Tetszik lentről a vergődő, merész,
örökké hajszolt felemelkedés;
a mindig magasabb, az örökös,
az egyre feljebb feszített körök,
a fel! csak fel! az elkápráztató,
szívet robbantó vad kapaszkodó.
Tetszik a fojtogató szívverés.
Ki tudja: e meredek mily nehéz!
Mit kell legyűrni, milyen terheket,
mily súlyos a szív a világ felett,
mikor lehúzza mindenki oda, hol
igazán boldog volt valamikor.
Körözni csak fenn, mindig afelett,
amit bevallhatatlanul szeret,
és távolodni mindattól, ami
szárnyra bocsátotta: – a hajdani mezők, a föld meleg lehelete,
az ismerős táj áldó tenyere;
a fészek lenn a porban, fű között
már rég nem látszik, de csak afölött száll, csak az a föld pólusa neki,
– szívét bénítják hű mágnesei.
De lentről egyre űzik hangosan;
csak feljebb szállhat, - mérik pontosan!
Madárnak addig tartják csak, amíg
az égre írja haldoklásait.
Addig pacsirta csak a nyomorult,
amíg sikolt, vergődik, s lángragyult
röpte veszélyes szép csóváival
önhullásán nyer újult diadalt,
amíg könyörgése spiráljain
parittyaként csavarja fel a kín,
s mi átszegezi: a lelkesedés
dárdája magasra tartja szívét,
oda, ahol, ha szól, kiált, dalol,
a szív vére a torkon át kiforr.
És ő csak száll, lobogva egyre fel.
Már nem hallani - sír vagy énekel?
Már nem is látni - hol van, merre tart? Csak magasabbról hallani a dalt.
A láthatárra, égre száll, s tovább;
– csillagok közt zengi a föld dalát.