2012. május 13. - A korai juhar ikerlependékei csigavonalakat rajzolnak az égre, és aztán landolnak a Víkend vizében. A Somostető utcában a hegyi juharok még csak most érlelik magjaikat. Korán jött ez a meleg. Lászlóffy Aladár tulipángruppjai mentén valahol (Kolozsváron vagy Vásárhelyt, Szászrégenben vagy Segesvárt) „a lány/ lehúzza tűsarkú cipőjét, s a fiú kabátján/ megpihennek.”
A tulipánok elvirágoznak, mint minden évben. De Vásárhelyen virított egykor a ritka kis virágú erdei tulipán (Tulipa sylvestris). A nyolcvanas években jómagam is kerestem a Nagyerdőn, nem találtam. Mint ahogy dr. Rácz Gábor is kihaltnak vélte a hetvenes években, bár kereste azt angol botanikus is, aki csupán e fajért kutatta át az erdőt.
Jó tíz napja Pócsfalváról jött a telefonhívás, Gedő János barátom hívott a Redáncba, héricsmustrára. Levirágzott már az is e hőhullámos tavaszban.
Nagy, sárga, feltűnően szép virága szinte vonzza az ember tekintetét. Ezért is kapta már az ókori görögöktől az Adonisz virága nevet. A monda szerint Mürrha fiának nevelését Perszephonéra bízta a szerelem istennője, de mire legénnyé cseperedett Adonisz, az alvilág királynője annyira megszerette, hogy nem akarta visszaengedni a föld felszínére. Zeusz úgy tett igazságot Aphrodité és Hadész felesége között, hogy a férfiszépség ifjú istene minden év harmadát töltse Aphroditéval, harmadát Perszephonéval, utolsó harmadát pedig ott, ahol ő kívánja. Adonisz pedig az év kétharmadát Aphroditéval töltötte. Aztán egy vadkan halálra sebezte. A női szépség istennőjének kérésére Zeusz megengedte, hogy halála után minden évben hat hónapig a földön éljen. A tavaszi hérics (Adonis vernalis) valóban fél évig él csak a föld felett, de minden tavasszal fél tenyér nagyságú virágaival aranysárgára festi az április végi-május eleji napsütötte domboldalakat a Kis-Küküllő mentén.
A Kosárdomb mögött megjelent már a turbánliliom bókoló bimbója is.
„Ismered-e a turbánliliomot? Nem szép virág, nem kedves, senki sem szereti, és énnekem mégis kedvenc virágom ez, talán azért, mert olyan magánosan, rejtetten lakik sötét, avas erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben; a szentkirályi erdőben láttam ily virágot, egy csermely tócsájából nőtt ki. Más nem találja szépnek májfoltos virágharangjait, én bámulom azokat, más nem érzi szagát, én újszerű, lélekemelő illatot szíttam belőle; vágyva lestem, mint nyílik ki egyik bimbaja a másik után” – mondatja a Hétköznapok egyik kedves hősnőjével Jókai. Az író vallomása ez: a felfedezés keserédes döbbenetéről.
Jómagam is a nagy mesemondón nőttem fel. A rózsafából készült, márványlap berakásos vén almárium üveges ajtócskái mögött tartotta dédnagynéném az aranycirádás, veres borítású könyveket. Veretes szövegük, sok-sok latin szavuk, de még a múltszázad-elő egészen különleges helyesírásmódja is inkább vonzott, semmint taszított.
Száznyolc éve, 1904. május ötödikén halt meg. ’37 óta áll szobra a Duna Menti Múzeum parkjában, Észak-Komáromban.
Elvirágzott az alma is. Bolyai ponyikalmafáját a cinterem mögött akkor kaptam lencsevégre, mikor még csak bontotta leveleit. Virágzó ága tavalyi kép.
Most bódít édes illatával a májusfa is, aztán folytatja az akác, mire másodszorra találkozunk, róla hozok mesét Neked, tisztelt Olvasóm.
Engedd meg Lászlóffy örökszépével zárnom soraimat:
„…melletted megyek, mert az öreg tanárné/ felett is éppen úgy eljár az idő.”
Kelt 2012. nyárutó havának 4. napján
Mikor a Nap a Bika jegyében állott
Kiss Székely Zoltán
