A vadász kedvetlenül állt a telefonnál. Fülén a kagyló, és mivel szemben állt az ablakkal, hát ki is nézett rajta. Az udvaron túl az erdő. A fák közt egy kis köd.
— Délig megkocsikáztatod — mondta a vadászmester —, és ha találtok selejt bikát, hát lője meg, ha nem találtok — úgy is jó... amúgy rendes gyereknek látszik... és hát boldog újesztendőt is kívánok.
— Köszönöm, nektek is.
De a fiatal vadászvendég valóban rendes gyerek volt. Bocsánatot kért, hogy még a szilveszter délelőttöt is elrabolja, de mára kapta az engedélyt és a szabadságot is.
— Nem tesz semmit — mondta a vadász csekély meggyőződéssel —, majd megpróbálunk valamit. Kocsival cserkészünk, jobban bevárják...
A kocsi unottan kattogott a süppedős nyiladékokon, a lovak unottan csaptak egyet-egyet farkukkal; itt-ott hófoltok, egy-két bámészkodó őz, és már majdnem dél volt, amikor a vadász azt mondta:
— ...alighanem... Józsi bácsi, kanyarodjon balra, ott a fenyő mellett... a fél agancsát leverekedte... de amúgy is rossz bőrben van. A bokor mögött lépjen le a kocsiról, mi továbbmegyünk...
A félagancsos bika mozdulatlanul állt, és szemével a kocsit követte, amikor csattant a lövés. . . a bika pedig kényelmesen beballagott a bokrok közé.
— Lehetetlen! — hüledezett a vendég — Lehetetlen! Ott kell feküdnie a bokrok között. . .
— Elszívunk egy cigarettát — mondta a vadász — , ha sebzett, elfekszik, bár a bika nem jelzett semmit. — De később nem is találtak sem vért, sem szőrt. A vadász a fiatal fákat kezdte vizsgáim a szarvas magasságában.
— Ide nézzen!
A golyó átvágott egy fiatal fát, és millió darabra freccsent, mielőtt a bikához ért volna.
— Majd máskor — vigasztalta a vadász a vendéget -, én meg utánacsapázok, hátha mégis sebzett. . .
De ebédre azért hazaért, és lassan mégis ünnep lett az
ünnep. Az asszony is lenyelte mérgét, hogy az urát még
ilyenkor is elhurcolják, a szél is északira fordult, hogy ő
majd megmutatja... a két kutya is „vigyázz"-ban ült a
konyhasarokban, mert az ebéd illatai lakodalmat ígértek,
s végül a kislány is felkéretőzött apja ölébe ebédelni, ami j
csak kivételesen volt lehetséges.
— Hol a szarvas, apa?
— Elment. . . pedig szép, nagy félagancsos volt. És most már nem is kell senkinek.
— Senkinek? - gondolkozott a gyerek — . . .akkor add nekem, apa.
A vadász melegen nézett az asszonyra, aztán komolyan a gyerekre.
— Hát. . . ha jó lennél, Jutka. . . meginnád a tejet. . .
— Megiszom, apa... igazán!
— Akkor tiéd a bika! Majd meg is mondom neki, hogy mától a tied...
— A vadászoknak is mondd meg, apa. . .
Az asszony nevetett, a kutyák közelebb húzódtak az asztalhoz. Az ablak előtt pedig kemény, apró pelyhekben hordta a havat a szél.
És a lagymatag, öreg December után kopogós csizmában érkezett az ifjú Január. Hozott havat, hozott hideget, és táncolt a tavak jegén, mert ahhoz volt gusztusa.
A puskák most otthon ásítoztak, mert a vadász szánon hordta a szénát a vadetetőkre, amelyeket úgy kellett a hóból kiásni. Ilyenkor bizony összefagyva érkezett haza a vadász is, és fel sem tűnt neki, hogy a kislány milyen csendesen, illedelmesen ül a kisszéken — felesége pedig elfordulva tesz-vesz a konyhában.
— Apa! — szólalt meg később a kislány — Megérkezett... és Miska lesz a neve... úgy gondoltuk.
A vadász csak most neszeit fel, hogy történt valami, tétován nézett mosolygó feleségére.
r — S most már mondjátok meg, ki az a Miska, és hol van?
— A trágyatelepen fekszik — magyarázta Jutka. — Kicsit sovány, és el is fáradt...
— A fenét! Hát akkor hozd ki a papucsom...
A vadász nem tartott jószágot. Az öreg trágyatelep inkább szalmatörmelék volt már, és a törmeléken, a hóban ott feküdt a félagancsú szarvasbika. Csont és bőr! Kicsit távolabb, jobbról-balról a két kutya, minden ellenséges szándék nélkül, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
— Beteg! — gondolta a vadász. — Ki tudja, mit akar... és a kutyák most őrzik. Úgy látszik, a szétfröccsent golyó szilánkjai mégis elkapták.
Füttyentett, a szarvas felkapta fejét, a kutyák pedig odarohantak hozzá.
— Gyertek enni, a szarvas pedig — mutatott a bikára — a házhoz tartozik. Megértettétek? — És megfenyegette őket.
Este pedig, amikor a gyerek már aludt, jelentette az esetet a vadászmesternek.
— Ha már az embernél keres menedéket, a végét járja... — mondta a telefon. — Lődd agyon, és a trágyatelepbe mindjárt el is áshatjátok.
— Igen ám, de tréfából Jutkának adtam... — Egy kis csend lett a hallgatóban, távoli lélegzés, mint a gondolatok lassú szárnycsapásai.
— Arra gondoltam — mondta a vadászmester — , hát
ha nem is a golyótól beteg. Próbálj neki szénát adni, erő-
sen megsózva. . . ott vannak a próbatápszerek. . . keverd a
széna közé... Más pusztulás nincs?
— Két gida. Kint hagytam a rókáknak.
— Okosan. Jutkát csókolom, a bika az övé, de ha el
pusztul, dugd el valahogy, aztán mondd azt, hogy
elment. . .
De a bika — egyelőre — nem pusztult el. Amikor a vadász odavitte a szénát, elment ugyan az erdő felé, de ké- sőbb visszajött, s lefeküdt előbbi helyére. A szénát megszagolta, de nem nyúlt hozzá.
— Majd éjjel eszik — mondta a vadász Jutkának, akit ölében tartott az ablaknál. — Nem szereti, ha nézik. ^
És reggelre a széna szét volt hányva, mintha Miska á
sót kereste volna még alatta is.
— Megittad a tejet? — kérdezte a vadász Jutkától, mire a kislány felmutatta az üres poharat.
— Látod, Miska ezt is tudja, úgy látszik, csak akkor eszik, ha te is szófogadó vagy. . .
És ettől kezdve Jutka életét Miska irányította, aki, úgy látszik, végleg beköltözött a vadász udvarába. Néha ugyan elballagott — talán inni a patakra — , de mindig visszajött, és csodálatos! — mindig tudta, ha Jutka nem itta meg a tejet, mezítláb mászkált a konyha hideg kövén,
sót, amikor gyufát gyújtogatott, olyan mérgesen rázta meg a fejét, hogy az a szép félagancsa is leesett...
— Itt van! — mondta komoran a vadász, felmutatva a leesett agancsot, — Nagyon haragszik rád, és mérgében még az agancsot is ledobta...
Jutka ezek után nem nyúlt többet a gyufákhoz, de akadt más játék is, mert közben kitavaszodott, és mintha Miska is erősen gyógyult volna, mert nem volt már olyan bőregérsovány, és a szőrét is hullatta.
Most már meggyógyul — mondta a vadász a telefonba —, és lehet, hogy őszre erős, lőni való bika lesz belőle.
— A szarvas a Jutkáé! — hangzott a válasz. — Ne csalódjék a gyerek, van elég szarvasunk.
De Miska még nem is szándékozott elhagyni a trágyadombot, a házat, az embert, főleg a sót és a lucernaszénát. .. hiszen erdőben volt itt is, és ha éppen friss rü-gyekre támadt gusztusa, hát odaballagott az élősövényhez, hiszen csupa bomló rügy volt az egész világ. De ekkor már búgott a vadgalamb, s a pintyek csattogó dalában mintha maga a napsugaras tavasz énekelt volna.
így aztán Miskával nem is volt semmi baj, azonban a kislány nagyon csendesen üldögélt a pitvarban, és csak suttogva mondta, hogy fázik.
— Miért suttogsz, kislányom? -
— Valami van a torkomban...
— Igen — mondta a doktor is, aki autóval loholt ki —, igen... Mariska bejöhet a gyerekkel, ha akar, úgy látom, operáim kell...
A szülők dermedten néztek össze, s ez a döbbenet ott maradt a házban, még akkor is, amikor már az autó régen elment, mögötte árnyék szaladt, és a szobában suttogva járt az üres csend.
Este az asszony telefonált a kórházból.
— Holnap — mondta, de alig lehetett hallani... —, holnap. .. nem altatják...
— Enni kellene valamit — gondolta reggel, de csak egy pohár vizet ivott, mert gyomrában a csontkezű aggódás mintha valami nyúlós iszapot kavart volna.
Aztán elmúlt a dél, el a délután is. Jött-ment az udvaron, az ablakot nyitva hagyta, hogy meghallja a telefont, de árnyékok nőttek már a szélerdőben, amikor megpen-dült a telefon.
— Itt vagyok — mondta rekedten.
A készülék zörög, mintha a kagylóval játszana valaki.
— Laci... Laci... mindjárt... a tanár úr... — és utána egy dercés férfihang.
— Minden a legnagyobb rendben... én operáltam a gyereket. A felesége csókoltatja. Most éppen könnyezik örömében... és integet, hogy úgy van... de a telefon másnak is kell. Nyugodtan alhatik!
A kagylót letették.
— „Minden a legnagyobb rendben" — gondolta, amikor leült a ház előtt, és csak most vette észre, hogy a cseresznyefa kivirágzóit közben, és még a sötétben is mintha a méhek zsonganának... de mintha nem is méhdongás lenne ez, hanem nagyon távoli harangszó. Innét is,
onnét is hosszú, lágy hullámok úsznak a ház fölött, a fák között, elhalkulva, felujjongva, messze és közel... nagyon messze és nagyon közel: a legyőzött halál foszladozó árnyéka.
El is felejtettem — döbben meg a vadász: nagyszombat van... feltámadás... béke — és leveszi a kalapját.
Az erdő felett akkor kezd integetni a vacsoracsillag.