„Bár láthatnám még egyszer Szép vidékét Selmecemnek"
Német diákdal
„Szép kis város Selmecbánya...”
Magyar diákdal
„ Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya."
Mikszáth Kálmán
Ahogy az egyszeri ember mondta a zsiráfra az állatkertben, ilyen állat pedig nincs, úgy Selmecbányával kapcsolatban is eszünkbe juthat: létezhet-e egyáltalán ilyen város? Erdők, hegyek, sziklák között, elvarázsolt helyen egy völgykatlanban, ahol furcsa görbületekkel kell kanyarodniuk az utcáknak fölfelé vagy lefelé, ahol sík tér gyakorlatilag nincsen. Ide csak akkor építenek várost, ha van valami különös oka. És itt volt. A föld gyomrának kincsei. Az évszázadokon keresztül kivételes gazdagságot adó ércbányák. A középkortól a XIX. század végéig az ország pénztartalékának jelentős részét biztosította ez a város. Ezért sokan különleges, mágikus helynek tartották. Aranykorának elmúltával pedig csak a régi dicsőség fakó fényei maradtak. Nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy századok során egész mitológiája született Selmecbányának a szóbeli hagyományban és az irodalomban. Ez a közép-európai bányász- és diákfolklór egyik bölcsőhelye. A nálunk minden érettségiző által elénekelt Ballag már a vén diák innen való. Német nyelven született, Tassonyi Ernő klasszikusnak számító selmeci diákregényében (Aki a párját keresi, 1905) lehetett magyarul olvasni. A város sajátos szöveguniverzuma több nyelven íródott: eleinte a krónikák latinján, később pedig németül, magyarul és szlovákul. A magyar és a szlovák irodalom nem egy klasszikusának műveiben olvashatunk a városról: csak Petőfit, Andrej Sládkovicot és Mikszáthot említem elöljáróban.
Van Selmecbányának alapítási mondája, és vannak mítoszai, emlékezetes történetei, jellegzetes terei, épületei meg sajátos hősei. Ahol ma a város áll, így a monda, két gyíkot pillantott meg egy pásztorfiú, csillogtak, mintha aranyból lettek volna. Elgurította a követ, amely alól előjöttek, s egy aranyrögöt talált. Ezen a helyen hamarosan községet alapítottak az aranyásók. Évszázadok alatt kristályosodott ki az egyedülálló, szájhagyományban továbbörökített monda- és anekdotakincs. Sokféle kulturális hagyomány szövődött itt össze. Hiszen a várost alapító német telepesek és a környék szlovák lakói mellett érkeztek ide szerencsét próbálni a Magyar Királyságnak mind a négy sarkából, sőt távoli országokból is. Ennek örökségéből sok minden máig sincs föltárva, hiszen a kutatók rendszerint csak a saját nemzeti kultúrájuk nyomvonalán járnak. Külön érdekessége pedig ennek a hagyománynak, hogy milyen nyelvi-kulturális kölcsönhatások formálták, mi minden az együttélés terméke.
A selmeciek szerint hét csodája van a városnak. Mindegyik valami szokatlan jelenség vagy fizikai képtelenség. A városháza tornyán például az óra a kismutatóval jelzi a perceket, a nagymutatóval pedig az órákat. Itt a kéményhez kötik ki a kecskét, mert a szomszéd ház annyival alacsonyabban van. Péter-Pálra havazik, mondják Selmecen. Az ő névnapjuk, tudjuk, a nyár közepén van, de a két szent szobra a plébániatemplom (az egykori német templom) homlokzatán áll, s rájuk persze eshet télen a hó. Mintha ez a jellegzetes görbe tükör – talán a fényes idők elmúlásával készült – azt akarná kifejezni, itt minden másképpen van. Selmecbánya egyedülálló jelenség, máshoz nem hasonlítható.
Valamikor országos jelentőségű hely, a XVIII. század végén a maga mintegy 25 ezres lélekszámával a Magyar Királyság harmadik legnagyobb városa. Vagyis egyértelműen központ: gazdasági súlyát és szellemi kisugárzását tekintve is. Itt volt a bányaigazgatóság, 1760-tól pedig a bányászati felsőoktatás első intézménye Európában. Evangélikus líceumával és katolikus gimnáziumával a múzsák otthona, a tudományoké és a művészeteké egyaránt. Olyan jeles tudósok működtek itt, mint Mikoviny (Mikovini) Sámuel, a sokoldalúan tehetséges bányamérnök, térképész, a híres bányatavak ásatója. Wagner Károly erdész, akinek a nevéhez számos műszaki találmány fűződik. A közép-európai föderalizmus úttörőjének lehet tekinteni német nyelvű röpirata (1834) alapján a magyarosítást bíráló, szlovák érzelmű Ludwig M. Schuhajdát, aki az evangélikus líceumnak volt a tanára. Más tekintetben Selmecbánya a felföldi szlovák régió központjában fekvő település. Nem véletlenül nevezte versében iskolavárosát 1846-ban Sládkovic, a költő „a szlovák tájak szívének".
Vele egy időben – ugyan mindössze néhány hónapig – járt a líceumba egy Petrovics Sándor nevű magyar fiatalember. És barátjának, Szeberényi Andornak elbeszéléséből tudjuk (akit joggal lehet Ondrej Seberí-ninek is nevezni, hiszen ezt az írását például szlovákul vetette papírra), hogy nem ismerték egymást a szlovák költővel.
Selmecbánya irodalmi szövegei nem kis részben a város hajdani fényét, nagyságát idézik föl. Nem egy művet úgy is olvashatunk, mint az aranykor mítoszát. A középkori nagyság éppúgy aranykornak látszhat az irodalom tükrében, mint az elmúlt diákévek. Anton Hykisch kortárs szlovák író egy híres reneszánsz kori festőnek, a titokzatos M. S. mesternek állított emléket 1977-ben megjelent történelmi regényében (A mesterek ideje). Az arany város című szlovák regény 1942-ben látott napvilágot Jozef Horák tollából. A cím utal az ércbányászatra és a város hajdani gazdagságára. Egy patríciuscsalád, a Rösselek története áll a regény középpontjában. A család emelkedését, majd hanyatlását követheti benne az olvasó. A reménytelen küzdelmet a hanyatlással, amelyet a regényben mindenekelőtt Rössel Borbála sorsa példáz. A városi mitológia egyik központi alakjáról van szó. Hiszen a „leányvári boszorkány" történetét városi krónikák alapján megörökítette latin nyelvű honismereti munkájában Bél Mátyás. A monda szerint a kivételesen gazdag és szép Rössel Borbála kicsapongó életet élt, s nem szenvedhette, hogy ablaka a városi akasztófa dombjára nézett. Ezért vállalta, hogy arra a helyre fölépíttet egy várat (ez a négytornyú Leányvár). Borbála élete szörnyű véget ért. Ezt a történetet később földolgozta német nyelven kiadott (1829-ben) mondagyűjteményében Mednyánszky Alajos. Ebből azután gyakran merítettek magyar és szlovák szerzők (Mikszáth vagy a szlovák vártörténeteket közlő Ludovít Janota). Jozef Horák regényében Barbara Rössel története egy szüntelenül küzdő ember sorsa, aki nem választhatja szerelmét élete párjául, s kikerül a jólét biztonságából. Egyre nehezebb körülmények között folytatja küzdelmét családjáért, helyzetének rendezéséért, végezetül pedig koldussors lesz osztályrésze. Ebben a női élettörténetben a fokozatos hanyatlás lépcsőin járva talán valamennyire a város (szlovákul a város neve, Stiavnica nőnemű!) újkori történetének ívét is láthatjuk.
Különös alakja volt a magyar szellemi életnek a XIX. század második felében Zichy Géza zeneszerző, zongorista és író. 1881-ben jelentette meg A leányvári boszorkány című, ahogy az alcímben jelezte, költői beszélyét. Unokatestvérének, Zichy Mihálynak tizenhárom rajzával. Történeti források alapján tanulmányozta Rössel Borbála életét: „Lelkemben legyőzhetetlen rokonszenv támadt iránta..." - jegyzi meg az előszóban. A szecessziós hangulatú elbeszélő költeményben a főhősnő szenvedélyek magasfeszültségében él, sorsa föltartóztathatatlanul halad a végzet felé. Rössel Borbála története egyik modellje a városról szóló történeteknek. Azoknak az irodalmi műveknek, amelyek narrációs logikája egy női élet köré szerveződik. Megkockáztatható, hogy a nőiség elve meghatározó szerepet játszik a selmeci szöveguniverzum egészében. A magyar irodalomban a város kultuszát számos műben ápoló Kosáryné Réz Lola azok közé a magyarok közé tartozott, akik az impériumváltozás után költöztek onnan Magyarországra. Regények sorában foglalkozott selmeci témákkal. A legtöbben Selmeci diákok című ifjúsági regényére emlékeznek. A kissé elfeledett és egyoldalúan lektűrírónak beskatulyázott szerzőnek van két olyan munkája, amely szervesen beletartozik a város „nőirodalmi" vonulatába. Távoli rokonságban vannak Maupassant Egy asszony élete című regényével. Az egyik az 1920-ból való Filomena, amelyben egy nehéz sorsú szlovák cselédlány életét kísérhetjük végig gyermekkorától a haláláig. 1921-es Álom című regényében szecessziós ízeket érezhetünk, itt az elbeszélő egy polgárlány történetét meséli el. A tiszta szívű, őszinte Hilduska kemény megpróbáltatásokon megy keresztül, míg első férjéhez visszatalálva eljut a harmóniáig. Mindkét esetben a város és környéke a történések háttere, és ez már a kicsi és öreg Selmecbánya, amely régimódi szokásaival és megmerevedett társadalmi viszonyaival elmúlásra van ítélve.
Rendre ott vannak a nosztalgia színei a diákvárost megidéző irodalmi szövegekben. Mikszáth Kálmán három évet töltött a városban. Az idézett Aranykisasszony kissé komor képe talán a gimnazista idegenségérzetét hozza az olvasó elé. Az otthoni magyar-szlovák világhoz képest németebb közegben eleinte nem találta a helyét. A diáktréfák, iskolai történetek jobban megismerhetők a Tavaszi rügyek derűsebb légköréből. És a XX. század elején ismét találkozhatunk A leányvári boszorkány címmel - Lövik Károly kisregényében. Ám ez a mű csak közvetetten kapcsolódik Rössel Borbála történetéhez, a regény első részében vezeti el az író az olvasót a diákvárosba, a XIX. század végének selmeci közegébe.
A két világháború között Szitnyai Zoltán volt a másik magyar író, akinek munkásságában gazdag színekkel, hangulatos képekkel jelenik meg a város. „A mi titokzatos kisvárosunk, ahol lépteink alatt üresen kongott a föld gyomra, a hegyoldalak rejtekein váromladékok meredeztek, a sziklák közt visszhang feleselt, a városvégeken címeres kapuk őrködtek évszázadok óta [... ] s a harangok mély szava még sokáig hömpölygött, hullámzott, ha ércnyelvük már régen meg is pihent" – olvassuk Aranykarika című regényében. Árnyalt képet ad az író a városi társadalomról, a magyar középosztály hanyatlásáról. Számára - különösen másik regényében, a Hodinai Hodinákban - az 1918 előtti „magyar" Selmecbánya az idilli világ, az 1920 utáni rajzában már a nosztalgia és a karikatúra elemei keverednek.
A szlovák irodalomban Jozef Horák mondagyűjteményét, elbeszéléseit és a kuruc korról szóló történelmi regényét (Az arany városba tart a halál) kell még föltétlenül említenünk. Néhol Tamási Áronra emlékeztető nyelven idézi meg szülőföldjének világát. És ne feledkezzünk meg a szomszédos Hodrusbányán született Emil Boleslav Lukácról sem, aki itt érettségizett 1918-ban, és számos verset szentelt Selmecnek meg környékének. Anton Hykisch elbeszéléseiben és regényeiben szintén gyakran tér ide vissza. Magda Vásáryová pedig, a neves színésznő (Sörgyári capriccio) és politikus, aki Selmecen született, 1988-ban adta közre édesapja emlékének szentelt lírai hangulatú Rövid leveleit a városról: „Egy darabja a nem fontos, félig elfelejtett történelemnek, a természetnek pedig már sikerült eltüntetnie a dicsőség és gazdagság nyomait." Napjainkban is él jeles író a városban, Rút Lichnerová, a posztmodern próza képviselője. Két éve Anna Regina címmel jelentetett meg regényt Mikoviny Sámuel feleségéről.
Ügy látszik, ha kiapadtak is a bányák, a tárnákból szüntelenül érkeznek titokzatos sugarak. Mágikus helyen vagyunk. Valójában ez Selmecbánya nyolcadik, igazi csodája.
Kiss Gy. Csaba
A szerző irodalomtörténész