2016.08.24. - Új nap, új élmények.
Ezzel a mottóval kelnek a vándorok, majd húznak túracipőt. Pilisszentkereszten vágtam neki az útnak, hogy több mint húsz kilométer gyaloglás után Pomázon kössek ki. A vadregényes Dera-szurdok, gyönyörű kilátással kecsegtető hegycsúcsok és titokzatos barlangok vártak rám. Pilisi vándorlások, harmadik rész.
Az előző túra fáradalmait a pilisszentkereszti Emma vendéglőben pihentem ki a nap végén. Egy adag rántott sajt és egy korsó hideg sör pont elég volt a fáradt testnek. Még ennél is jobban esett a zuhanyozás, maga volt az újjászületés a párás hőségben eltöltött nap után. Megnéztem az előrejelzéseket, és azzal a reménnyel bújtam ágyba, hogy másnap valamivel enyhébb időben folytathatom az utat.
Reggeli meditáció a szurdokban
De már reggel olyan meleg volt, hogy biztos voltam benne, ez a nap is felér majd egy kiadós szaunázással. Pilisszentkeresztet déli irányban hagytam el az Országos Kéktúra útvonalán. Arra gondoltam, mielőtt a Som-hegyi turistaház felé venném az irányt, teszek egy kitérőt a híres Dera-szurdokba. Már többször jártam ott, de nyáron még sosem láttam benne csörgedezni a patakot. A sok eső miatt most volt erre némi esély.
Alig tértem le az eredeti útvonalról, máris a vadregényes szurdok felső bejáratánál találtam magam. Nem kellett csalódnom, mert bár a víz nem Niagaraként zúdult le a szűk kanyonban, de a kis vízesések is kiváló fotótémát szolgáltattak. A 600 méter hosszú szurdok a kis fahídjaival helyenként a Magas-Tátra hegyi patakjainak hangulatát idézte.
Elücsörögtem a völgy hűvös sziklái közt, hallgattam a víz csobogását. Észre sem vettem, máris elröpült egy óra. Szerencse, hogy nem hétvégén jártam erre, amikor a szurdok kirándulóforgalma igen nagy, mert akkor aligha lett volna módom ilyen csendes elmélyülésre.
Az eredeti útvonalon pár száz métert enyhén emelkedve értem el a 2013-ban felújított Som-hegyi turistaházat, amely inkább kulcsosházként üzemel. Most éppen nem szállt meg benne senki, elég elhagyatottnak tűnt az egyébként szépen felújított, hangulatos környezetben álló épület. A turistaház melléképületénél találtam meg a pilisi vándorlás pecsétjét is.
Pecsételés közben morajlani kezdett az ég, és a nyugat felől érkező szürke felhők a nap elé tolakodtak. Ettől csak még fojtogatóbb lett a nehéz, párás levegő. Napok óta vártam valami viharfélét, amely kicsit felfrissíti a levegőt, de most csak arra tudtam gondolni, hogy dzsungel helyett üvegházban fogok gyalogolni, ha egy kis eső után újra kisüt a nap.
Aggodalmaim csak részben igazolódtak be. Az eső elkerült, és a nap sem sütött ki, de a szaunázás így sem maradt el. Homlokomról csöpögött az izzadság, felhőnyi szúnyog és bögöly vett körül, de csak meneteltem tovább a Hosszú-hegy nyergén. Mit mondjak? Nem ez a legideálisabb idő a túrázáshoz.
A természetjárók még mindig szemetelnek
A Hosszú-hegyen egyébként egy erdőgazdálkodási kísérletbe csöppentem, amely azt vizsgálja, hogy a különböző fakitermelési eljárások hogyan befolyásolják a termőhelyi viszonyokat, a természet regenerációját és az erdő élővilágát. Volt itt tarvágás, hagyásfacsoport, lék és egyenletes bontás. A kutatás célja kideríteni, melyik módszer teszi a legjobban lehetővé, hogy az erdő természetes módon megújuljon, ugyanakkor a faanyagtermelés is biztosítva legyen.
Természetjáróként én arra szavazok, hogy a lehető legkevesebb beavatkozás történjen, mert a megbolygatott természet látványa nem valami örömteli. Szerencsére nem jellemző erre a területre a tarvágás. Zömében ligetes gyertyános-tölgyesben halad a turistaút.
A Hosszú-hegy lejtőin védett növényeket is találhatunk, sápadt kosbort, tavaszi héricset, tarka nőszirmot, selymes peremizst, pusztai meténget, magyar repcsényt. Nem vagyok nagy botanikus, de a selymes peremizshez biztosan volt szerencsém.
A Hosszú-hegyen a Pilisi kilátások túramozgalom pecsétjével igazoltam, hogy ott jártam. A pecsételőhelyről pazar kilátás nyílt nyugati és déli irányba. Most már láttam, miért szenvedek annyira az időjárástól. Tőlem délre, alig egy-két kilométerre leszakadt az ég, és a vihar folyamatosan előttem haladt, maga mögött hagyva a fullasztó klímát. Ráadásul a nap is újra kisütött, úgyhogy még párásabb lett a levegő. Sebaj, gondoltam, majd letérek a Csobánka feletti Szent-kúthoz, hogy felfrissítsem magam.
Alig háromszáz méteres kitérő után elértem a kápolnát és a forrást. A legenda szerint 1842-ben egy juhász előtt ezen a helyen megjelent Szűz Mária. Ezt követően csodálatos gyógyulásokról számoltak be, akik a forrás vizéből ittak vagy megmosakodtak benne. Így lett a forrásból Szent-kút, amely ma is látogatott zarándokhely.
Sajnos a kápolna környezete rendkívül szemetes. Nemcsak egy-két eldobált csokipapírról van szó, hanem egész szemétcsomagokról, amelyeket a kirándulók a padokon hagytak. Nem értem. Talán arra számítottak, hogy a piknik maradványait majd a pincér összeszedi?
A Macska és a Dinó nyomában
A kis kitérő után megint a kék jelzést követtem, de nem sokáig, mert a kék barlang jelzésen újabb kalandra szántam el magam. Úgy döntöttem, megnézem a Macska-barlangot. Mivel az eső nem sokkal előttem járt, a barlanghoz levezető vízmosásos, sziklás út meglehetősen nyirkos és csúszós volt. Ennek ellenére hamar elértem a barlangot, és pár perc múlva már egy sráccal beszélgettem, aki csapatával a barlang még ismeretlen járatait kutatta.
Tőle tudtam meg, hogy még egy barlang van a közelben, amelyet a térképem nem is jelölt, a Dinó-rejtek. A szakemberek mindkét helyszínt régóta kutatják. A Macska-barlang 139, a Dinó-rejtek 230 méter hosszú, és mindegyikben találtak baritkristályokat, amelyek a hévizes barlangkeletkezés jelei, de később átalakultak karsztos víznyelővé.
Az üregekben a kis patkósdenevér – ez hazánk egyik leggyakoribb denevérfaja –, valamint a közönséges denevér kolóniája él. Én csak kívülről csodáltam meg a barlangokat, miközben a kutatók eltűntek a mélyben. Nem sokat időztem itt, mert még előttem állt aznapi távom több mint fele. Visszakapaszkodtam az eredeti utamra, és a Csobánkai-nyergen haladtam tovább a kék jelzést követve.
A falu határában a Kis-Kevély oldalába vájt, elhagyott dolomitbánya fogadott. A hegyet balról kerülve, továbbra is a kéken kapaszkodtam fel a Kevély-nyeregbe, ahol a pihenőhely mellett a kéktúrabélyegzőt is megtaláltam. Sajnos itt is sok volt az eldobált szemét, de ezen már szinte meg sem lepődtem, úgy látszik, mindenütt ez a helyzet a Pilisben.
A pecsétnek már megint nyoma veszett
Innen már nincs egy kilométer a Nagy-Kevély, túrám következő kilátó- és igazolópontja. A pecsétet nem a csúcson, hanem egy tisztáson helyezték el, csakhogy a pecséttartó dobozt ezúttal üresen találtam. Nyilvánvaló, hogy a tolvaj nincs tisztában azzal, milyen bosszúságot okoz ezzel a csínnyel a természetjáróknak.
Gondoltam, jelzem a pecsét kihelyezőinek (Piliscsabai Természetjáró Egyesület) a rongálást, de a honlapjukra már felkerült a hír. Az is kiderült, hogy rövid időn belül ez már a második ilyen eset volt. A pecsétet persze pótolni fogják, de ki tudja, meddig marad a helyén. Nincs más lehetőségem, fotóval igazolom, hogy ott jártam.
Miután kibosszankodtam magam, haladtam tovább a csúcsra, ahonnan már sokszor élveztem a panorámát. Ha erre járok, mindig elidőzők egy kicsit a fehér mészkősziklákon. Az idő kitisztult, a zivatarfelhők odébbálltak. Bár a nap hétágra sütött, végre a levegő is megmozdult egy kicsit. Terepasztalként terül el alattam a táj a környék településeivel.
A szemközt húzódó Budai-hegység csúcsait még ilyen párás időben is jól ki lehetett venni. A fejem fölött sólymok köröztek, és mellettem, a kövek között egy nagy hőscincér sütkérezett. Pár fotó és legalább fél óra nézelődés után tovább indultam a piros jelzésen. Fél kilométer után a piros négyzeten haladtam tovább a Nagy-Kevély keleti oldalában, és értem vissza a korábban már érintett Kevély-nyergi pihenőhöz.
Már az ősember is
Innen viszont már csak a sárga sávot követtem egészen Pomázig. De addig még hátravolt öt kilométer és pár látnivaló. Például a Mackó-barlang a Kis-Kevély oldalában, amelyhez egy meredek ösvényen lehet eljutni, viszont kiváló hűsölőhely a nagy melegben. A barlang ugyanis északi irányba tátja hatalmas száját, és sűrű növényzet is védi a hőségtől.
Először az állatok, aztán az ősember, majd remeték, kincskeresők és régészek vették birtokukba. Most leginkább csak turisták látogatják. Az ásatások során találtak itt ősmedvecsontokat, de más, kihalt fajok, például gyapjas orrszarvú, ősbölény, gyapjas mamut, őstulok vagy barlangi hiéna maradványait is. Az ősember jelenlétét 145 itt talált kovaeszköz bizonyítja.
Bárki könnyen el tudja képzelni, hogyan élhettek itt az ősemberek, mert a barlang pont úgy néz ki, ahogyan azt a mozifilmekben ábrázolják. Az üreg hűvös, csöpögős nyirkossága kimondottan felfrissített, pedig csak tíz percet töltöttem odabent. Haladni kellett tovább, mert a vízkészletem megfogyatkozott, a célállomás pedig még messze volt.
Bár a túraútvonal nem visz be Csobánkára, én mégis betértem a faluba egy kis frissítőért és némi pékáruért. A túra igazolófüzetéből megtudtam, hogy az iráni "suban" szóra vezethető vissza a honfoglalás kori csobán szavunk, amelynek jelentése pásztor. A falu neve tehát valószínűleg az itt letelepedők mesterségére utal.
Az Oszolyt még muszáj volt megmászni
Ezt a vidéket már a rómaiak előtt is lakták, de a török időkben, sok más településhez hasonlóan, Csobánka is elnéptelenedett. Az 1690-es években szerb telepesek érkeztek, ők lettek Csobánka második megalapítói. Később szlovákok, svábok és cigányok is jöttek a faluba, de a 20. század történelme többször is átformálta a település etnikai képét.
Miután vetettem egy pillantást az 1746-ban épült Szent Gábriel szerb ortodox templomra, a Csobánka fölé magasodó Oszoly-csúcs felé vettem az irányt. Az erdőbe érve magas sziklafalon találjuk Berda József költő emléktábláját, aki Csobánka című versében magasztalja e tájat. Innen alig pár tíz méterre kezd fölkapaszkodni a köves, sziklás turistaút az Oszolyra.
Ebben az időben a mindössze 329 méteres szikla megmászása is fárasztó volt. Igaz, ha nem mentem volna le a faluba, rövidebb lett volna a kapaszkodó. De mindenképpen megérte a fáradságot, mert a kilátás pazar volt. Miután kifújtam és kigyönyörködtem magam, délkeleti irányban indultam lefelé a hegyről. Sűrű, fiatal, tölgyes csalitosban találtam magam, ahol csak elvétve bukkantam jelzésekre.
Az ösvények többször elágaztak, nem volt könnyű a tájékozódás. Szerencsére gyorsan kijutottam a nyílt terepre, ahonnan már jól látszódnak Pomáz házai. Jelzést itt, ezen a Pilisre egyáltalán nem jellemző, kopár tájon ne keressünk, csak menjünk toronyiránt az Árpád-szobor irányába – ott találjuk a pecsételőt is –, avagy kövessük a szekérutat.
A város központja innen még legalább másfél kilométer. Kissé csapzottan tettem meg a távot, az egész napos menetelés kiszívta az erőmet. De nem a fáradtságra, hanem a nap élményeire gondolva tértem nyugovóra. Jólesett a szurdokban relaxálni, a Kevélyen ücsörögni, na meg felfedezni a pilisi barlangokat. Előre örültem a következő szakasznak, amely Pomáztól Pilisszentlászlóig tart majd, és a Pilisből átvezet a Visegrádi-hegységbe. Remélem, oda is velem tartanak majd. Lánczi Péter