Repülőgépről, útközben 1967.
A nyírfák! Lám a nyírfák!
Itt is megleltem őket.
Meddig követtek engem felejthetetlen földek?
Meddig követtek engem
vízillatú szelecskék?
Föld – fordulj! – ne érjenek el a fecskefészkes esték.
Föld - fordulj gyorsan vélem, maradjon el a múltam,
taníts valami másra,
ne mit eddig tanultam.
Rétek, szarvasnak futni,
erdők: – madarat óvni,
mint áldozati füst száll,
szálltak hazám folyói.
Disznó-csapás az erdőn,
fácán fénye a fűben,
barna földeken ének,
mint dal a hegedűben.
Minden patakot láttam,
mint tenyeremben az árkot,
és láttam minden szárnyat,
mely hazám fölött szállott.
Bújó vadat biztattam,
s a madarat a fészken:
– ha boldogok lennének
mind, akikre lenéztem!
Számoltam, mint a gyermek, külön, minden kis falvat,
az utak fogták őket,
mint fészkeket a gallyak.
A nyírfák, lám a nyírfák
még itt is jönnek, jönnek,
s mint a paraszt – én bárhol megszagolom a földet.
Érkezve – nem a várost,
a torló palotákat:
– parkot keresek, ahol megölelhetem a fákat.
S ha van, csak egy tenyérnyi, ott kimegyek a térre,
egy madarat hadd halljak:
– emberi hangot végre.
Keresem szülőföldem mindenütt, minden tájon, hazára szeretnék lelni
– e hontalan világon.
Hazám keresem mindenütt, ismerőst, azt a népet! Emberiség - üres szó,
bélellek mint a fészket.