Papp Mónika felvételei
2010. november 8. - Az Országos Erdészeti Egyesület Erdők a Közjóért Szakosztályának hagyományos hátizsákos erdélyi tanulmányútjára 2010 október 6-10. között került sor a Déli-Kárpátok nyugati peremén található Domogléd-Cserna Nemzeti Park (Parcul National Domogled Valea Cernei) térségében.
Október 6-án reggel indultunk Budapestről személygépkocsikkal és 14 óra körül léptük át a magyar-román határt. Utunk első állomása Arad volt, lévén október 6-a, az aradi 13 vértanú napja. A vértanúk emlékének méltó ünneplésére nagy tömeg gyűlt össze a Megbékélés parkjában, ahol a monumentális emlékmű áll. A magyar és román nyelvű közös megemlékezés megható élmény volt, az ünnepségen beszédet mondott többek között Hende Csaba honvédelmi miniszter is. Az ünnepi beszédeket követően került sor a koszorúzásra, melyen több anyaországi iskola hallgatói is részt vettek. Az ünnepség végén az Erdők a Közjóért Szakosztály tagjai közösen helyezték el az Országos Erdészeti Egyesület koszorúját az emlékmű tövében. Aradról közel 5 órás út után, este 10 óra tájban érkeztünk szálláshelyünkre, a Cserna-völgyben található Dumbrava panzióba (Pensiunea Dumbrava), ahol már várt ránk Daday Zsolt nagyváradi erdész kollégánk és felesége, Ildikó, tanulmányutunk szervezői.
Október 7-én reggeli után a társaság ellátogatott a Domogléd-Cserna Nemzeti Park központjába, ahol Gaspar Ioan, a park igazgatója fogadott bennünket. Vetített képes beszámolójában bemutatta a park nevezetességeit, valamint a vidékhez kötődő hagyományokat. Román nyelvű előadásának tolmácsolásában Daday Zsolt volt segítségünkre. A Domogléd-Cserna Nemzeti Park Románia legnagyobb nemzeti parkja, területe 61000 hektár, 3 megye 11 települése tartozik a fennhatósága alá. A területet 1932-ben nyilvánították rezervátummá Domogléd-Cseszna néven, elsősorban jellegzetes szubmediterrán és endemikus fajokban bővelkedő flórája miatt, majd 1990-ben miniszteri rendelettel hozták létre a mai nemzeti parkot. A park lényegében a vadregényes Cserna folyó vízgyűjtő területét öleli fel, két mészkőhegység, a Mehádiai hegységhez tartozó Domogléd, illetve a folyó túloldalán húzódó Cserna-hegység alkotja. A karsztvidék fajgazdag szubmediterrán flórával rendelkezik, 1051 fajt tartanak nyilván. Jellegzetes endemikus faja a bánáti feketefenyő (Pinus nigra subsp. banatica), mely itt a Déli-Kárpátokban őshonos, ellaposodó koronájáról messziről felismerhető.
A nemzeti park faunája, különösen a rovarvilága rendkívül fajgazdag, összesen 1500 állatfaj él itt, a hegyekben a zerge, a hiúz, a farkas és a barna medve is előfordul. A hegyvidék különlegességei közé tartozik a mintegy 300 termálvizes barlang is, melyekben trópusi viszonyok uralkodnak, 35-45 C fok közötti hőmérsékletük következtében speciális flórával és faunával rendelkeznek. A park területe négy védelmi övezetre van osztva. A 328 hektár nagyságú szigorúan védett magterületen minden tevékenység tilos, kizárólag engedélyhez kötött kutatás folytatható. Az ezt körülvevő 28.000 hektáros övezetben sem folytatnak erdészeti tevékenységet, de ez a rész a turisták számára látogatható. A harmadik övezetben korlátozott fakitermelést végeznek, a legkülső övezetben pedig az építkezés is megengedett. A nemzeti park kezelésében jelenleg 45000 hektár erdőterület van, ennek mintegy 15%-a, 3000 hektár magánerdő. Romániában 2009-ig jogilag a megyei erdőgazdaságok alá tartoztak a nemzeti parkok, jelenleg az Országos Erdészeti Igazgatóság felügyeli a tevékenységüket. A park területén a 2003-2007 közötti időszakban jelentős közjóléti fejlesztések történtek az uniós LIFE program keretében elnyert támogatás segítségével. A park vezetése a biodiverzitás megőrzésén túl a helyi lakosság természetvédelmi tevékenységbe való bevonását, valamint az ökoturizmus erősítését tartja a legfontosabb feladatnak.
A tájékoztató után Herkulesfürdő (Băile Herculane) nevezetességeit tekintettük meg, mely Európa legrégibb fürdője. A meleg vizű források gyógyvizeit már a rómaiak is ismerték és használták, Traianus császár idejében (105-107) létesítették az első fürdőket. Herkulesnek, a meleg források istenének oltárt és templomot is emeltek. A római birodalom hanyatlása után a fürdő elpusztult, majd a 18. században kezdett újra kiépülni. Az akkori fürdőépületek a török betörések hatására többször is elpusztultak. A fürdő kezdetben Mehádiai fürdők néven volt ismert, 1820 után vette fel a Herkulesfürdő nevet. Enyhe klímája, jó levegője, valamint a 16 kénes és konyhasót tartalmazó hőforrás kiváló gyógyhatásainak köszönhetően az 1850-es évektől az Osztrák-Magyar Monarchia kedvelt fürdőhelyévé vált, ahol számos előkelőség, köztük Ferenc József császár és felesége, Erzsébet királyné is gyakorta megfordult.
Ekkor épültek a csodálatos fürdőpaloták, melyek nagy része ma is megvan, bár meglehetősen elhanyagolt állapotban. A herkulesfürdői sétánk ezért elég vegyes érzelmeket váltott ki. Egyrészt csodáltuk a Monarchia fénykorát idéző, egykor impozáns épületeket, melyek egy szebb világ emlékét idézték, ugyanakkor nehéz volt elvonatkoztatni a málló vakolat, az omladozó falak, és a törött ablakok szívszorító látványától. A helyenként kívülről még épnek tűnő fürdőpaloták belsejébe az üres ablakkereteken át betekintve mindenütt romos fürdőhelységek, omladozó falak tárultak szemünk elé. A Cserna-folyó túloldalán lévő Szapáry-fürdő hatalmas francia reneszánsz épületegyüttese a többihez hasonlóan szintén kongott az ürességtől. Egyedül az utca végén lévő templomot találtuk kívül-belül jó állapotban, ezt már felújították. Előtte a téren áll Herkules vas szobra, melyről a fürdő nevét kapta. A Gyógycsarnok előtt elterülő Gizella park viszont aránylag rendezett képet mutatott, melynek fő ékessége egy 250 éves óriás mamutfenyő. Az épületek lehangoló látványát a gyönyörű természeti környezet ellensúlyozta, a Cserna folyó kanyargós völgye fölé tornyosuló Domogléd sziklás tömbje, rajta a bánáti feketefenyő alkotta erdőkkel valóban pompás látványt nyújtott. A hely szépségét még a régi fürdőtől mintegy 2 km távolságra épült új fürdőtelep szürke szállodakolosszusainak látványa sem tudta lerontani. A fürdő ma is látogatható, az egyik szállodában két gyógyvizes medence működik, ahol fürdőkúrára, valamint masszázzsal egybekötött komplex gyógykezelésre van lehetőség. A délelőtti programot követően visszatértünk szálláshelyünkre, ahol gyorsan elfogyasztottuk az otthonról hozott elemózsiánkat, majd túraruhát öltve útnak indultunk aznapi túránk célja felé, mely a Vânturătoarea (Szeles) vízesés volt. A kocsikat a panziótól pár kilométerre induló piros kereszt turistajelzésnél hagytuk és Daday Zsolt vezetésével elkezdtünk felkapaszkodni a meredek hegyoldalra. Közel egyórás erdei kaptató után végre megpillantottuk a két egymásra merőleges meredek sziklafal tetejéről lezúduló vízesést, melyet a szakadék fölé kinyúló sziklapárkányon végigsétálva alulról is megcsodálhattunk. Egy kis frissítő permet mindenkinek jutott a szellő jóvoltából és bár a nap nem bújt elő, a mohás kövek között kis tavat képező vízesés látványa felejthetetlen élmény volt. Rövid pihenő után lassan visszaereszkedtünk a völgybe, majd kocsikba szállva a panzióba siettünk, ahol már várt ránk a jól megérdemelt vacsora. Este a másnapra tervezett egész napos túrára való ráhangolódás céljából Daday Zsolt a nemzeti parkban tett korábbi kirándulásaikról tartott fényképes beszámolót.
Október 8-án reggel fél 9-kor már mindenki menetkészen várt az indulásra, mikor megjelent Ioan, a nemzeti park által kirendelt hegyi vezetőnk. Mindnyájan izgatottan készültünk a 9-10 órásra tervezett túrára. A közel 200 m tengerszint feletti magasságban fekvő szálláshelyünkről elindulva a kék kereszt turistajelzésen kapaszkodtunk felfelé az erdővel borított hegyoldalon, ahonnan nemsokára gyönyörű kilátás nyílt az alattunk fekvő Cserna-völgyre. Innen a sziklafalba vájt keskeny ösvényen haladtunk tovább, miközben nem győztünk álmélkodni az elénk táruló csodálatos táj láttán.
A fölénk tornyosuló sziklafalakon a gyökerükkel a sziklák repedéseibe kapaszkodó sötétzöld bánáti feketefenyők éles kontrasztot alkottak a cserszömörce vöröses lombjával, a lankásabb részeken a bükkfák és a virágos kőrisek sárguló levelei színezték a tájat. Kicsit lejjebb ereszkedve nemsokára elértünk egy hegyi patakot, mely aztán hosszasan végigkísérte utunkat, helyenként kisebb zuhatagokat alkotva az elé kerülő sziklákon. Egy darabig viszonylag könnyebb, vízszintes terepen haladtunk, legfeljebb a patakon való többszöri átkelés jelentett izgalmat.
Majd megint változott a táj és egy teraszra érkeztünk, ahol csak a tökéletesen sima zöld gyepszőnyeg tanúskodott arról, hogy itt a birkák legeltetése jelenti a legfőbb megélhetési forrást. Ezen a részen a bükkfák mellett megjelent a boróka is, érdekes foltos mintázatot alkotva. Tovább haladva a hegygerinc felé a piros sáv turistajelzésen, enyhén emelkedő terepen egy bükkerdőn át vezetett utunk. Az erdőben egy esztena mellett is elhaladtunk, mely nemrég még lakott volt, de most üresnek látszott.
A nemzeti park igazgatója előadásában elmondta, itt a hegyvidéken számtalan kis tanya található, melyek lakói szinte teljesen elzárva élnek a külvilágtól, és birkatenyésztéssel, valamint burgonyatermesztéssel próbálják biztosítani a megélhetésüket. Időközben már dél jócskán elmúlt, így egy kis tisztáson ebédszünetet tartottunk. A rövid pihenőt követően újra útnak indultunk, de most már úttalan utakon, az erdő sűrűjén kellett áthatolnunk, miután a jelzett turistaút véget ért. A terepi viszonyok kezdtek nehezebbé válni, a borókákkal sűrűn benőtt sziklás talajon lassan haladtunk előre. Aggodalmunkat fokozta, hogy újabb meredek emelkedő következett, az idő pedig mindjobban előrehaladt és még mindig nem értünk fel a hegygerincre.
4 óra már elmúlt, mire kiértünk egy sziklatetőre, ahonnan csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. De nem sok idő volt gyönyörködni a látványban, mert sietnünk kellett tovább, hogy felérjünk a gerincre. Ehhez először kicsit lefelé kellett ereszkednünk és a hegy északi, árnyékos oldalán meglepődve tapasztaltuk, hogy zúzmarásak a fák, pedig a nap melegen sütött. Majd újabb emelkedő után végre fent voltunk a gerincen, ahol mindenki elfeledkezett a fáradtságáról, annyira lenyűgöző volt a látvány. Körös-körül hegyek, erdővel borított, illetve kopár részek, valamint a távolban a Havasalföld látszott. Innen jól láthattuk, hogy előttünk a hegygerinc is meglehetősen tagolt, több kisebb-nagyobb kiemelkedés tarkítja.
Pár perc pihenő után elkezdtünk lefelé ereszkedni a sziklákon, ami a meredek lejtő miatt nem volt könnyű feladat, közben pedig azt találgattuk, mennyi út lehet még hátra a jelzett vízmosásig, melyen le tudunk majd ereszkedni a völgybe. Időközben csoportunk is kettészakadt, néhányan lemaradtak és Daday Zsolt úgy döntött hátramarad. Mi többiek hegyi vezetőnkkel mentünk tovább a lejáratot keresve. Közben újabb fennsíkra jutottunk, melynek végén megint kaptató következett. Miután az idő 7 óra felé járt és a lefelé vezető utat még nem találtuk meg, nyilvánvalóvá vált, hogy világosban már nem érhetünk le. Gyorsan számba vettük tehát a fejlámpákat, melyekből azért szerencsére akadt néhány előrelátó útitársainknál. Most már mindenki utolsó erejét megfeszítve haladt előre, annak reményében, hogy még sötétedés előtt felbukkan a lejáratot jelző turistajelzés.
Szerencsénkre még idejében megtaláltuk a jelet és gyorsan elkezdtünk libasorban lefelé ereszkedni a szurdokban. 8 órakor ránk szakadt a teljes sötétség és már csak a fejlámpáinkra hagyatkozhattunk, miközben a kezdetben sziklás, majd egyre sárosabb, csúszósabb úton lefelé haladtunk. Kalandos utunk egy lakott esztena mellett vezetett el, ahol a kutyák fülsüketítő ugatással üdvözöltek, de szerencsére nem merészkedtek túl közel. Lassan haladtunk lefelé, részben a sötétség, részben a nehéz terepi viszonyok miatt. Aztán két óra elteltével végre meghallottuk az alattunk lévő úton elhaladó gépkocsik hangját és a panziótól néhány kilométerre értünk ki az útra. Szerencsére nem kellett visszagyalogolnunk, a reggel már odakészített autóval néhányan visszamentek a panzióhoz, majd visszajöttek értünk. Végül kimerülten, de felejthetetlen élményekkel gazdagon tértünk vissza a panzióba, ahol a személyzet már nagyon aggódott eltűnésünk miatt. Csoportunk másik feléről egyenlőre mi se tudtunk semmit, miután útközben szem elől veszítettük egymást. A késői vacsorát követően többen még ébren maradtak megvárni a hazatérőket, akik végül hajnali fél 2-kor érkeztek meg, hála Istennek teljes épségben.
Másnap a kalandosra sikerült túrát kiértékelve kiderült, összesen 20 km-t és 1400 m szintkülönbséget tettünk meg. Így aztán szombaton az előzetes programtól eltérően a társaság egyhangúlag Orsova és a Kazán-szorosok látnivalóival való ismerkedésre szavazott.
Reggeli után kocsiba szállva úticélunk Orsova volt, ahol rövid városnézés volt az első program. Ezután hajóra szálltunk és egy szép, három órás sétautat tettünk a Kazán-szorosokig és vissza. Orsovát elhagyva fokozatosan emelkedő, meredek sziklafalak között hajóztunk. Útközben láttuk a szerb oldalon lévő Traianus táblát, melyet a Duna vizének felduzzasztása miatt 30 méterrel magasabbra helyeztek. Később szemünkbe tűnt a másik oldalon Decebalnak, a dákok királyának sziklába faragott hatalmas arcképe, aki egykor itt a Vaskapu-hágónál sikeresen verte vissza a római hadsereget.
A Kis-Kazán és a Nagy-Kazán-szoros félelmetes sziklafalai között hajózva tisztelettel adóztunk Széchenyi emlékének, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a Kazán-szoros hajózhatóvá tételében. Újra partra szállva a Vaskapu erőműre vetettünk egy pillantást, majd tovább indultunk Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin) át az Isten Hídja (Podul lui Dumnezeu) felé. A hidat formáló természetes mészkőképződmény 30 m hosszú és 13 m magas, jelenleg autóút vezet át rajta. A híd alatt nyílik a barlang félköríves bejárata, amit csak kívülről néztünk meg, miután már alkonyodott. Az este a másnapi hazaindulásra való készülődés következett.
Október 10-én, vasárnap a reggeli után a Daday házaspártól búcsút véve feledhetetlen élményekkel gazdagon indult útnak kis csapatunk. Végül az esti órákban érkeztünk vissza Budapestre. Papp Mónika