2010. január 13. - Basa Péter építőművész emlékére
Fájdalmasan fiatalon hagyott itt minket, magyarokat a kitűnő tehetségű építész, Basa Péter. Az Ybl-díjas művészre pályatársa, Tóth Balázs emlékezik egyik műve, a Budai-hegységben álló Csergezán Pál-kilátó felidézésével.
A torony
Hozzánk ez a kilátó áll legközelebb, itt lakunk szinte alatta. Tőlünk persze nem látszik, mert eltakarja a Homok-hegy, ahogyan a kicsik gyakran eltakarják a nagyot, mert az igazán nagy szerény és a háttérben marad. De amikor felmegyünk a Nagy-Szénásra, akkor már az erdőből kifelé jövet lessük, hogy a fák mögül mikor bukkannak fel a túlsó hegyek, és mindig örömmel kiáltunk fel: ott a mi kilátónk!
Friss Ybl-díjasként eljöttél Szegedre, mert az ottani építészek szerettek volna veled találkozni. Előadásodra megtelt a Vedres díszterme, és végignézve a munkáidból összeállított kiállítást, megkérdeztem tőled, hogy melyik a kedvenc házad? Odavittél az egyik tablóhoz és rámutattál. Először nem is értettem, hogy mi ez a darabos kialakítású épület. Közelebbről megnézve és közben csibészesen mosolygó arcodra pillantva rájöttem, hogy a kertetekben lévő madáretető van a képen. Ekkor határoztam el, hogy elhívlak Nagykovácsiba, hadd halljuk előadásodat mi is, a torony lábánál lakók.
Sokszor kirándulunk a kilátóhoz, ahol mindig nagy a nyüzsgés. Felmászunk a legfelső szintre, ahonnan tiszta, ködmentes napokon az esztergomi bazilika kupoláját is látni lehet. A társaságomban lévőknek mindig elmesélem, hogy ti terveztétek a kilátót, hagyományos módon kézzel-ceruzával és néha hason fekve a padlón. Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért ilyen ez a torony, miért ilyen lécvázszerűen puritán, miért ilyen áttört, akkor elmondom, hogy a kilátó csak úgy tud ellenállni a hegytetőn süvöltő szeleknek, ha keresztülengedi őket magán, nem tér ki, de nem is hajol meg előttük. És bár ezek a lécek és az őket tartó gerendák önmagukban nem túl erősek, de összedolgoznak, segítik egymást, és így nem árthat nekik a vihar.
És eljöttél hozzánk előadást tartani. Úgy, mint Szegeden, az Öregiskolában is tele volt a terem, néztük a képeket és lenyűgözve hallgattunk a templomról, a villáról és a kilátóról. Impresszív voltál és szerény – mint mindig. Amikor befejezted az előadást, lekapcsoltad a vetítőt, elindítottad a CD játszót és azt kérted a hallgatóságtól, hogy néhány percig csendben hallgassuk a viola da gamba mély zengésű muzsikáját. Később mondtad el, hogy az orvosoktól aznap tudtad meg a rossz hírt.
A Nagy-Kopaszon nem vonószene szól, nem mély hangon muzsikálnak a szelek, hanem minden harmónia nélkül dühödten süvöltenek. A kilátón azonban nem tudnak kifogni, a torony dacosan áll. A vihar ezért másik ellenfelet keres magának. Egymást követő kirándulásaink alkalmával szomorúan látjuk, hogy a kilátó tetejére kitűzött piros-fehér-zöld zászlót hogyan szaggatja a szél. Nem hirtelen semmisíti meg, hanem alattomosan tépi napról napra, és a zászló fogy, egyre kisebb és kisebb, alig van már belőle.
Előadásod után a városba menet felvettünk egy bőrruhás, csapzott hosszú hajú fiatal stoppost. Beszélgetni kezdtünk arról, hogy mit csinál, hova igyekszik, aztán megkérdezte, hogy mi honnan jövünk, miért vagyunk ilyen feldobottak? Meséltünk az előadásodról, mire a fiú elmondta, hogy barátaival gyakran járnak a kilátóba, szoktak is ott aludni, és szilveszterkor onnan nézik a tűzijátékot. Majd egy kicsit elcsendesedett és végül azt mondta: áldja meg az Isten azt, aki ezt a kilátót kitalálta és felépítette.
A torony áll, a hegytető haragos szelei nem bírnak vele, a zászlót azonban letépték, kettétörték.
Isten veled, Péter! Tóth Balázs