A hazai erdészeti szakirodalomnak hasonló jelenségről eddig csupán egyszer kellett beszámolnia, ami még az 1880-as években történt. Ennek mértéke azonban messze elmaradt a napjainkban tapasztaltaktól. A károk okainak feltárása akkor még nem történt meg, csupán a jelenség rövid leírása.
A mostani pusztulás eltérő intenzitással, de országszerte több bükkállományunkban is tapasztalható volt. Találkozhattunk vele a Balaton-felvidéken és a Bakony bükköseiben is. Legjelentősebb azonban Zala megyében, Zalaegerszeg környékén volt. A kár felszámolása még napjainkban is tart. A Zalaerdő Zrt. Zalaegerszegi Erdészetének területén a 2003-2006 közötti időszakban mintegy 120 000 m3 faanyagot kellet emiatt kitermelni, s ezzel közel 417 millió forint közvetlen kár keletkezett.
A bükkösök állapota
Hazánk erdőterületeinek mintegy 6 százalékát bükkösök alkotják. A szintén őshonos tölgyek és az Amerikából származó akác után a bükk a harmadik legjelentősebb állományalkotó fafajunk. A viszonylag alacsony előfordulás oka klimatikus adottságainkban keresendő. (Magyarország éghajlata inkább a tölgyeseknek kedvező.) A bükk ugyanis a hűvös, párás, szélsőségektől mentes klímát kedveli. A hazai lomblevelű fajok között a legpáraigényesebb. Nagy lombtömege nagy mennyiségű vizet párologtat el, ezért azokon a területeken tenyészik sikerrel, ahol a nyári csapadékellátás viszonylag bő és egyenletes. Vízigényét csak a csapadékból tudja fedezni. Az elöntést nem bírja, a vízparti nedves élőhelyek nem felelnek meg számára. A bükkösök ezért a hegyvidékeinkre és középhegységeinkre jellemző állományok. Előfordulnak még az Alpokalján, valamint a Zalai-dombságon és a Zselicben is.
A bükkhöz (Fagus sylvatica), mint őshonos állományalkotó fafajhoz számos rovar és gomba alkalmazkodott. Normális körülmények között egyik faj sem okoz nagy pusztítást erdeinkben (mint a lombfogyasztó gyapjaslepke a tölgyerdőkben). Bükköseink általános egészségi állapota az 1990-es évektől kezdve mégis folyamatosan romlik. Az aggodalomra okot adó tünetek nem kártevőspecifikusak, azaz nem köthetők egy-egy gomba vagy rovarfaj tömeges elszaporodásához. A bükk vitalitásának csökkenése inkább az időjárás változásával, különösen a vegetációs időszak alatt hulló csapadék mennyiségének csökkenésével áll kapcsolatban. E klímaérzékeny fafaj nehezen tolerálja az időjárás szélsőségeit. A szárazabb években képződő évgyűrűk keskenyebbek. A levelek ilyenkor kisebbek, a korona ritkább, a vékonyabb csúcshajtások sokszor elszáradnak. Az Erdészeti Tudományos Intézet megfigyelései szerint jelenleg az Alpokalján a legjobb, a Bakonyban a leggyengébb a bükk egészségi állapota. Az aszályra a zalai bükkösök a legérzékenyebbek.
Zala bükkösei
A bükk a megye nyugati-délnyugati részein alkot összefüggő, természetes állományokat. Északi és keleti irányba haladva, ahogy csökken az éves csapadék mennyisége, és növekszik az átlaghőmérséklet, a bükkösöket tölgyesek váltják fel. Zalaegerszeg környéke is határtermőhelynek minősül, ahol a bükk még éppen megtalálja életfeltételeit, és emberi telepítés nélkül is összefüggő állományokat alkot. A határtermőhely-jelleget jól mutatja, hogy a Zalaegerszeg környéki bükkerdőkben viszonylag sok tölggyel, és tölgyesekre jellemző elegyfajjal lehet találkozni.
Az Országos Meteorológiai Szolgálat zalaegerszegi állomásának elmúlt negyvenhat éves adatai szerint a város környékén az éves csapadékmennyiség 681 mm, melynek közel kétharmada (427 mm) a vegetációs időszakban hullik (április-szeptember). Az éves középhőmérséklet 9,9 °C, a vegetációs időszak középhőmérséklete 16,3 °C. (Összehasonlításul: Budapest éves csapadékösszege: 516 mm, középhőmérséklete 10,4 °C).
Az állomás adatsorából a hőmérséklet trendszerű emelkedése, ezzel párhuzamosan a csapadékok csökkenése állapítható meg. A hőmérséklet emelkedése egyre inkább fokozza a növényzet párologtatási kényszerét. Párologtatni csak bőséges csapadékellátás mellett lehet, a csapadék mennyisége azonban évről évre kevesebb. A termőhely ilyen jellegű megváltozása a bükkösök életfeltételeinek beszűkülését okozza, ez pedig hosszú távon a tölgyeseknek kedvez. Ez lassú átalakulási folyamat, ami hűvösebb, csapadékosabb időszak esetén meg is fordulhat. A kiegyenlített klímát kívánó bükkre a normálistól erősen eltérő időszakok gyakorolnak drasztikus hatást. Ilyen például az aszály.
Aszályos évek korábban is előfordultak. A tenyészidőszaki csapadékösszeg 1971-ben 293 mm volt, amihez 16,3 °C-os középhőmérséklet társult. Az aszály egy évig tartott. Kevesebb volt a csapadék, és magasabb a hőmérséklet 1992-1993-ban, de a két aszályos év után ekkor is csapadékosabb időszak következett. Az ezredfordulót követő időszakban azonban elhúzódó aszály gyötörte az erdőket. Különösen kritikus volt 2003, amikor a vegetációs időszak 270 mm-es csapadékmennyisége mellett 18,8 °C-os középhőmérsékletet mértek.
Miért veszélyes a tartós szárazság?
A korábbi években tapasztalható, rövid ideig tartó aszályok csak a növekedésben vetették vissza a fákat. A 2000-ben kezdődő és 2004-ig tartó kivételesen meleg és száraz időszak azonban súlyosan legyengítette az állományokat. A fák törzsében nedvkeringési zavarok léptek fel. Koronarészek, vázágak, gyakran egész törzsek száradtak el. A levelek aprók, fejletlenek maradtak. 2003 során már augusztus közepén elszáradtak. Ebben az évben már nyáron elkezdődött a lombhullás.
Közismert, hogy a fák védekeznek az őket megtámadó rovarok ellen. A fenyőknél ez a jól ismert gyantafolyás jelensége. A lombos fák gyantatermelés híján egyszerű nedvkibocsátással védekeznek a kéregbe furakodó lárvák ellen. Bizonyos fafajoknál, például a cseresznyénél ez az anyag hamar besűrűsödik (mézga). A nedvkibocsátást maguk a rovarok idézik elő azzal, hogy átrágják a fa szállítószöveteit. A fa csak késleltetve gyógyítja be az átrágott szöveteket, amelyekből így rövid ideig még nedvesség szivárog. A szivárgás következtében nedvességgel telik meg az álcajárat, amiben az álca megfullad. Ezután a fatest eltömi a szivárgó szállítószöveteket, és viszonylag rövid idő alatt sebszövetet képez, amivel végül – elnövi - a sebzést. A sebszövet nyújt védelmet a sebzéseken keresztül fertőző gombaszervezetek ellen is
Ennek a védekezési mechanizmusnak köszönhető, hogy a rovarok általában nem képesek megtámadni az egészséges faegyedeket. Ha a fa valami miatt legyengül, a nedvkeringés a törzsében lelassul, esetleg átmenetileg meg is áll. Ilyenkor nem tud megfelelő hatékonysággal védekezni a benne fejlődő álcák ellen, hiszen nem képes elegendő nedvességet pumpálni az álcajáratokba.
Aszályos időszakokban, amikor nincs a talajban elegendő mennyiségű felvehető nedvesség, a fatestben nedvkeringési zavarok lépnek fel. Elhúzódó aszály esetén a talaj nedvességtartalma annyira kimerül, hogy a fák a párologtató felületük csökkentésére, azaz a lombozatuk korai lehullatására kényszerülnek. Talajnedvesség és párologtató felület hiányában pedig a törzsekben leáll a nedvkeringés. Az ilyen fák kérge alá lényegében bármilyen rovar be tud furakodni, és zavartalanul el tudja készíteni a járatait.
Az ezredfordulót követő elhúzódó aszály során hasonló folyamatok játszódtak le bükköseinkben. Az aszály első éveiben még több-kevesebb sikerrel, de el tudták hárítani a fák a rovarok támadását. A 2003-ban a nyári lombhullás során azonban már "tehetetlenek" voltak. Mivel 2004-ben sem volt kellő mennyiségű csapadék, a rovarok újabb generációja szaporodhatott el a gyengélkedő törzsekben. A sebszövettel körül nem vett rovarrágások tárt kaput jelentettek a kórokozó gombaspórák számára. A gombák nemcsak a kéreg alatti nedvkeringésért felelős szijácsot kezdték bontani, hanem a fatest szilárdságát adó gesztet is, amivel sok törzs sorsát végleg megpecsételték.
A pusztulásért felelős fajok
Zalaegerszeg környékén 2003-2004 során két rovarfaj, a zöld karcsúdíszbogár (Agrilus viridis) és a bóbitás bükkszú (Taphrorychus bicolor), valamint egy gombafaj, a Biscogniauxia nummularia szaporodott el tömegesen a legyengült bükkfák kérgében. Mindhárom faj őshonos hazai erdeinkben. Letört ágakban, viharokban derékba tört öreg törzsekben az elsők között megjelenő élőlények. Tipikus gyengültségi kártevők, melyek az elhaló vagy frissen elhalt, de még nedves faanyagot keresik. Az egészséges fatestet nem képesek megtámadni, és a teljesen elszáradt faanyag sem felel meg számukra.
A zöld karcsúdíszbogár 4,5-10,0 mm nagyságú, rendkívül változatos színekben előforduló bogár. Legtöbbször egyszínű zöld, de a kéken át az ibolyáig, ezen belül a bronzos és fekete árnyalatig sokféle lehet (6. ábra). Az egyik legpolifágabb díszbogárfaj. Álcáját tölgy, bükk, gyertyán, nyír, éger, fűz, hárs, rezgőnyár, mogyoró és berkenyék ágaiban is megtalálták már.
Petézéskor előnyben részesíti a törzsek napsütötte részeit. Petéit júliusban, augusztusban kisebb csoportokban helyezi el a kéreg felületén, majd gyorsan megkeményedő mészfehér anyaggal fedi be őket. A petecsomók átmérője 5-6 mm. Az első álcák már augusztusban megjelennek, és azonnal befurakodnak a kéreg alá, ahol rendszerint két év alatt készítik el lapos, erősen kígyózó meneteiket. Az álcajáratokban rágcsálék mindig található. Fejlődése többnyire két évig tart. Álca alakban telel át. A harmadik naptári év áprilisában, májusában bábozódik be. A bábbölcső a fatestben készül, 5-10 mm mélységben. Júniusban-júliusban rajzik. A bóbitás bükkszú szurokfekete vagy barna színű, a testéhez képest hosszú szőrökkel borított 1,6-2,3 mm nagyságú bogár. Csápjai, lábai sárgák. A nőstény homlokán nagy, kerek, hosszú szőrökből álló folt van. Lombos fákban él. Különösen a bükk, a gyertyán, a nyír és a mogyoró ágait kedveli, de előfordul különböző tölgyfajokban, rezgőnyárban és a királydióban is. Minden évben két nemzedéke van: az első májusban, a második június-júliusban repül.
A Biscogniauxia nummularia főleg bükkfákon előforduló, fülledést okozó gomba. Termőtestei kezdetben barnák, később fekete színűek, erősen lapítottak. Méretük 5-20 mm. Életmódjáról, patogenitásáról, sajnos, keveset tudunk.
Hogyan védekezhetünk a kártevők ellen?
Erdei körülmények között a törzsekben fejlődő rovarok elleni vegyszeres védekezés technológiailag kivitelezhetetlen, de ökológiai szempontokból sem lenne tanácsos. A törzsekben fejlődő rovarok egyedszáma csapdázással csökkenthető. Ez azonban csak akkor hatékony, ha ismertek azok az anyagok, amelyek illatukkal csalogatják a kártevőket, így a kirepülő rovarok nem az újabb törzsekre, hanem a csapdákba repülnének. A zöld karcsúdíszbogár és a bükkszú esetében ezek az anyagok nem ismertek, így csapdázni sem lehet őket. A pusztulást ilyen esetben egyedül a súlyosan beteg törzsek kivágásával és mihamarabbi feldolgozásával lehet megfékezni. Ezzel egyszerre csökkentjük a kártevők egyedszámát és a költésre alkalmas törzsek számát is. A módszer azonban csak kisebb területen lehet eredményes. Több száz hektár esetén kivitelezhetetlen.
A bükk hervadását, száradását, a rovarok elszaporodását a szélsőségesen meleg és száraz időjárás idézte elő. Sikerrel védekezni az aszály ellen nem lehet. A helyi erdészek munkája is csak a kár felszámolására korlátozódott. Folyamatosan figyelemmel kísérték az állományok egészségi állapotának változását. Csak a leginkább megbetegedett erdőrészletekben végeztek fakitermelést, a letermelt erdőrészleteket pedig felújították.
A pusztulásnak a csapadékban bő időjárás vetett véget 2005-2006-ban. A nyári esős időszakok hatására a törzsekben és a még élő koronarészekben helyreállt a nedvkeringés, újra működésbe lépett a rovarok elleni védekezési mechanizmus. A kéregben fejlődő álcák elpusztultak, a fatestben terjedő gombafertőzés megállt. A rovarok újabb generációi nem tudtak befurakodni a kéreg alá.
Mit hoz a jövő?
Sajnos, nem minden törzs élte túl a kritikus időszakot. Az életben maradt egyedek is komoly károkat szenvedtek. A rovarok olyan sok helyen szakították meg a szállító szöveteket, hogy azt a fa gyakran nem tudta begyógyítani. A kiterjedt rovarrágás feletti fatest és koronarész elpusztult. Koronarészek elvesztésével minden törzs esetében találkozhatunk, de a kilevelesedett ágak jövője is kérdéses. A gombafertőzés következtében a faanyag szilárdsága vészesen meggyengült, törékennyé vált, így egy nagyobb vihar hatására az egészségesnek tűnő vastag vázágak is letörhetnek.
Egy esetleges jövőbeli aszály várhatóan hasonló károkat okoz majd a zalaegerszegi bükkösökben. A kevesebb vízkészletű sekélyebb termőtalajokon, a napsütötte déli domboldalakon és erdőszéleken volt a legerősebb a pusztulás. Ezeken a részeken az állományok felújításánál nagyobb szerepet szánnak a helyi erdőmérnökök a szárazabb és melegebb klímát kedvelő tölgynek. Hasonlóan fontos az erdők elegyessége, különös tekintettel az erdőszélekre, ahol a fajgazdagságot nemcsak az elegyfajok, hanem a cserjék telepítésével is segíteni kell. A változó éghajlat miatt megváltozó termőhelynek jobban megfelelő, fajgazdagabb állományokban a hasonló pusztulások valószínűsége kisebb. Molnár Miklós - Lakatos Ferenc
Irodalom
Csóka György-Koltay András-Hirka Anikó-Janik Gergely (2007): Az aszályosság hatása kocsánytalan tölgyeseink és bükköseink egészségi állapotára.
Mátyás Csaba és Vig Péter (szerk.): Erdő és Klíma V., 229-239.
Góber, Zoltán (2005): A Zalaerdő Rt. kezelésében lévő területeken 2004-ben végbement erdőpusztulás értékelése. Erdészeti Lapok 140, 156-159.
Molnár Miklós-Lakatos Ferenc (2006): Bükkpusztulás Zala megyében - klímaváltozás? in. Mátyás Csaba és Vig Péter (szerk.): Erdő és Klíma V.: 257-267.
Piso Kornél (1886): A Máramaros megyében 1885. évben előfordult káros rovarokról. Erdészeti Lapok 25: 795-798.