2012. november 24. - A település közigazgatásilag Bardóchoz tartozik, a
Kormos patak kiszélesedő völgyében, közvetlenül a megyét a szomszédos
Brassó és Hargita megyéktől elválasztó határvonal mentén fekszik. Az Olasztelek – Vargyas – Székelyszáldobos – Felsőrákos keresztúttól északra, 1 km-re található a település. Hozzá legközelebb eső város Barót. Ez a természeti szépségekben bővelkedő és gyógyhatású ásványvizekben gazdag terület a Keleti-Kárpátok legdélibb úgynevezett Barcasági medencének az északi nyúlványa.
Kovács József nyugdíjas bányamérnök gyűjtéséből tudjuk, hogy a falu alapításának története visszanyúlik az Árpádkorba, ugyanis a jelenlegi település központjától északi irányba a Valál patak mentén 4 km távolságban alakult ki a az ősi „Volál" falu. Körül-belül 15 ha területen lakhattak őseink, 150 – 200-an. Kevéske mezejük a mai Esztena és Barthabérce dombvonulatain volt.
Ez a település a Kormos-menti Dobóval egy időben alakult ki, pusztulásuk is azonos időre tehető, a XIV-XV századra. Hogy pontosan mikor és milyen okok miatt pusztult el a Volál falu, illetve miért hagyták el a lakók... írásos dokumentum nem létezik.
A szájhagyomány alapján Volál pusztulása után a Szakács, Miklós, Györke, Borbáth, Valáli, Both és Dobos családok maradékai települtek le a jelenlegi falu helyére. A Dobos és Borbáth családok már nem léteznek Székelyszáldoboson, az utolsó Dobos István nevű embert 1885-ben jegyezték fel. A Borbáth család szintén kihalt, a bardóci, erdőfülei, valamit a vargyasi Borbáth családok egynéhánya innen származtatja magát. A Both, Valáli családok szintén kihalóban vannak, Györkék, Miklósok, Szakácsok viszont tarják magukat.
Figyelembe véve, hogy összességében 3.520 ha magán- és közösségi tulajdonnal rendelkezik, amelyből havasalji alsó rész 2.560 ha, havasalji felső rész 960 ha, az egészből alig 640 ha mező és völgytalpi rész, annál több a legelő 650 ha, erdős kaszáló 630 ha, valamint 1.600 ha közbirtokossági erdő. Ehhez a környezethez kellett alkalmazkodnia a mindenkori falu lakosságának.
A kevés szántó gyenge termelékenységű, ezért a földművelés nem volt jövedelmező, a megélhetést biztosította, de többet nem. Inkább állattenyésztés volt a fő. A XIX század második felében, amikor elkezdődött a nagyméretű vasútépítés rengeteg talpfára volt szükség, ugyanakkor Fülében működött már egy vashámor és ott is szükség volt fuvarozókra. Így a lakósok jövedelem kiegészítésként fuvaroztak, talpfákat faragtak az erdőn és mészégetéssel foglalkoztak.
Ma is látszanak a régi mészégető kemencék körvonalai a Lesekben, Valálivízoldalban, Vállaskútnál és a Darázsokban. A falu melletti kemencék a mészkövet a vargyasi mészkőbányából szerezték be. A kiégetett meszet „kóboros" székérrel vitték el eladni. A fiatal lányok jártak szolgálni módos családokhoz Brassóba, itt megtanulták a házvezetést, főzést. Ez idő alatt gyűjtötték ki maguknak a kelengyére valót.
Az 50-es évek változást hoztak, hisz a környék gazdag széntelepeit megnyitották, így a környék emberei a bányákban dolgoztak, amely egyben az életszínvonal növekedését is hozta magával. A 90-es évek viszont visszalépést jelentettek, hisz a szénkitermelés költsége nőtt, a kitermelt szenet nem tudták értékesíteni, a minősége gyenge, így a bányákat bezárták, a vidék, a falu lakosságának nagy százaléka munkanélkülivé vált, ugyanakkor 1990-ben visszaállt a magántulajdon, az emberek újból gazdálkodni kezdtek, kisebb, nagyobb sikerrel.
