Ezredvégi aranyláz? Az alapos geológiai taglalás előtt mindenesetre pillantsunk vissza azokra a hajdani időkre, amikor a történelmi Magyarország vezető szerepet töltött be Európa aranybányászatában.
Egykori írásos emlékek tanúsítják, hogy az erdélyi „arany- négyszög”-ben már a rómaiak is viszonylag fejlett és közigazgatásilag szintén jól megszervezett aranybányászatot honosítottak meg dáciai uralmuk idején (Kr. u. 106-270). Az erdélyi vidékeknek aranyban és kősóban való gazdagságáról először a XIII. század eleji Anonymus-gesztánk emlékezik meg. A Kárpát-medence másik legfontosabb „aranytermő” (egyúttal „ezüst- és réztermő”) vidéke a szintén vulkanikus eredetű Magyar-Érchegységben (a mostani Szlovák-Érchegységben), a Garam folyó vidékén, a későbbi Selmecbánya, Körmöcbánya és Besztercebánya körzetében volt. E régiót a honfoglalás előtti évtizedekben morvák uralták, s ők a keleti frankok támadásai miatt a magyarokkal szövetkeztek. Így megalapozott az a föltevés, hogy eleink már akkor, a frankok révén jól ismerték az imént említett „arany” vidéket.
Az arany- és ezüstlelőhelyek (a vas, a színesfém- és a sóbányákkal együtt) fejedelmi tulajdonba, majd az Árpád-házi királyok kezébe kerültek. A legfőbb bányászati központokat ők szervezték meg (ezek egynémely körzetében még napjainkban is folyik a bányászat). Közülük a legfontosabbak: a már említett – Trianon után Romániához csatolt – erdélyi „aranynégyszög”, továbbá a szatmá ri bányavidék: Nagybánya, Felsőbánya, Radna, a mai Szlovákiában Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya. A mai Magyarország területén pedig Telkibánya és Rudabánya tartozott a királyi bányavárosok közé, míg Nagybörzsöny egyházi földesúri bányaváros volt.
A központi bányászati és pénzverői szervezetek (bánya- és pénzverőkamarák stb.) létrehozása Géza fejedelemnek, majd még inkább fiának, Szent István királynak a nevéhez kapcsolható. III. Béla 1185. évi kimutatása szerint a királyi bevételeknek körülbelül az egynegyede bányászatból és pénzverésből származott. Az aranytermelés nagyobbrészt az erdélyi, a nyitrai és a gömöri folyók meg patakok aranymosóiból származott. Ezek emlékeit őrzi máig a sok Aranyos (előtagú) patak- és helységnevünk. Magyarország a maga évi 1000 kilogrammos aranytermelésével a XIII. században az európainak több mint 80 százalékát adta.
Károly Róbert, felzárkózva az európai folyamatokhoz, a pénzgazdálkodásunkat is korszerűsítette. Az addig szokásos ezüstpénzek (dénár) helyett – Firenze, Anglia és Velence után – aranypénzt (aranyforintot) veretett 1325 táján a fiorino d’oro firenzei mintájára (innen a mi forint szavunk). A magyar aranyforint az akkori Európának egyik legjobb és legszilárdabb valutája volt. Az ország bányáiból az Anjou-királyok időszakában évente mintegy 2500 kilogramm aranyat és 10-15 ezer kilogramm ezüstöt termeltek ki. Aranytermelésünk az európainak továbbra is 80 százaléka, a világtermelésnek 30 százaléka volt, az európai ezüstnek pedig egynegyede magyar bányákból származott. Az egyéb fémeknek, főként a réznek, az ólomnak és a vasnak a termelése is jócskán megnőtt.
Az aranykorszak a XV. században is folytatódott. Ércbányáink gazdagságát, műszaki színvonalát tanúsítja a német orvos és természettudós Georgius Agricolának De re metallica libri XII című könyve. Abban fametszetes rajzokon is láthatjuk a selmecbányai – lovakkal is hajtható – vízemelőgépet, a „magyar” nemesfém-elválasztó kemencét stb. Nemesfémbányászatunk a XV. század vége felé azonban hanyatlani kezdett. Az érctelérek mentén a bányászat egyre nagyobb mélységbe kényszerült le, ezért gondot okozott a bányavíz kiemelése. Amerika fölfedezése után pedig olyan nagy mennyiségű olcsó nemesfémet szállítottak be a spanyol hódítók, hogy azzal Európa országai nem tudtak versenyezni.
A mohácsi csatavesztéssel – az ország három részre szakadásával – felvidéki bányavárosainkat nem érte el a török uralom. Ennek ellenére visszaszorult a nemesfémérc-bányászat, erősödött azonban a rézérc bányászata és a fémkohászat. Selmecbányán bevezették a vödrös vízemelést felváltó szivattyúnak (1604), majd a rudas vízemelő keréknek a használatát (1626) és a robbantásos bányaművelést (1627). Az erdélyi fejedelemségek idején Erdélyben nem szakadt meg az arany- és ezüsttermelés, sőt, a pénzverés sem, miként ezt a főképp Gyulafehérvárott, Kolozsvárt és Nagybányán vert aranydukátok tanúsítják. A törökök kiűzése után hazánk vált a Habsburg-birodalom fő arany- és réztermelőjévé. A bányászat ugyanott, ugyanazokban a központokban folyt, amelyeket középkori magyar királyok hoztak létre. Selmecbányán 1735-ben „Bergschule” (bányászati iskola) indult, majd 1763-ban itt alapították a világ első bányászati akadémiáját. A bányaművelés műszaki színvonalát nagymértékben emelte – egyebek között – Hell József Károly találmánya, a vízoszlopos szivattyú (1749). Ez mentette meg a selmeci aranybányát a bányavíz-elárasztástól. Ez időben a monarchiabeli Magyarország tiszta állami bevételének mintegy 30 százaléka a bányászatból, a kohászatból és a pénzverésből származott.
A világ aranytermelése a XIX. század végétől – a kaliforniai, a kolorádói, az ausztrál, a transzvaali (Dél-Afrika) és az alaszkai lelőhelyek fölfedezésével – fokozottan nőtt (a világtermelés 1830-ban 25 tonna, 1900-ban 390 tonna). Noha országunk aranytermelése a századfordulón rövid ideig mintegy évi 3800 kilogrammot tett ki, a XIX. században 1000 és 2000 kilogramm között volt, s századunk első évtizedeiben is csökkent. A nemesfémkohászat azonban továbbra is tartotta a világszínvonalat: a selmecbányai kohóban – a világon az elsők között – 1893-ban és 1894-ben bevezették a napjainkban is legkorszerűbb, úgynevezett nátriumcianidos lúgozó, aranykivonó eljárást.
A trianoni békekötés után hazánk elvesztette ércbányászatának 98 százalékát (!). Egyetlen művelésbe vonható, kevés aranyat és ezüstöt is rejtő rézérclelőhelyünk maradt: a recski Lahóca-hegy. Bezárásáig (1979) a réz melléktermékeként évente néhányszor 10 kilogramm aranyat és néhányszor 100 kilogramm ezüstöt is termeltek. A második világháború után később kiépített, majd 1986-ban bezárt mátrai (gyöngyösoroszi) bánya szulfidos ólom-cink flotátumából vontak ki – külföldi bérkohósítással – nemesfémet.
Ma a világon évente mintegy 2000 tonna aranyat termelnek, legtöbbet – évi 600 tonnát – a Dél-Afrikai Köztársaságban. A nagyobb aranykitermelők közé tartozik az Amerikai Egyesült Államok (évi 170 tonnával), Kanada, Ausztrália és a FÁK országai (nagyjában évi 100–100 tonnával). Napjainkban az aranyat és az ezüstöt legnagyobb részt az ékszeriparban és egyre inkább az elektronikában használják fel. Mint valutafém, mindkettő visszaszorult, de árukat, keresletüket időnként alaposan megugrasztja a gyakran romló világgazdasági és politikai helyzet. Mindez természetesen a magán- és az állami bankszéfek aranyrúdtartalékainak és piaci árának növekedésével is együtt jár. Az utóbbi hónapokban a rúdarany ára grammonként mintegy 12 amerikai dollár, az ezüsté pedig 0,18 dollár volt. Dr. Bódi Dezső
A recski Lahóca-hegyben – egy ausztrál tulajdonú cég tavalyi próbafúrásai szerint – legkevesebb 31 tonna arany rejtőzik. A nemesfémbányászatra kiírt koncessziós pályázat eredményei szerint Telkibányán egy angol, Füzérradvány térségében pedig egy magyar–angol vállalkozás kezdheti meg a nemesfémek kutatását.