Olvasóink értékelése: 5 / 5
Megint a körtefán.
A kedves kis szúnyogok vetélkedve döfködik ormá-nyaikat harisnyám lukacsai közé. Óvatosan vakaródzom. Gerle kurrog nem messze tőlem, s a rétek felől idáig ér a fonnyadó szénaillat.
A távoli dombok erdői zöldek, a még távolabbiak kékek, és párás messzeségük úgy réved felém, mint maga az elfutott idő: a múlt.
Csak a dombok éle látszik ide. A völgyekben valószínűleg falvak vannak és emberek. És posta és rádió és telefon... Jó itt egyedül lenni. Inkább csípjenek a szúnyogok. Ne
kik az a kis vér életkérdés, nekem nem. Azaz... legköze-
lebb mégiscsak csizmát húzok, mert ha ezek így csípnek
tovább, nekem is létkérdéssé válik a dolog.
. Egy hónapja készítettem itt leshelyemet. A szarvasbogár akkor még egyedül volt a sima ágon, legyek döngtek
körülötte, melyeket ő agancsával igyekezett távol tartani.
Amikor másodszor jöttem ki, már ketten voltak. A hím és
a nőstény. A nőstény alul. Ez csak természetes. És most,
amint felpillantok, szinte elámulok. A két bogár ugyan
azon a helyen — sőt! —, ugyanabban a helyzetben. Az ál-
dóját! Az „agancsár" ugyancsak bírja...
A sima ágon — most veszem csak észre — még egy szarvasbogár van. Egy gyenge „bika". Úgy látom, a házibarát szerepét akarná betölteni, de az öreg szigorúan visszautasít minden közeledést. Pedig a „kisbika" megpróbál minden módot, de a nagy vészesen ollózik szarvaival, így kénytelen visszavonulni. Elindul nagy búsan lefelé az ágon. Felém. Megvigasztalnám, de szarvasbogárul vajmi keveset tudok, így hagyom bánatával elvonulni.
Múltkori kis hantmadaram is itt billeg alattam egy hajlott ágon, és néha lecsap a földre. Aztán újból felül az ágra, és ringatja magát.
Néha a szél szárnyai végigsuhintanak az erdőn, melyben most már alkonyi árnyak járnak, s ilyenkor az erdő hűse kiárad a vetések közé, ahol elfakult már a búzavirág, és gondterhelten bólogatnak a kalászok. Szárukban lassul már az élet folyása, és a magok nehezen telnek. De azért egy hét alatt csak megtelnek, és akkor jöhet már a kasza. Szépen lefeküsznek a kalászerdők, mint ahogy ilyenkor elpihentek millió ősök millió éveknek előtte, és az élet megy tovább, az érett magok ölében új csírában, új kaszák alá.
Az erdőnek egy kis hajlása van, ahova nem látok, s onnét mintha valami zaj hallatszana. Ember? Kihajolok; amennyire lehet, s egy alakot látok felém jönni az erdő mentén. Alattam kell eljönnie. Ki lehet? Most már felismerem a szomszéd terület csőszét, aki a vadőri „hivatalt" is ellátja. Nem lehet a szomszédot irigyelni.
Ez az ember nem vadőrnek született. Mindennek, de vadőrnek nem. Kisegítő harangozó, kisbíróhelyettes
vagy sírásó mindenesetre jobb lett volna belőle. De vadőr?... Amint elmegy alattam, azt hiszem, a kalapját is leemelhetném, és nem venné észre. Alszik. Néz, de nem lát. Ha orvvadász lennék, ennek a területére ki sem mennék. Ezt az embert kijátszani nem virtus, hanem szégyen.
Csendben elballag, eltűnik. Sajnálom. Odahaza biztosan nem tudták mire használni, hát csőszt csináltak belőle. Arra igazán elég a félember is. Aztán jött az új vadásztársaság. Vadőr kellett. Olcsó. Nagyon olcsó.
— Itt van a Hanzi — ajánlotta a bíró. — Azt fogadják meg az urak. Úgyis a határt járja. Ismer az minden vadat, ami a határban van. — így aztán Hanzi vadőr lett. Dupla hivatal, fél fizetés. Sok szegény, hivatásos vadőr pedig napszámba jár, mert sok az ilyen Hanzi, és kontárokat ma már nem tűr meg az országban senki és semmi, csak ez az áldott, türelmes magyar föld. Pedig a szomszéd terület szép, és lehetne rajta valamit kezdem, de az új bérlők nem számolnak és nem áldoznak.
Hanzi vasárnap délután feldobálja a sörösüvegeket, melyeket a vadászok szétlődöznek. Ha nincs üveg, feldobja a kalapját is, melyben nem sok kárt tesz már a legöregebb sörét sem, és zsebre vágja azt a pár fillért, mely-lyel az urak a kalapon esett sérelmeket orvosolják.
Nemrég Hanzi puskát is kapott, mert eddig csak baltával járt a határban. A balta jó a csősznek, de nem elég egy vadőrnek. A vadőrnek puska kell, mellyel a dúvadat irtja és tekintélyét emeli. Az öreg mordályt azonban még nem hallotta senki szólni. Mert mit lőjön vele Hanzi? Rókát? Nem, erre nem is szabad gondolni. Hanzinak olyan bagó- és hagymaillata van, hogy a legifjabb rókanemzedék is röhögve tér ki útjából, de meg úgyis elhibázná...
Kutyát meg nincs szíve lelőni. Ismeri mind, ami a határban vadászgatni szokott, és ismeri gazdájukat is.
Kutyát lőni, ki hallotta? A kutyák között fővezér a bíróé. Hát azt már aztán mindenki beláthatja, hogy Hanzi nem bolondult meg a bíró kutyáját agyonlőni. Pont a bíróét. No, még csak az kellene!
Ide új puska, oda új puska, kapna Hanzi négyszemközt olyan két csattanós magyar ötöst bíró uramtól, hogy az új puska sem szól különbet, így aztán a kutyák — melyek csak úgy elszaladtak, kérem, a kocsi után — vidáman „dolgoznak" a nyomorúságos vadállomány utolsó roncsain. Amelyik határunk közelébe téved, az persze nem igen megy többet a szekér után. Az ilyen drasztikus elta-nácsolásért szegény Hanzit vonják falujában felelősségre, és Hanzi megér esküdözni, hogy az ő lelkét ilyen „galád-ság" nem terheli. Tíz patront kapott az uraktól, és — .. .itt van mind a tíz, meg lehet olvasni — méltatlankodik.
&
A távoli dombok hátára ráfeküdt az alkonyi ég, és ha kilátnék rejtekem sátrából, talán már csillagokat is látnék.
Halk zörgés lopakodik most az erdőben. Meg-megáll.
Néha szinte elveszik, s ilyenkor azt hiszem, feketerigó moszatolt, s az vezetett félre. De a zörgés megindul
megint, s úgy vélem, a bak — ha az lesz — ugyanott fog kijönni, ahol a múltkor, amikor a sötétség puskám torkára tette kezét. Most még jól tudnék lőni — célozgatok a rozson túlra —, de később...
A bak azonban nem várat magára. Szépen odaballag a célgomb alá. Nem is tanakodom sokat: elnyomom a ravaszt.
A dörrenés visszhangja még harsogva újrázza magát az erdőben, és én már a bak mellett állok és — vakarom a fejem... Nagy test, őszülő pofa, de az agancs ... az agancs ... Nem is értem az egészet. Más bakot itt még nem láttunk kijárni, mint azt az öreg bakot, melynek igazán kapitális ékessége volt. Ez pedig — nem az. Olyan váratlanul jelent meg célozgatás közben, hogy nem is nézegettem a fejét — takarva is volt egy kicsit —, hanem okulva a múltkori hirtelen besötétedésen, latolgatás nélkül oldalba lőttem. Most aztán már késő az okoskodás.
Kezembe veszem a fejét, megnézem fogait. A bak öreg, és mégiscsak nyársas. Araszos, tűhegyes agancsszárak, szépen gyöngyözve. Nézem a belövést, átfordítom a ma-sík oldalára, megtalálom a kilövést is. De nem messze mellette egy különös dudorodás van a bőrön. Elő a kést.
Első ránézésre azt hittem: az expanzív golyó szétvált, s annak egy darabja akadt meg a bőr alatt. Kivágva azonban jókora göbecs került elő. A gyenge agancs rejtélye így megoldódott. Odahaza, a fejtésnél még öt darabot találtunk benne, melyek közül egy a hátsó bal lábát érte, azt eltörte, és a csontot erősen deformálta.
Bosszankodásom így azután örömre vált; mert ezután a bak után jó utódok aligha estek volna, gyilkos agancsával pedig réme lehetett az őzek társadalmának.
Azóta megint elmúlt két hét. Ha az öreg bak most este kinéz az erdőből, megváltozott világot talál.
A szélben ringó vetések helyén tarlott kopárságok hallgatnak, s az ezernyi kalásznép keresztbe rakva alig ziz-zen, ha a szél búcsúzóra jön esténként, és nincs már kikkel beszélgessen a megsárgult mezők világában.
A kereszteken szalakóta leskelődik a bogárnépre, egy-egy ölyv is elbóbiskol rajtuk, amíg csak el nem indulnak a szérűk felé, hol mérges masinák kirágják belőlük a magot, hogy az utódok újra kizsendülhessenek az eljövendő időben.
Az öreg bak mérgesen toppant lábával. Bántja az ismeretlen világ, és bántja az idők haladása, mely megváltoztatja a mezők arcát és ernyeszti az inakat. De aztán megnyugszik.
Az egyik kereszt aljában Hanzi horkol békességben, csakúgy, mint régen. Hanzi, a „Vadőr".
Mert fordulhatnak őszre, fordulhatnak tavaszra a hónapok, indulhatnak új csírák és új életek az erdők ölén, múlhatnak el évek és emberek az idő sodrában, Hanzit ez mind nem érinti. Õ nyugodtan szunnyad és — marad.