2012. április 29. - Amikor nemrég – utunkat rövidítve Királyhelmec felé –
begurultunk egy észak-magyarországi községbe, hirtelen azt hittem, utat
vétettünk, és Svájcban járunk. A hegyek karéjában megbújó falucska olyan lenyűgöző látványt nyújt, hogy másnap visszatértünk Telkibányára. Ezt nem lehetett kihagyni. Annál kevésbé, mert a település fényes példája annak, hogyan kell a falusi turizmus simává koptatott témáját nemcsak emlegetni, hanem művelni is. A Hegyközben, a szlovák határhoz közel fekvő kis helységnek ugyanis minden esélye megvolt arra, hogy belesüppedjen a feledésbe, de arra is, hogy kitörjön, és országos, mi több, nemzetközi ismertségre tegyen szert. Kezdjük az utóbbival: az adottságokkal.
Egykori bányaváros
Telkibányát először 1270-ben említik Teluky faluként és bányatelepként. Az itteni aranykitermelésről szóló legkorábbi írásos adat 1341-ből származik, amikor Nagy Lajos bányavárossá emelte a települést. A felső-magyarországi bányavárosok (Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Rozsnyó, Igló) szövetségének a tagját 1447-ben Hunyadi János kormányzó a Rozgonyiaknak adományozta. Gazdái előbb a Lorántffy, a Thököly, majd a Rákóczi család voltak, később a kincstár kezébe is került. A 19. század elején még működtek az arany- és ezüstbányák, a településen vájárok és csillések is éltek. 1825-ben a regéci uradalom tulajdonosa, Bretzenheim Ferdinánd herceg a környékbeli kaolinlelőhelyekre alapozva porcelángyárat létesített. Ez volt az első porcelángyár Magyarországon. A falut gyakran emlegetik aranygombosként. Úgy tartják, hogy a templom keresztjét tartó gomb lehetett aranyból, amit csak a gazdagabb települések engedhettek meg maguknak. Egy biztos, a hőskorban Telkibánya Magyarország aranytermelésének csaknem egyharmadát produkálta. A környéken sok a nevezetesség. A falu túraútvonalak metszéspontjában fekszik, s az ásványgyűjtők paradicsoma, hiszen a föld felszínén napjainkban is sok ásványt lehet találni.
Folytassuk ott, ahol másokból elfogy a szusz. Telkibányát, ha az ember nem tudná, milyen múltja van, tipikus hegyvidéki falucskának vélné, ahol azon túl, hogy patak csobog végig a főutca mentén, kocsit húzó lovak trappolnak az úton, és gombás kosarat lóbáló bácsika jön szembe az úton, nincs semmi érdekes. Ahogy mondani szokás: ezért nem áll meg a vonat. A múltból megmaradt relikviák sem utalnak a pazar múltra. Mégis. A titok abban rejlik, hogyan lehet a meglevő mozaikszemcséket ízlésesen összerakni s kanyarítani köré vendégmarasztalót. Hogyan lehet a malomkövekből kőparkot csinálni, miként lehet felújítani egy rég elfeledett történelmi emléket, s hogyan kell mindehhez csinos turistaházakat, fogadókat, panziókat, erdei iskolát, sétányokat, gondozott ösvényeket rittyenteni. Még egy közönséges temető is lehet kincsesbánya, ha van benne néhány régi fejfa.
Szépségek és ritkaságok
Angol turisták tették szóvá, hogy amikor az Aranygombos fogadóban reggel madárcsicsergésre ébredtek, nem győztek csodálkozni, miért nem jut eszükbe a helyieknek erősebben propagálni a madárdalt. Szerintük az itteni madárhangokról tanulmányt lehetne írni. Szegény ángliusok kevés rigófüttyöt hallhatnak odahaza, ha így rácsodálkoztak. Persze nem csak madárfüttyöt találhattak ebben az elvarázsolt faluban. A vártemplom például 1318–1340-ben épült, s az északi falába épített kőtábla feliratát Bonfininek tulajdonítják. Az eredeti templom gótikus stílusú volt, a husziták rombolták le, akik 1442 és 1460 között megszállva tartották a környéket, és az épületet erődnek rendezték be, kettős sánccal körülvéve, melyek maradványai ma is láthatók.
A sok látnivaló közül említést érdemel az egykori kerámiagyárban berendezett múzeum. Az ország első kőedénygyárának egykori épületében az üzem eredeti termékeiből és a bányászathoz, erdőgazdálkodáshoz, a zempléni vadászathoz, valamint a népi kultúrához kapcsolódó kiállítás látható. A gyönyörű, boltíves alagsorban kávézó várja a vendégeket, a múzeumkertben pedig Közép-Európa egyetlen malomkőparkja látható, amely a Telkibányán használt közép- és újkori ércőrlő kövek valamennyi típusát bemutatja. A kiállított malomkövek közül egyeseket a bányászat virágkorában, a 14. században használtak.
Telkibányát a táj szépségén kívül a ma már pusztuló kopjafás temető is ismertté tette. A vártemplom körüli temetőben oszlopos-rovásos kopjafák sorakoznak, amelyek évszázadokon keresztül megtartották formájukat. Ráadásul egy építkezés során sikerült megtalálni a hajdani ispotály maradványait és a Szent Katalin-kápolnát, amelyről 1367-ből származó okiratok tanúskodtak. A Herman Ottó Múzeum munkatársai feltárták a templom alapjait, a hozzá tartozó ispotályt, a temető egy részét, majd eredeti formájában helyreállították a későbbi időben épült kápolnát. A hajdani kerámiagyár égetőkemencéjének alapzatán épült meg az ország legszebb fekvésű szabadtéri színpada.
Polgármester, ecsettel
Volt hát mire alapozni. Ehhez azonban az adottságokon kívül egyéb is kellett. Amikor a polgármestert kerestük, a patak hídjának karfáját festegető alkalmi munkások közt találtunk rá, így a kézfogást megelőzi a kézmosás. Mester Lászlóné 1990 óta vezetője a 680 lakosú településnek. Nem helybéli születésű, Sárospatakról érkezett Telkibányára férjével, aki erdőmérnökként került ide. Hamarosan megválasztották polgármesternek, s ő azonnal felismerte, hogy nincs mire várni, csodák nincsenek.
„Elkezdtünk hétvégi telkeket kialakítani, ennek köszönhetően főleg alföldi városokból kezdtek ingatlanokat vásárolni. A 680 állandó lakost számláló településen – amely szétszórt szerkezetben épült, s ez adja meg a varázsát – ma 560 vendéget tudunk fogadni. Ha a felújított hétvégi házakat is ide soroljuk, a látogatók száma meghaladja a lakosságét. Egyébként a község lakossága öregszik, ám amikor az idegenforgalom megindult, visszahoztuk a településre az intézményeket. Óvodát, iskolát működtetünk, így a fiatalok otthon maradnak. Olyan szintet értünk el az idegenforgalomban, amely új beruházásokat tesz lehetővé, s aki dolgozni akar, megtalálja a lehetőséget. Az önkormányzat a szálláshelyekből 200 férőhelyet működtet ifjúsági szálláshely, erdei iskola révén. Felépítettünk egy új, 80 férőhelyes erdei iskolát is, ahol egyedi programokat biztosítunk a gyerekeknek. De nagyon kell ügyelnünk, hogy ne nőjük ki az adott keretet, mert megszűnne a település varázsa. Nálunk nincsenek hangos rendezvények, diszkók. »Az erdőben csöndben járj« – mondja a régi nóta is.”
A sikerhez persze több kell. Telkibánya sok vonatkozásban fönt van a világhálón, prospektusokat jelentetnek meg három-négy nyelven, s utazási irodákhoz, kiállításokra is eljuttatják őket. „Először megmosolyogtak bennünket – közli Mester Lászlóné –, s bizony előfordult, hogy egy miskolci kiállításon megkérdezték, hol van ez a Telkibánya. Mondtuk: itt, a megyében, csak tessék eljönni.”
Az Aranygombos udvarán egyébként szolnoki, debreceni, kassai és pozsonyi rendszámú gépkocsik parkoltak aznap. Ez önmagáért beszél. Miként az is, hogy az eladott porták közül többnek szlovákiai, Kassa környéki tulajdonosa van, az eladásra szánt házakon pedig kétnyelvű, magyar és szlovák a hirdetés. Hiába, a piac, az piac, még a hegyek közt meglapuló Telkibányán is. Ahol a vendéglőben megeszünk egy babgulyást házi cipóval, dolgunk végeztével pedig a négyszáz éves kantinban elszürcsölünk egy kávét. Mindeközben azon meditálunk, hogy ide biztosan visszatérünk valamikor. Kövesdi Károly
