2014. január 20. - Másvilági utazó, az istenek követe, a szabadság, a lélek vagy akár egy nemzet szimbóluma, állatmesék hőse – ma is élnek a madaras metaforák, allegóriák, mítoszok.
A Trafó Galéria ezeket kezdi ki.
A kiállítás azonban (miközben épít ezekre) újfajta megközelítést javasol a madarak és az emberek viszonyának feltérképezésére, a környezetünkkel kapcsolatos érdektelen pozíció helyett. Ezért hangsúlyos a címben szereplő ökológia szó, hiszen a kiállításon látható művészek mind az kutatják, hogy napjainkban, a környezettudatosság, a fenntartható fejlődés fényében hogyan változott, illetve változott-e valamit az ember természethez fűződő kapcsolata. Kérdés, hogy a madarat ma már csak valaminek az allegóriájaként tudjuk-e értelmezni, vagy „önmagában” is releváns lehet.
A kiállítótérbe belépve, amely a legutóbbi Gerhes Gábor-kiállítás után ismét a white cube formáját öltötte, rögtön egy afféle „ráhangoló” videót láthatunk. A videó egy posztamensre helyezve, a szemmagassághoz képest feljebb, útjelzőként indít el az amúgyis pontos „útvonallal” megtervezett kiállításon. A London Fieldworks, angol művészcsoport Megérzés és tudás között című munkájában egy madárhangokat utánzó exvadász útját követhetjük végig Dél-kelet Brazília esőerdejében. Az állatok alapos megfigyelése és a velük való kommunikáció lehetősége, ugyanakkor ennek a bizonytalansága és az ezzel való visszaélés kérdése már a címben is megjelenik. Mindig felmerül a kérdés, hogy míg számunkra ezek a hangok hitelesnek tűnnek, vajon ugyanazt jelentik a madarak számára is? A videó bizarr madárhangjai (és az utánzó hangja) betöltik a teret, derűs hangulatot teremtve és felidézve Oliver Messiaen Madárdal idézetek című zeneművét is.
James Prosek madárfala a felszínes megfigyelői magatartás elé tart görbe tükröt: két fehér falfelületen kézzel festett fekete madarak sziluettjei láthatók, az ismert madárhatározó könyveket idézve, azonban a magyarázat jelen esetben hiányzik. A korai természettudományos múzeumok osztályozási és rendszerezési módszerei juthatnak eszünkbe, a minél pontosabb megfigyelés és kategorizálás igénye, amely azonban nem az elmélyülést szolgálja. Vajon hány madarat ismerünk így fel? Valódi egyedeket ábrázol vagy átejtik a nézőt? Nem annyira zavaró a megoldó kulcs hiánya. Az izgalmas problémafelvetés ezúttal kevésbé izgalmas művészi megoldásban valósult meg.
A kiállítás egyik legironikusabb darabja KissPál Szabolcs Nagy-Magyarországok című sorozata, amely remekül tapint rá a nemzeti öntudatban megjelenő madárszimbolikára, amely mindig az erős és a hatalmas ragadozó madarakat preferálta, mint például Poroszország és a későbbi náci Németország birodalmi sasmadara. Ezen jelentés vizsgálata eszünkbe juttathatja Marcel Broodthaers 1968-ban készült fiktív „múzeumát” (Museum of Modern Art, Department of Eagles), amelyben a sasok különféle (művészeti) megjelenési formáit gyűjtötte össze és csoportosította. KissPál egy másik, hasonló szimbolikával bíró, de Magyarország szempontjából fontos madarat vizsgál: három Európa térképen piros-fehér festett sávokkal a kerecsensólymok repülési útvonalait jelöli (körülbelül Olaszországig), amelyet egy speciális program segítségével lehet végigkövetni. A turulmadár, amely a ma egyre inkább előretörő szélsőjobboldali-nacionalista eszméknek köszönhetően hihetetlen népszerűségnek örvend, a kerecsensólyom mitológiai megfelelője. A többes számba helyezett cím (Nagy-Magyarországok) és a röpülés adta lehetséges új országhatárok rajzolata egyszerű és mégis abszurd módon fordítja ki a revizionista törekvéseket és fejezi ki a terjeszkedési vágyat. Ugyanakkor az sem lenne meglepő, ha valamikor egy ilyen ábrára hivatkozva hoznának be új érvet az eszme képviselői a Trianon előtti országhatárok visszaállításának érdekében.
Greta Alfaro spanyol művész videója a tárlat legerőteljesebb műve. A kiállítótér legtávolabbi szegletében, fekete falak közt bújik meg. Folytatja a ragadozó madár tematikát, azonban teljesen más kontextusban. A művész természetes élőhelyükön, a spanyol Navarra tartományban filmezett le egy csapat keselyűt, amint ellepnek, majd felzabálnak minden ételt és italt egy gyönyörűen megterített, a vanitas-csendéleteket idéző asztalról. A sivatagban embernek nyoma sincs, először csak a hatalmas szárnyak árnyékát látjuk, majd Hitchock klasszikus filmjének mintájára egyszer csak megérkezik az első madár, majd követi egyre gyorsabban a többi. Lassanként már alig lehet kivenni, hogy miként történik: a madarak ellepik az asztalt, egymással versengve lakmároznak, taszigálják egymást, verdesnek szárnyaikkal. A tömegben való jelenlétükben kétségkívül van valami visszataszító. Nem igazodunk el egy idő után abban sem, hogy mit látunk, a testek összeolvadnak, szárnyak, tollak keverednek, ugyanakkor a humor is megjelenik: komikus figyelni, hogy melyik keselyű marad ki a lakomából, milyen az erre adott reakciójuk. Végül azonban semmi sem marad az asztalon és a közel tíz perces mű végén a madarak szép lassan elszállnak magára hagyva az immár lecsupaszított vacsoraasztalt. Az egy beállításból felvett, statikus videót elsőre kifejezetten nehéz végignézni, zsigerileg hat, és már-már undort vált ki. Ugyanakkor ezen a primér testi hatáson túl a keselyűk kettős szerepére, megítélésére is utal, egyfelől a lenézett dögevő madárra és a vele kapcsolatos negatív konnotációkra (halál, rothadás, romlottság). Másfelől pedig arra, hogy gyakran elfelejtjük, hogy ezek a madarak is a természetes körforgás részei, „tisztító” tevékenységük nélkülözhetetlen. Más kérdés, hogy itt ez az utóbbi szempont háttérbe szorul, a puszta látvány ugyanis túlságosan letaglózza a nézőt, mintsem hogy a keselyű szerepén elmélkedjen.
Andre Roe munkája két részből áll és mindegyik a taxidermia kérdését dolgozza fel. A művészt azok a helyzetek foglalkoztatják, amikor az állatok halottnak tettetik magukat, hogy ezzel a képességükkel megtévesszék az embereket, és a ragadozókat. Egy vitrinben preparált fehér galambot tekinthetünk meg, aki éppen egy ilyen tetszhalott pózba dermedve – fejét a szárnya alá hajtva – látható. Az élő és holt galamboktól egyaránt irtózó szerző vallja, a halott madárban már eleve van valamilyen nyugtalanító: nem tud repülni, nehézkesnek tűnik. A taxidermia bizarr céljára utal a mű címe is: Örökkön örökké, amelyből akár úgy is tűnhet, mintha az állat még élne. Ez a munka épp ezt a „törvényszerűséget” fordítja meg, hogy a különböző trófeák esetében a „valóságosság” a cél, míg itt már eleve egy nemlétet imitáló állapotban készül el a preparátum. A mű reflektál a hagyományos állatpreparátum klisékre is, melyek többnyire a vadászat során leterített nagytestű állatokat és madarakat vonultatja fel, míg itt egy „szentlélek” fekszik kiterítve. Feketerigó-menazséria című videójában magának a preparálásnak a folyamatát látjuk egy belső videóban, az előzőhöz hasonló tetszhalott állapotot állít elő valaki, talán a művész? Eközben a már kitömött madár, amely első pillantásra élőnek tűnik, nyugtalanító módon saját magát figyeli a képernyőn, mintha a kiszakadt „lélek” nézné a pőre testet. Eközben – a drámaiságot fokozandó – Wagner Trisztán és Izolda című operájának főtémája hangzik fel.
Egy, az állatokhoz viszonyuló pozitívabb szokást idéznek fel a kiállítótérben elhelyezett madáretetők, arra utalva, amikor megpróbálunk a madaraknak megfelelő helyet teremteni. Kaszás Tamás és Loránt Anikó Bauhaus stílusban épített, funkcionális zöld és barna etetői kötéllel vannak a falhoz rögzítve, és egy praktikusabb, madarak számára előnyösebb hely kialakítására utalnak. Laza elhelyezésük a tér különböző pontjain kifejezetten jót tesz a tárlatnak. Ezekre a munkákra rímelnek a London Fieldworks faházra emlékeztető madárlakokról készült nagyméretű printjei is. Ezek a fából készült lakok ugyanakkor diktátorok nevét viselik. A diktátorokról elnevezett címek és az építmények a román, olasz és szovjet diktatúrák jellegzetes építészeti stílusjegyeit felvonultatva egy másik disszonanciára hívják fel a figyelmet: a madarak szempontjából a tervezett költöztetés, a telepítés kérdésére. Madár és város viszonya, a két román művész, Anca Benera és Arnold Estefan ceruzarajzain is megjelenik: azt látjuk, hogy a madarak mennyire különféle módokon adaptálódnak a városi viszonyokhoz, a városi környezetbe. Míg ma jellemző a természetbe való kivonulás (az emberek részéről), addig az állatok bevonulnak a „mi” lakóhelyeinkre és ott próbálnak – kényszerűségből - otthont teremteni maguknak. Az asztalon, üveglapok alatt látható finom rajzokkal állíthatók párhuzamba Kaszás és Loránt fatáblára szegecselt fotói és gyerekrajzokat imitáló vázlatai a madár és ember kapcsolatáról. Akárcsak Tandori Dezső verebeinél és a róluk készült rajzokon, fotókon, itt is egy meghitt viszony kialakulásának a lehetősége villan fel.
A kiállítás valóban újszerű és aktuális témafelvetésével, jó érzékkel kiválasztott művekkel igazi színt hoz a decemberi napokba. A vitára serkentő, sokféle megközelítési mód pedig arra is ösztönözheti a látogatót, hogy a Mint a madár cím elé, ki-ki behelyettesítsen egy eddig ismeretlen fogalmat. Gadó Flóra
A Mint a madár – madárökológia a kortárs képzőművészetben, janár 26-ig, Bp. Trafó Galéria.