2021. október 25. - Vegyük elő újra a Fekete István-könyveket, gazdagabbak leszünk
Szarvasbőgésen címmel adta ki Fekete István vadásztörténeteit a Móra Könyvkiadó családjába tartozó Trend Kiadó. Nagyon jól tette ezt, mert érzésem szerint Fekete Istvánnal is az a helyzet, mint oly sok lassan klasszikussá váló szerzővel: vannak róla emlékeink, de nem olvassuk nap mint nap. Pedig megéri, és ez a könyv újra felhívja rá az olvasók figyelmét.
A szerkesztő, Sánta Gábor tanulmánnyal felérő utószavából rengeteg fontos dolgot megtudunk arról, hogyan születtek ezek a történetek. Először csak a segédtiszti munka benyomásait rögzítette a szerző, hiszen erdészeti kötelezettségei révén ezekre a benyomásokra könnyen szert tehetett. Később viszont egyre tudatosabb szépírói filozófia mentén építette fel írásait, különösen ügyelve arra, hogy azok számára is érthetők és élvezhetők maradjanak ezek a történetek, akiknek primér élményük a vadászatról ugyan nincs, de a természeti jelenségekről van, éppen ezért meg tudják érteni és értékén tudják kezelni azokat a leírásokat, amelyek Fekete István műveiből valósággal áradnak, és amelyek annyira egyedivé és különlegessé teszik ezeket a „vadásztörténeteket”.
Olyannyira, hogy például a legszebb, végigvitt megszemélyesítést is nála olvashatjuk: „Beteg a Tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető, könnyen síró, messze néző. […] Olyan a Tél, mint a haldokló, akinek várnak a halálára. A rokonság összenéz, és a szemekben az van: – Végrendelet nincs, minden a mienk… A Tél ezt tudja, és búcsúzik. De csak éjjel. Öregesen járja az erdőt, és megsimogatja a fákat, melyek most ébredeznek: – Nono, kis fák. Miért borzongtok? Nem voltam szigorú hozzátok… Ezt emlékbe hagyom… És keze nyomán dér hull a fákra, melyet azok reggel leráznak. Nem kell az öregember ajándéka senkinek. A fagyzugokban, északi dombtetőkön ott hevernek régi hórongyai. Piszkosan, tépetten. Nem mos, nem varr az öregemberre senki. Minek? Úgyis meghal… Mindenki tudja. Tudja a nap, tudja a szél, és tudják a felhők, akik szolgái voltak, és most széthordják utolsó rongyait, és komiszkodnak az öregúrral, akár az emberek. Talán ők is tudják: a kidőlt keresztnek senki nem köszön.”
Móra Ferenc és Tömörkény István anekdotikus, ráérős tömörsége köszön vissza ezekben a történetekben. Remek, kedélyes humor van bennük, és a szerzőnek még nyelvészkedni is van érkezése két vadles között: „Amikor elég közel értünk, megállunk egy bokor takarásában, és belenézek a távcsőbe. (Micsoda buta szó! Egy cső, amely »táv«! Új szavakat csak a magyar parasztnak lenne szabad csinálni. Joga is legtöbb van hozzá. Ő a távcsőre azt mondja: messzelátó. Mennyivel kifejezőbb és magyarabb!)”
Vegyük elő újra a Fekete István-könyveket, mert ezzel is gazdagabbak leszünk – de ha éppen nincs időnk mindet végigolvasni, lapozzuk át a Szarvasbőgésent, amelyből megismerhető a szerző írásművészetének esszenciája. És akkor a Vukról, a Keléről, a Bogáncsról, A koppányi aga testamentumáról, egyszóval a regényekről még nem is beszéltünk. Nagy Koppány Zsolt