Fekete Lajos írása
Száz meg száz szív dobogott fel erősebben a magyar erdészek keblében, midőn elhangzott a felszólítás az „Erdészeti Lapok"-ban, a Máramarosmegyében tartandó közgyűlésben való észvételre. És daczára azon számos akadálynak, melyek ily hosszú utazásnak útjában állnak, s azon kételyeknek, melyeket szaktársainkban az élet gondjai és a kötelesség által kiszabott teendők ébresztettek, mégis százan felül jelentkeztek a közgyűlésre, a mármarosi kincstári tisztviselők kivételével.
Természetesen, mint mindig, úgy most is, előre nem látott akadályok e számot némileg leapasztották.
Azt hiszem, hogy az egy helyről elindult csapatok közt az volt legjelentékenyebb, melyet a földm.- ip.- és ker.- ministerium erdészeti osztálya adott, s mely Budapesten a Széchenyi téren elköltött kedélyes vacsora után a magyar államvaspálya indóházába vette útját augusztus 19-én este, a hol a közalapítványi erdőtisztekkel egyesült. Az idő komorsága nagyobbára az arczokon is visszatükröződött, s csak a könnyűvérű fiatalság ment nagy reményekkel az expeditió elé. Legkomorabb volt vezérünk, Bedő alelnök, ki gyengélkedése miatt az eljövetelre is némi önfeláldozással határozta el magát. Társaságunk minden csatlakozási állomáson szaporodott, s mindannyiszor egymást régóta nem látott barátok adtak kifejezést a kellemes meglepetésnek. Megviradtunk. Mindenki az égre emelte tekintetét, hogy annak szándékát fürkéssze ki, a jövő időjárásra nézve; és mindenki reménytelenül vonult vissza újból kocsiosztályába. Az idő még mindég borús, esős volt. Királyházánál az egyesület szeretve tisztelt elnökével jöttünk össze, kit névrokona, a haragosan zúgó Tisza, elég barátságtalanul fogadott itt Mára-
marosmegye kapuinál, elöntve zavaros árjával nemcsak a füzeseket, hanem a réteket és kukoriczaföldeket is, ameddig a szem ellátott. Még hozzá sem fogtunk a hadjárathoz, s már is leverve éreztük magunkat. Ily kedélyhangulatban érkeztünk meg vasárnap délután 5 órakor M.-Szigetre, hol Lónyay János a megye főispánja, Szőllősy Antal a város polgármestere, a kincstári erdőigazgató Bikkal Nándor, a bustyaházai erdőmester, Kellner Valér és számos megyei, városi és kincstári tisztviselő fogadtak. A polgármester üdvözlő beszédére Tisza Lajos megköszönte a szives fogadtatást, és az egyleti
tagok a számukra kijelölt szállásokra siettek, hogy az út porát lerázva, kissé rendbe szedjék magukat. Egy órával később a választmány a fellobogózott megyeház épületében rövid ülést tartott.
Estefelé a „Korona"-vendéglőben a kirándulásokhoz szükséges fogatokra nézve az előleges intézkedések megtétettek, s elnök ő nagyméltóságának megjelenése után a tagok a vendéglő nagytermében felterített asztaloknál helyet foglalva, megkezdődött az ismerkedési estély, ahol a zene, a viszontlátás örömei, a fáradság üdítő szerei, és új ismeretségek kötése elfeledtette velünk a rossz időt. A derült hangulat, melyet ez estélyről magunkkal vittünk, átterjengett a légkörre is, mert hétfőn reggel mindnyájunkat váratlanul, de annál kellemesebben derült idő lepett meg. Reggel 8 órakor, mintegy 150 tag jelenlétében, megkezdődött az első ülés a megyeház nagytermében, melynek erdészeti díszítményei a derült ég világítása mellett igen alkalmasak voltak az ünnepélyesség emelésére. Jó benyomást tett e mellett a sok egyenruha is, mely vidéki közgyűléseinken először szerepelt s bizonyára teljes mértékben megnyerte tetszését a karzat díszes hölgyközönségének.
Az ülés fénypontját Tisza Lajos elnöki megnyitó beszéde képezte, melyben röviden körvonalozta egyesületünk kifejtett működését a lefolyt évben. Valódi öröm töltötte el mindnyájunk keblét, midőn meggyőződtünk szeretett elnökünk szavaiból afelől, hogy mily éber figyelemmel kíséri erdőgazdaságunk országos érdekeit, mily szakértői érzéket tanúsít bajaink, s ezek orvosló szereinek felismerésében, és mily helyesen mérlegeli azok fontosságát az államférfiú szempontjából. Nem frázisainál fogva volt lélekemelő e megnyitó, mert nem volt szüksége arra, hogy magát felcziczomázza. Az egyesület össz-hangzó működését, életét, hatását ki- és befelé, mint szép arányos egészet állította e beszéd elénkbe, mely mint a klassicus művészet alakításai, annál szebb — mert annál igazabb — minél kevesebb rajta a sallang. E beszédet másutt egész terjedelmében megtalálják olvasóink. Azt az otthon csendjében kell tanulmányozni, az abban előadott tények alapján eszméinket tovább fűzni, s elmerengve azok kellemes lánczolatán, elővarázsolni azon eszményképet, hogy milyen lesz egy század múlva egyletünk, ha oly kezek fogják azt mindig vezetni, a milyenekben jelenleg összpontosulnak annak vezérszálai!
A titkári jelentésből nagy örömünkre értesültünk, hogy az egylet vagyona jelenleg a 150 ezeret meghaladja. Nagy szó ez kedves olvasó! Mert hisz mindnyájan jól emlékezhetünk még, hogy rövid két év előtt mily nevezetes eseménynek tartottuk, hogy az egylet vagyona, fennállásától fogva 100 ezer forintra emelkedett, s mily nagy fájdalmat szerzett a különben is veszélyes betegséggel sújtott Bedő, szeretett jelenlegi első alelnökünknek, hogy azon nevezetes eseményt, amelynek létrehozásában senkinek sincs akkora érdeme mint neki, nem személyesen jelenthette be a mehádiai fürdőn tartott közgyűlésnek.
Nevezetes mozzanatát képezte még ez ülésnek az igazgató választmány előterjesztése is egy új segélyezési alapítvány alkotása iránt. És érdekkel hallgattuk meg Kabina kir. erdőfelügyelő előadását is, mellyel az első szakkérdést bevezette. Értekezését, mint általában véve a közgyűlési tanácskozások más részleteit is, másutt egész terjedelmét megtalálhatja a szíves olvasó.
Ülés után végig jártunk a magyarországi Kárpát-egylet keleti kárpátok osztálya által létesített kiállítás helyiségein, hol a megye nyers terményei, házi és gyáripara ízlésteljesen és czélszerűen volt bemutatva. Innen a kamarai fűrésztelepre kocsikáztunk, melynek berendezése nagyszerűnek mondható. Tizenkét nagy keretet hoz egyetlen tengely segélyével mozgásba az óriási gőzgép, ezenkívül 2 kisebb keret és egy páros körfűrész dolgozza fel a M.-Szigetre szállítható összes kincstári fát. Itt a fűrésztelep jelenlegi bérlője villásreggelivel lepett meg, s általában a tisztviselők elismerésre méltó előzékenységet fejtettek ki egyletünk fogadása és a tagok kalauzolásában. Rövid pihenés után kocsira szállva tovább folytattuk utunkat. Szerencsére az ég gondoskodott a múlt napokban arról, hogy a kocsik hosszú sora a port fel ne verje, s így a, sereg derült ég és derült kedély mellett vígan robogott a
megszikkadt úton Bocskó felé, hol mozsarak durrogása közt egy csinos diadal ív „Viruljon hazánk erdészete" felirattal számtalan nemzetiszín zászló s a helység népének folyton megújuló éljenzése fogadták a társaságot. A helybeli gör. kath. esperes üdvözlő beszéde után az úgynevezett hajógyárba tértünk be, melyet a máramarosi kollegák példátlan vendégszeretete a legszebb csarnokká varázsolt át. Ízléssel díszített homlokzatán az egyesület nagyban elkészített jelvénye, bent a zölddel bevont falakon pedig az erdészet kitűnőségeinek, Tisza Lajos elnökünknek, báró Kemény Gábor ministernek, Bedő Albert országos főerdőmesternek, és egyesületünk néhai első
alelnökének boldogult Wagner Károlynak arczképei leptek meg azzal a jó benyomással, melyet csak ott szokott érezni az ember, hol az őszinte szíves fogadtatás mint itt, mindenre kiterjeszti figyelmét. Itt tartottuk az első ebédet, melyet elnökünk a legelső magyar emberre, a királyra emelt pohár-
köszöntőjével a közgyűlés diplomaticus ebédjévé avatott fel. Lelkesen megéljenzett szavait egymásután követték a kitűnően sikerült toasztok, melyeknek csak az útra hívó kürtszó vetett véget.
Végre ismét kocsira szálltunk, hálánkat fejezve ki az ég iránt, mely a mily bőven öntötte volt ebéd alatt a csarnokon kívül szorult nép nyakába záporát, ép oly nyájas derült arcczal üdvözölte útra kész karavánunkat.
Eddig meglehetős tágas völgylapályon haladt át utunk; tekintetünk csak a távolban találkozott a 200—400, méter magas dombok által képezett völgy szegéllyel. A bocskói kifogó partokat és rakodókat elhagyva egyszerre megszűkül a völgy, az előbbi dombos környezet helyébe 5-700 méter
magas gerinczek lépnek, melyek amint felfelé haladunk a Tiszán, mindig közelebb és közelebb jönnek egymáshoz az erdők egyik oldalon az utat érintik s a táj meredek hegyoldalaival, 800-1000 méter magasra emelkedő ormaival, melyeket a czikk-czakkos gerinczek, hol közelebb hoznak, hol távolabbra tolnak el a völgyfenéktől, egészen középhegységi alakot ölt. Az előbb átfutott vidéken még a tölgy volt a túlnyomó vagy legalább ez játszott jelentékenyebb szerepet, itt már a bükk uralkodik s csak ritkán jelenik meg fenn a gerinczek körül egy-egy jegenyefenyő, mint előőrse a fennebb helyet foglaló rengeteg fenyveseknek.
Még távol voltunk Rahótól, midőn egy kanyarulatnál 24 tagból álló bandérium állott az élünkre. Ünnepi ruhában öltözött egyszerű orosz parasztok voltak, de csapatjuk apró lovaikkal s nemzeti zászlóikkal valóban festői volt. Rahóhoz közeledve mozsárdurrogás és zeneszó fogadott, s mi a legkellemesebb meglepetések között haladtunk végig a kezdődő szürkületben e kis helység kivilágított házsorai közt egész a Tisza hídjáig, hol egy „Isten hozott" felirattal ékeskedő csinos diadalív alatt a helybéli plébános üdvözölte szép beszédben táraságunkat.
Áthaladva a füzérekkel s zászlókkal díszített hídon, lakásainkra siettünk, hogy nemsokára ismét összegyűljünk a régi erdőhivatali épület előtt, melynek homlokzatát az ablakokba helyezett számtalan gyertyafény mellett egy egész sor oszlopra erősített szurokfáklya világított meg ez este. A kapuval szemben egy kis sátorban a szlatinai sóbányászok zenekara foglalt helyet, míg benn az udvaron egy csinos fedett csarnok alatt terített asztalok, s a bogdáni főerdész és a helybeli erdész kedves nejei által készített ízletes vacsora vártak ránk. Jó étvággyal s kitűnő hangulatban foglaltunk helyet az asztaloknál, szívesen hallgatva a felszolgáló csinos házi kisasszony s társnőinek kínáló szavára, kiknek jelenléte sokban fokozta az est kellemeit, melyet a tánczra perdülő fiatalság igen természetesen csak későn fejezett be.
Másnap korán reggel útrakelve, borongós időben s itt-ott egy kis permetező eső által kisérve, folytattuk kirándulásunkat fel a Tiszavölgyén. Rahónál a Tiszát környező hegységek dombvidékszerű medenczévé törpülnek le, melyet egy pár helyen mélyebben benyúló magasabb hegygerinczek ölelnek körül. Hogy itt is, mint más hasonló vidéken, a lakosság az erdőket a szelídebb hajlású lejtőkről szántó, kaszáló és legelő nyerés czéljából lehetőleg hátraszorította, az természetes, csakhogy az irtás sok helyen a feltétlen erdőtalajra is kiterjedett, a minek ezután való megakadályoztatására az erdőtörvény hatalmas eszközt adott a kir. erdőfelügyelők kezébe. Mintegy három kilométernyire Rahón felül átléptük a Tiszát, annak baloldalára menve át. Közvetlen e híd felett egyesül a Fekete-Tiszával a Fehér, mely mellett már most nagyobb emelkedéssel vitt utunk kelet-délkelet felé Bogdánon át a Fehér-Tisza egy mellék ágáig, hol északra fordulva, nemsokára elértük a 758 méter t. f. magasságban fekvő hoverlai gátot, a Hoverla és Brebenyeskal patakok összefolyásánál, a völgykatlan fenyvesekkel borított oldalaitól környezve. E gát 20 millió köblábat, azaz kereken 6,300.000 köbméter vizet képes felfogni, 24—36 óra alatt telik meg, és 5 óráig képes az uszapatakot vízzel táplálni. A csapókapu nyitása után az elővíz elhaladását bevárva, midőn visszaindultunk, egymásután néhány elől hevederekkel szilárdan, hátul pedig gúzzsal lazán kötött tutajt bocsátottak időnként a vízre, melyek az uszapatak különböző részeinél minket utólérve, különösen alvidéki szaktársaink, de méginkább laikus barátaink kedélyét nem mindennapi módon izgatták fel. Valóban nagy bátorság, lélekéberség és testierő szükséges e gyarló jármű kormányozásához a szűk sziklamederben zúgva, morogva tovaszáguldó hegyi zuhatagon. Mondhatom, hogy bármely sporttal versenyzik a kormányzó tutajostól megkívánt ügyesség, erő és bátorság tekintetében. Természetes, hogy ily vizeken bő alkalmunk volt érdekes vízszabályozási műveket is látni, melyek a tutajozást lehetővé teszik. Bogdánba visszaérkezve az oszlopokon nyugvó és fenyőfüzérekkel dúsan díszített szín védelme alatt víg villásreggelit költöttünk el, mely azonban másutt ebédnek is bátran számot tett volna.
A társaság víg zaja s a kíváncsiság, — ismét láthatni a reggel megéljenzett sok urat, — itt is sátrunk köré gyűjté a falu népét, köztük egy egész sereg csinos orosz leányt, kik eleinte csak félve tekintettek felénk, később azonban neki bátorodtak s egyiküket csak a rendezők gyöngéd figyelme tarthatta vissza attól, hogy az úri társaságot ékes szavakban fel ne köszöntse.
Megszólalt a tűzoltók trombitája, kiket M.-Szigetről hozott, magával a rendezőség, hogy a rend fenntartásánál segédkezzenek, s mi ismét szép tiszta időben, jó kedvvel keltünk útra, hogy folytassuk utunkat vissza a két Tisza összefolyásához, s innen a Fekete-Tisza völgyén fel Kőrösmező felé.
Bogdán körül, kis távolságban három mellékvölgy száll le a Fehér-Tiszába, s ezek közt ugyanannyi bércz ereszkedik le a völgybe a szegélyző gerinczekről, melyek csúcsai 700-1.200 méter magasak.
Az irtások a helységtől, kivált az észak felől környező menedékesebb oldalokra, messze ki vannak terjesztve; a különböző nagyságú, majdnem négyszögalakú téreket élénkzöld pázsit borítja, s egymástól a kiirtott fenyves maradványaival vannak elválasztva, mi egészben egy jól mívelt vidék kellemes külsejét kölcsönzi a tájnak. E jó benyomást azonban zavarja, sőt megsemmisíti azon gondatlan pusztítás, amelyet a hátramaradott fenyves foszlányokon követ el a népség. A rongy mindig undorító marad!
Nem lehetne-e ezen erdőfoszlányokat kissé az ízlésnek megfelelően körülnyirbálni, világosabban szólva, azokat egyenes vonalakkal, vagy a hol ezt a domborulati viszonyok nem engedik, sima, nem szakgatott görbékkel határolni, s azután nem vandal módon tépni, szabdalni, kínozni, hanem úgy használni, hogy a pusztításnak nyoma helyett, tüzetesebb vizsgálatnál is, az emberi kéz rendező munkálkodását tüntessék elénk! Senki se mondja azt, hogy ez sok fáradságot, költséget igényel, mert ez semmi egyebet nem kíván, mint egy kis ízlést és jóakaratot, melynek felébresztésére az iskolamester, pap és mindenek felett a kir. erdőfelügyelők vannak hivatva. Tudjuk, hogy sokkal égetőbb kérdésekkel vannak és lesznek még sokáig az erdőfelügyelők elfoglalva; de rá akartam mutatni feladatuk ezen oldalára is, mellyel, hogy mellesleg foglalkozzanak, kívánatos.
Ha a kerteket, krumpli s gabonaföldeket figyelembe vesszük, meggyőződünk arról, hogy a szorgalom, mely a zord vidék klímai hiányait pótolni annyira szükséges volna, sokaknál még hiányzik.
Néhány óra alatt Borkútra érkeztünk, mely jó savanyu vizéről ismeretes az országúttól fűzérsorokkal szegélyzett út övezetett el, egy kis fellobogózott diadalív alatt, a kúthoz, melynek vizét a műértő ínyek is élvezhetőnek találták. Megmelegedésünk kifejezése után tovább indultunk, mindenütt bükkösökkel környezve, melyekben csak kivételesen jő elő a fenyő, s ekkor is nagyon szórványosan. Csak egy helyen találtunk részben tiszta, részben bükkel csak kis mértékben vegyített lúczfenyvest, melyet a 20-as években telepítettek, s alsó része később leégvén, a felette még épen maradt állab szépen bevetényült, most tehát annál jóval fiatalabb.
Még korán érkeztünk Kőrösmezőre, úgy, hogy a tutajkifogó hely megszemlélésére is maradt időnk. Besetétedvén, felgyújtattak a földbe eresztett méter magas oszlopokra helyezett, szurokkal telt edények, s a hatalmas lángnyelvek két hosszú sora jelölte az utat a helységben szétszórt társaknak, hogy az estebéd kezdetét jelző mozsárlövésre merre vegyék útjokat.
Száz színes lámpionnal díszített, minden oldalról deszkával burkolt, s belől fenyőlombbal béllelt, sátor fogadott belsejébe, hol a gyomor kívánalmainak bő kielégítése után sem engedte a rossz idő lábra kapni a jó kedvet. Igaz, hogy mi nem áztunk meg, de Kőrösmezőn, a mint mondották, borzasztó eső szakadt le délelőtt, mely csak délfelé kezdett szűnni, minek folytán vizek újból megáradtak. Este is egészen koromsötét volt az ég, s vacsora alatt rákezdte a zápor, még pedig oly kitartással, hogy a kik a nyugalmat óhajtva, nesztelenül akartak távozni, azok sem mertek, köpenyeiknek és csizmáiknak daczára is, a bokáig érő vízzel és zuhogó esővel daczolni. Mit tehettünk? Ott maradtunk; az asztalok egy részét a tűzoltók, segélyével felszedtük, s jó példa után indulva, ifja, öregje tánczra kerekedett, a kőrösmezei szépségekkel. Már ha holnap a Tisza forrásához és az Okolára nem mehetünk, mulassunk legalább ma éjjel! Úgyis azt mondják, hogy sírva vigad a magyar! Sokan elhatározták, hogy ha a társaság egy része rá is szánja magát az út folytatására, ők a visszamaradó kocsikon visszamennek Szigetre. És az eső mindevvel nem gondolva, tovább zuhogott;
Bedő alelnökünk pedig annál inkább buzdította a tisztelt tagtársakat a tánczra. S meg is győzte az időt kitartásával, szívósabb volt annál. Az eső elállott, s mi … lefeküdtünk. S íme a reggel meghozta vigasztalásunkat. Gyönyörű időre virradtunk fel! Csak vékony ködfátyol szürkítette kissé az ég kék színét, melyet a feljövő nap tekintetére édes mosollyal távolított el az arczáról a föld, s mi, annak boldog lakói („borbélyai" mondja egy ellensége szakunknak) vidáman keltünk útnak fel a Fekete-Tiszán.
Kőrösmező egy tágas katlanban fekszik, menedékes oldalakkal, melyeket mindenfelől pázsitos rétek, legelők és tanyák bontanak, erdőmaradványokkal tarkázva; s csak meglehetős távolban övezik e katlant 800-1.000 méterre emelkedő gerinczek. Itt ömlik a Tiszába a Lazescsina, mely mellett
először mintegy 4 ? kilométernyire keleti irányban halad a Galicziába vivő országút, s azután északkeletre kanyarodva, még 4 ? kilométernyi távolságban metszi a határt. De a mi utunk a Fekete-Tiszán először mintegy 3 kilométernyire észak felé, azután nagyban véve, igen nagy kanyarulatokkal, nyugat felé vezetett. Kőrösmezőtől felfelé csupa fenyveseket lát a szem, csak kivételesen egy-egy bükkot vagy más lombfát. Mindjárt kezdetben gyönyörű sűrű lúczfenyő fiatalosok vonják magukra figyelmünket, melyek jobbra és balra a láthatárig terjednek; így haladunk végig mintegy 8-9.000 holdnyi területen, mely felfelé apróbb és gyérebb lesz ugyan, de a későbbi záródás mindenütt biztosítva van.
Ezeknek az állaboknak egy része az 1868. évi nagyszerű széltörések és az annak folytán beállott szúpusztítás helyét foglalják el, mutatva, hogy mily rövid időn képes a természet a rajta ütött sebeket az emberi kéz ápolása mellett behegeszteni. Csak egy dolog aggasztja az erdészt; azon gondolat
t. i. hogy vajjon e gyönyörű fiatalosokat, ha majd felnőnek, nem fogja-e hasonló sors érni, mint elődeiket. Mert nélkülözik a vegyes állabok előnyeit; pedig oly jól állana itt 20-50% jegenyefenyő! Az apsineczi gátnál, hol a Fekete-Tiszának két legtávolabbról eredő ága, a Tiszcsora és Apsinicza találkoznak, megállapodott a sereg, a gát szerkezetének megtekintésére. E gát egy része kőből készült, másik része, mint általában a máramarosi vizfogók gátjai, fából épült, s udvara a hoverlainál kisebb térfogatú.
Gvönyörű látványt nyújt e tó sima zöld tükre, sötét fenyvesekkel környezve, melyeket a beömlő két patak ezüstös fodrai hasítanak át.
E látványt élvezte épen a társaság a tó feletti útról, midőn Tisza Lajos elnökünk a tó kifolyása feletti pallóra ért, a csapó kapu pedig megnyílván, a békóba szorított Tisza vizének kiszabadult szülöttje nyílsebességgel kirohanva, mély complimentben hajolt meg névrokona előtt, kinek ezúttal kiszabadulását köszönhette. A Tiszcsorán felfelé haladva, újabb széltörések számos eseteivel találkoztunk, melyek egyike majdnem teljesen ellenkezőleg az 1868-diki szélvésszel, éppen északról dél felé döntötte ki a fákat. Az ilyeneket forgó szeleknek tulajdonítják itt. Az összeomló félben lévő tiszcsorai gáttól még kevés ideig követtük a völgyfenék vonalát, de aztán lovakra ülve, kanyargó úton emelkedtünk fel az Okola nevű, 1.256 m. magasban fekvő nagy tisztásra, hol havasi kürtök zengése, mozsár durrogás és zeneszó fogadott; s ez alkalomra nagy étkezési csarnok, konyha, sőt emeletes kilátó hely (Belvedere) is volt felállítva.
Az Okola egy kis hegytömb a Tiszcsora két ága és a Taracz folyóba ömlő Turbátnak egy mellékpatakja között, melyről gyönyörű kilátás nyílik a végtelen erdőségekkel borított völgyekre, a máramarosi, és a határos galicziai hegycsúcsokra; melyeket azonban részben a borús idő és köd miatt inkább csak oda képzeltünk. Az Okola délkeleti oldalán, a megszállás helyétől csak néhány száz lépésnyire, van a Tisza forrása, kis nyugvó hellyel, melyet megtekintvén, elnökeink és a kíséretükben lévő tagtársak egész pietással ittak belőle. Az után egy luczfenyő alatt, mely mellett több fiatal példány is volt, a tisztás szélén, a forrás felőli oldalon körülvettük elnökünket, hogy megtartsuk e nevezetes helyen, szabad ég alatt második ülésünket, melynek tárgyát a közgyűlés elé kitűzött III. szakkérdés képezte, a Máramarosban észlelt szélviharok és szú pusztítások hatása, és az ezek elleni óvóintézkedések felöl; melyről való nézetét itt Mjazovszky Károly tagtárs fejtette ki; az idő rövidsége miatt azonban tüzetesebb tárgyalása elha-lasztatott.
Az Okolán rendezett rövid ebédnek legérdekesebb mozzanatát azon felköszöntő képezi, melyben a közgyűlés minden dicséret felett álló ügyvezetője Bikkal Nándor tagtársunk, a kirándulásban résztvevőkre ürítette poharát, kérvén, hogy a mai nap emlékéül abba a lúczfenyőbe, mely alatt imént ülésünket tartottuk, emléklapot vésethessen be.
Indítványát természetesen élénk helyesléssel fogadtuk; mire Bedő alelnök a nevezetes fát általános tetszés között Tisza Lajos-fának nevezte el s aztán szellemes fordulattal a máramarosi erdészekhez intézve szavait, oly hosszú életet kívánt nekik, mint a minőt e lúczfenyő el fog érni az ő gondos, szeretetteljes ápolásuk mellett.
Az Okoláról részint lóháton, részint gyalog a Túrbat völgyébe lejtettünk s a szép fekvésű turbáti vízgyűjtő mellett elhaladva, mintegy két és fél óra alatt, a 800 m. t. f. magasságban fekvő, turbaczili erdőtanyára érkeztünk, mely azon a helyen, hol a Turbaczil patak a Turbátba ömlik, egészen magánosan áll. Rövid pihenés után parasztok által szállított málháinkat kézrekerítve, kocsira ültünk s ismét tovább folytattuk utunkat le Királymező felé.
Az Okolán innen a völgyek mindenütt szűkek, a hegyeket, merre szemünk ellát, mindenütt fenyvesek borítják s a rohanó hegyi zuhatagok mentén számtalan érdekes vízépítményre akadunk, melyek mind a ragadó ár megfékezésére szolgálnak. Küszöbfák, fenékgátak, terelőfalak, surrantók váltják fel lépten-nyomon egymást, jeléül annak az erős küzdelemnek, mellyel itt a fatermékek leszállítása jár. De a szomorító jelenségek még élénkebben hívják fel a szakember figyelmét. Majd minden pontról régibb és újabb széltöréseket lát a szem, melyek közül igen érdekes az, mely egy katlanszerű tágulatban, két, egymásra hegyes szög alatt hajló oldalon világosan mutatja, hogy a völgybe felülről lefelé beömlött légáram a jobb parton előtte álló oldalon mikép tört meg, és vett, a túlsó oldalra átcsapva, az előbbivel ellenkező irányt; a mi a félig és egészen kidőlt fák irányából minden kétséget kizárólag kitűnik.
Van még egy tárgy, a mit nem szívesen érintek, de azt hiszem, nem szabad elhallgatnom. Igen rossz benyomást tesznek a feldolgozott széltörésekben ép úgy, mint a vágásokban, használhatatlanságuknál fogva nagy számban fennhagyott, s később az idő által eléktelenített, félig letört, meztelen, vagy héjfoszlányokkal bontott csonka törzsek, melyek az ilyenhez nem szokott szem előtt az eltűnt erdők síroszlopainak, megölt faóriások égre meredő csontvázainak tűnnek fel, s a laikus előtt a pusztulás bélyegét ütik e különben szép erdőségekre. Mi tudjuk azt, hogy e látvány másutt sem ritka hazánkban; tudjuk, hogy e csonka törzsek nem voltak felhasználhatók, és költségkímélés szempontjából maradtak állva; tudjuk, hogy ottlétük a körülöttük felserdülő fiatalost komolyan nem veszélyezteti; de ha mindennek daczára felszólalunk, annak oka azon meggyőződésünk, hogy már eljöttnek tartjuk az időt arra, miszerint a magyar erdészek az erdők decoratív hatására, az erdőknek tájszépítési feladatára is tekintettel legyenek, és ne riadjanak vissza azon jelentéktelen költségtöbblettől, a mit e tekintetnek méltatása, érvényesítése a favágatási kiadásokban okoz. Nincs, ne legyen az országban oly szűkkeblű birtokos, ki e czélra a vágási költségek forintját egy krajczárral megtoldani kész nem lenne, ha szükséges.
Szót kell végre emelnünk az újabb időben elterjedésnek induló azon nézet mellett is, hogy óvakodjunk, kivált lúczfenyvesekben, az oly óriási mérvekben egymás után sorozott vágásoktól; mert tudomás szerint az összefüggő egykorú, vagy közel egy idős állabokban a szél- és szúveszély a legnagyobb.
A megelőző napokban ismételve kiáradott Taracz sok kárt okozott a vízépítményekben, és a tutajroncsokból készített magas torlaszokkal ő is bemutatta, hogy mit tud, ha megharagszik. Iszonyú erejéről tanúskodott többek közt egy vastag tutajgerenda, melyet az ár egy, a vizet két ágra osztó kőszekrénybe méternyi mélyen nyomott be, oly erővel, hogy a kőszekrény faépítménye széthasadva, felső része egészen felemelkedett, helyet adandó a gerendának, mely most a víz leapadásánál jóval a víz tükre felett fekszik vízszintesen, a folyó mindkét ágán elzárva a tutajozó pályát. Ily előzmények
után az augusztus 24-dikére tervezett tutajeresztésnek a bruszturi surantón át, természetesen el kellett maradnia, sőt Királymezőn alól is kérdésessé vált a tutajozás lehetősége a sok új zátony miatt.
Az éj kezdette már kiterjeszteni setét leplét a táj felett, midőn Királymezőre megérkeztünk, s a hegyek közé beékelt csinos község hosszú, egyenes utczáján az oszlopokra helyezett égő szuroklángok két sorát megpillantottuk. Valóban impozáns látványt nyújtott az illuminatio, minőhöz hasonlót ritkán van alkalma látni az embernek. Megérkezve részint az erdészlakban s a helybeli orvosnál, részint a helységbeli német eredetű munkások tiszta, rendes lakásaiban szállásoltattunk el, majd elköltve a számunkra készített közös vacsorát, nyugalomra tértünk, hogy kipihenhessük az út fáradalmait.
Csütörtökön igen szép időre virradtunk fel; a völgyet borító vékony ködön át, mint lágy fátyolra lehelt tájképek; tűntek elő a völgy két oldalán a hegyormok. A föld még nem bontakozott ki éjjeli álmából! A nap már rá mosolyg, s ő még „félig éber,, félig álmodik" !
Reggelizés alatt megjött a hír, hogy habár nem is lehet a programot teljesen betartani a tutajozásra vonatkozólag, de legalább Dombóig biztos az út. Hat tutaj volt kényelmesen elkészítve számunkra, közepén oszlopokon álló fedél alatt emelt padolaton asztal és padokkal. Ötöt mi foglaltunk el, egyet pedig tartaléknak hagyott fenn a gondos rendező. A reggeli hűvös levegő felöltőt kényszerített vállainkra, midőn tutajunk csendesen lejteni kezdett lefelé; de nem sokára a köd legutolsó foszlányait is felitta a kék levegő, s az előbbi csipős hideget, a legkellemesebb temperatura váltotta fel, oly tiszta, éltető léggel, minő egy derült nap délelőtti óráiban egy fiatal hegyi folyó fodrait csókoló zephyr lehellete lehet. De Dombónál vége szakadt a társaság csendesen vidor kedélyhangulatának, mert tutajainkat kikötötték, s a szemlére kiküldött erdész kedvezőtlen jelentésére kiadták a jelszót, hogy az utat innen Kamineczig kocsikon kell megtennünk. A forró nap, melynek sugarai utazásunk alatt eddig sehol sem alkalmatlankodtak, itt majdnem kiállhatatlanná vált, főleg azokra nézve, kik hűvös időre számítva, meleg ruhát öltöttünk e napra. Irigyeltük azok sorsát, kik elegendő alkalmatosság hiányában a tutajon maradtak, s énekelve, zeneszó mellett lengtek szépen lefelé a folyón, míg mi a döczögős úton azon elmélkedtünk, hogy lovaglás által úgy is megviselt testünknek tán nem is volna szükséges oly élénk tapintási érzékkel bírnia. E boldog tutajosok szerencsésen kikerülték a zátonyokat, és csak a hatodik tutaj feneklett meg s maradt vissza végkép. Kamineczre érve ürültünk, hogy újra tutajra szállhattunk; de nem oly könnyű volt ám most e ritka utas által használt járműhöz jutni. A diadalkapuval díszített és föllobogózott hídon átmenve, egy víz által elmocsárosított füzesen kellett keresztül gázolnunk a kikötött tutajokig; majd a még mindig magas állású víz kisebb mellékágain kellett hevenyészett pallókon, vagy ahol ezek nem érték át a partokat, tutajosaink hátán átmenni. Természetes, hogy nevettető jelenetek, pl. lecsúszás a pallóról, a becses terhet szállító tutajos megcsúszása és mindkettőnek megfürdése stb. sem hiányoztak e sajátságos átkelésnél. Végre mindnyájan tutajon voltunk, s bízva a kamineczi híd diadalívén olvasott jelszó igazságában: „audaces fortuna juvat, timidosque repellit", másodszor is megkezdtük utunkat a Taracz nem egészen jámbor habjain. Királymezőtől Dombóig, mint a királymezőiek kívánták: „Isten kísért Neptun árjain", bátran eveztünk tehát lefelé a Taracz egyszer szűk partok közt rohamosan haladó, majd szétterjedt mederben lassan folyó vizén, míg egy rosszul kiszemelt ágban szépen zátonyra jutottunk. No de audaces fortuna juvat. Félórai küzködés után mi is túl voltunk az akadályon, hogy Bedő községénél egy másikon haladjunk át, melyet a Taracz vizén keresztül épített vasúti híd állított előnkbe. Tutajaink kalapját (sátraink fedelét) leemelve, baj nélkül haladtunk át ezen is, s nem sokára bejutottunk a méltóságos nyugodtsággal haladó Tisza folyóba, s később a bustyaházai fűrészhez vezető csatornába, melynek csendes vizén nem sokára befejezve utunkat, mint a tiszteletünkre emelt diadalív felirata előre megjósolta „habár küzdve, de győztesen”, megérkeztünk Bustyaházára. Kiszállásunknál kíváncsi néptömeg jelenlétében az ottani kincstári erdőtisztek, Bikkal N. igazgatóval élükön fogadtak, míg az egyesület nagyérdemű elnökéhez Visk város református lelkésze intézett egy deputatio élén rövid üdvözlő beszédet. A fűrésztelep és kiállítás futólagos megtekintése után ki-ki szállására, sietett. Este pedig a lövölde helyiségében jöttünk ismét össze, hol díszes csarnokban, ízletes vacsora várt ránk. Ily fogadás mellett nem csoda, ha jó kedv és derült hangulat uralkodott a társaságon s ki-ki csak azt sajnálta, hogy szeretett elnökünknek ez este távozni kellett körünkből. Mielőtt azonban az esteli vonattal Gesztre utazott volna, felhasználtuk a jó alkalmat, s névnapja alkalmából az egyesület őszinte tisztelete mellett szerencse kívánatainknak is kifejezést adtunk.
A vacsorát tánczmulatság zárta be, melyet Bustyaházának szépségein kívül még mások is díszesítettek a környékből.
Augusztus 25-én, vagyis szombaton, két ülést tartottunk, melyeken a még hátralévő szakkérdések és indítványok tárgyaltattak le. Tanácskozásaink lefolyásáról másutt vesz a szíves olvasó értesítést, s én csak általános jellemzésül említem meg, hogy ily élénk érdeklődést mint ezeken az üléseken, ritkán lehetett eddig közgyűléseinken tapasztalni.
A két ülés közti időt az ebéd, a bustyaházai erdészeti kiállítás megtekintése és az egylet jelenlévő tagjainak egy csoportban való lefényképezése vette igénybe.
Ebéd alatt az egyesület Tisza Lajos szeretve tisztelt elnökének névnapja alkalmából szíve mélyében átérzett távirati üdvözletet küldött Gesztre. Éltettük azután jelenlevő érdemes alelnökünket s Rónai Antal főerdőtanácsost, mint háziurunknak a kincstárnak távollevő képviselőjét, ki a helybeli kincstári tisztviselők buzgóságának, s nyugalmat nem ismerő erőfeszítésének segélyével közgyűlésünk nehéz programjának kivitelét lehetővé tette.
Az „Országos Erdészeti Egyesület” ez évi vándorgyűlésének egyik fénypontját képezte a bustyaházai erdészeti kiállítás, mely valóban bármely nemzetközi kiállításban méltó helyet érdemelne. Az erdőhivatal helyiségéhez nem messze sveiczi stylbe épített díszes pavillon emelkedik ki, előtte a tér kertté alakítva, melyben külföldi díszfák és cserjék mellett hazai és amerikai, meghonosítást érdemlő Coniferák díszlenek. A pavillon mögött egy negyedholdnyi udvaron vannak a máramarosi kincstári erdők nyers terményei és félgyártmányai felrakva. A pavillonban Máramarosmegye kőzet-, növény- és állatgyűjteménye, különös tekintettel az erdészetre; mindenféle fafajok korongjai, az előforduló vastagság és növekvés előtűntetésére; gyönyörű vadbőrök, agancsok, fegyverek, fából héjból és háncsból készült gyártmányok, többnyire a máramarosi háziipar termékei. Mindezek bővebb (de az idő rövidsége miatt még mindig nagyon hiányos) ismertetését találja a kedves olvasó a közgyűlés által a kiállítás megszemlélésére kiküldött bizottság jelentésében.
Ha most, az út fáradalmait itthon kipihenve, visszatekintünk a csak most átélt napokra, először is el kell ismernünk, hogy az idei közgyűlés várakozáson felül sikerült. És ezt köszönhetjük az „Orsz. Erd.-Egyesület" vezérférfiainak, a magas erdőkincstár bőkezűségének, Bikkal N. ügyvezetőnk és alattas közegei ügybuzgóságának, a távol vidékekről megjelent tagtársak érdeklődésének, s mindenek felett az ég kegyének, mely elháríthatatlan akadályokat utunk elébe nem gördített.
De szemben azon nagy erőfeszítéssel mely az utunkban mindenütt előkészített fényes fogadtatás komoly hátterét képezi, azon kérdés merül fel, hogy valjon arányban van-e az azon előnyökkel, melyek az „Orsz. Erd.-Egyesület" vándorló közgyűléséből erednek? Jól megfontolva a dolgot, erre határozott igennel kell felelnünk. Mert azon kívül, hogy az ily gyűléseken, mint ismeretes a felvetett szakkérdések feletti vélemények kicserélése által, — ami a szaklapokban soha sem lehet oly teljes, részletes és sokoldalú, mint élőszóval, — tisztulnak a nézetek, s bizonyos kérdésekhez tüzetesen és biztosan csak a helyi szemle után lehet szólani; azonkívül, hogy a részt-vevőknek alkalma nyílik ilyenkor a legkellemesebb módon megismerkedni szakjára nézve érdekes s előtte többé-kevésbé új vidékekkel, intézményekkel és viszonyokkal, azon erkölcsi erőt sem szabad kicsinylenünk, melyet egyletünk minden jelenlévő tagja merít ilyenkor az általa becsült és szeretett szaktársak viszontlátásából, újakkal való megismerkedésből, a velük való szellemi érintkezésből s a kiválóbbak ügy iránt való lelkesedésének nyilvánulásából, mely vonz és elragad olyanokat is, kik arra önmagukban nem képesek.
A lelkesedés olyan, mely gyújt, mely egyik kebelből a másikba csap át, míg az egész társaságot elragadja, felmelegíti s egészséges életet önt a testület külön álló tagjaiba. Hisz csak ily összejövetelek alkalmával érezzük csak igazán, hogy mily életre való, mily hosszú életre méltó egyesületnek vagyunk
tagjai. Mily jóltevő önbizalmat, mily elevenséget, és erőt merít ilyen, alkalommal az egyes, az ügy érdekében való munkálkodásra! Valóban, főképen az ily kedélyes lefolyású közgyűlések teszik az egyletet egységes testületté, amilyennek lennie kell, hogy megérdemelje az egyesület nevet.
De még van egy érv, mely a legfontosabbak egyike!
Azon szakunkhoz nem tartozó hatóságok és befolyásos emberek, kik ily vidéki közgyűlések alkalmával velünk érintkeznek, működésünket, figyelemmel kísérik, megismerkednek nemes törekvéseinkkel, hazafias irányunkkal s ez rokonszenvet és érdekeltséget kelt fel bennük szakunk és ügyünk iránt. E közgyűlésünk alkalmával is — legalább azzal hízelgünk magunknak — szerencsések voltuk egy-két ily befolyásos hazafi jó indulatát ügyünk érdekeinek megnyerni.
Ha tehát tisztelt tagtárs, kinél a nervus rerum nem szokott fölösleges mennyiségben rendelkezésre állani, éveken át is kell félre rakni filléreidet, hogy a közgyűlésen részt vehess, még se mulaszd el azt, mert soha értékesebb portékát jutányosabb áron nem vásároltál, mint az „Országos Erdészeti Egyesületnek" vidéki közgyűlései által nyújtott erkölcsi előnyök.