Sír! Rí! Vív! Fel, fel a pacsirta.
Szél? Szárny? Fény? Ég? Mi cél hívja-viszi?
Huss! Száll! Szíve ver;
a parányi parittya;
s haragja hajítja
az égre fel!
Kifeszül remegő dala íjja,
s jajja nyilát
fel
fel
felröpíti!
Dala csobogó forrás,
hűs friss víz,
a füvek gyökeréről feltört gejzír,
az este lezárt szeme-résén felsírt
szűrt könny-íz.
Dala gyöngylánc
drága sora,
fűzve a Hold
vállaira.
Éneke gyöngyház-
pagoda,
táj, rét mezők
csarnoka
fölött lebegő
kupola.
Ég két partja között
csoda
híd ív.
Milyen színeket
lát, s szigetet!
Oda
hív
szíveket!
Hogy tud szív így
a dalok suhogó kardélén,
sírások ezüst tűhegyein
lebegni,
verődni,
repesni,
apadni - ilyen telin.
Verj! Sírj! Fájj csak te sebes torkú madárka!
Várj! Csalj! Hívj! Daloddal és égre szegezve!
Röptödben veri át szívedet
daloló gyönyöröd, a suhogó dárda,
sikolyod kitűz az egekre.
Szállj! Törj! Hullj a fény roskadó kazlaira,
te szikra, te lóbált dalcsóva, parázs!
A nyár aranyos meztelen vállaira
terül éneked éke a lenge palást.
Lenn a kalászból hadd peregjen a mag!
Hadd szedegesse azt a veréb meg a hörcsög!
Téged a vágy az egek skáláira űz!
Fel! Még! Fényt! Egeket! Sugarat!
Te a fény húrjai közt verve, repülsz
fenn, fenn, hol a nyár kráterein kibuggyan a tűz!