Ahogy múlnak az évek, akár a fán a kéreg,
úgy nő körénk a gond;
az édes nedvű lélek
kering, miként a méreg,
rügyet már sose bont?
Ami bennünk sudár volt, minden ágán madár szólt,
volt egek ostora,
– lombjára gond sző hálót,
a csillagokig szállót
por fedi be, s moha.
Nem is villámok nyesték,
és nem szenvedélyek szép
tavasza tépte meg,
csak a napi ügyecskék
fonták be, hős igyekvés,
magán, s közérdekek.
Alacsony, langy szelekben kapkodott ernyedetten
tördelt ágaival;
keresett – engedetlen –, eget, elérhetetlent,
várt tisztító vihart.
Minden, ami itt felnőtt, elszíva vért és velőt,
szegényítve szívünk: sárban azok az erdők!
Sok suhogó esztendőnk
zavaros árba tűnt.