan nem esett a becsületen, de nem jól vizsgáztam. Semmi hősi pátoszt nem éreztem, csak féltem, de úgy, hogy minden csepp akaraterőmre szükség volt csak ahhoz, hogy tartsam a gázt, s hajtsak előre. Egyszer csak az út szélén szembe velünk emberek jöttek. Egyesével, kettesével, nem sokan. Mikor közel értünk, láttuk, hogy főiskolások. Fegyvertelenül. Megálltunk. Mi van? Elmondták, hogy jöttek a tankok, és az ágyúk nem sültek el. Nem volt bennük ütőszeg. A századok letették a fegyvert. A legénység szétszóródott, egy része Ausztria felé ment, ők mennek vissza Sopronba. Mi is fordultunk vissza Sopronnak. A visszaútra nem emlékszem. Arra igen, hogy a Lövér Szálló előtt nem volt senki. Samu Zoli valakitől megtudta, hogy a parancsnokság és a tartalékszázad elvonult a Muck Kilátóhoz, újrarendeződni, egyesülni a többi századdal. Lementünk az egyetemhez. Ott se találtunk senkit. Már jól benne voltunk a délutánban, amikor a Dimitrov téri Kollégiumhoz vezettem, s vártam, míg Zoli bement összeszedni valamit. Nem tudom, mi lehetett, mert nem volt nála csomag. Nekem akkor még nem volt vége a forradalomnak. Eszembe se jutott hazamenni. Mentünk a Muckhoz. Az út csúszott, itt-ott hó foltok. Egyszer csak az árokban egy ágyú! Mi ez? Tovább! A határátkelőnél két határőr meg egy pár civil álltak valami bódé előtt. Kérdeztük, hol van az egyetemi csapat. Mondták, hogy Sopronnyék (Neckenmarkt) felé látták elmenni őket. A kiskatonák sok szerencsét kívántak, mi meg mentünk a nyomok után, sáros dűlőutakon, szántásokon át. Néhány kilométer csúszkálás után rövid lejtő vitt be Sopronnyékre a kocsma elé. A téren főiskolások álltak kis csoportokban, középen néhány osztrák csendőr. Ott álltam meg mellettük. Köszöntek, levették a géppisztolyt a nyakamból, s mondták, hogy csak várjunk a többiekkel együtt. Még mindig nem tudtam, mi történik. Csak akkor dőlt össze a világ, amikor Klosterneuburgban egy laktanya padlójára szórt szalmán feküdtem, mint a genfi egyezmény értelmében internált hadifogoly. Csak egy vágyam volt: aludni, aludni, fel nem ébredni. Aludni.
 

 


© 2022 Forestpress. All Rights Reserved.