Az eddigi mérnökképzésünket nem csak formailag, a „bolognai folyamat" miatt kell átalakítanunk, hanem elsősorban tartalmilag kell sürgősen megújítanunk. Többek között - hogy divatos kifejezéssel éljek -, szakmánkat is elérte az úgynevezett paradigmaváltás és ezzel összhangba kell hoznunk a felsőoktatásunkat.
Ugyanis az emberiségnek az erdővel szemben támasztott szükséglete megváltozott — erdőmérnöki szóhasználattal -, a fatermeléssel és a trófeatermeléssel szemben a biodiverzitás termelése vált elsődlegessé. Számunkra ez azt jelenti, hogy az eddig alkalmazott, zömében vágásos üzemmódot a minimumra szorítsuk, a természetszerű erdőgazdálkodást pedig, ahol egy kis esély is van rá, ott Agócs József megfogalmazásában az „erdőéltető üzemmódot" szorgalmazzuk.
Az erdőgazdálkodásunknak ez a szemléletváltása ez idáig késett, számtalan ellenérdek miatt. Ez okozta azt, hogy tekintélyünk, erkölcsi súlyunk napjainkra alaposan megcsappant, tegyük hozzá, hogy jogosan. Ahogy ez szokott lenni, a baj elején berkeinken belül csak kevesen látták ezt, és emelték fel szavukat. Gondoljunk csak Agócs József munkásságára, aki az emberiség és az erdő kapcsolatának újrafogalmazását már a 70-es évektől sürgeti, azóta javasolja az úgynevezett „erdőéltető" üzemmód bevezetését erdőgazdálkodásunkban. Mátyás Csaba a fatermelés tartamosságának eszméjét etikai kérdéssé is minősítette. Bartha Dénes pedig az erdeink degradáltságának mértékére mutatott rá. Figyelmeztetésük annak idején pusztába kiáltott szó volt, személyük első számú közellenségnek számított. Örvendetes tény, hogy napjainkban már egyre bővül azoknak a köre - elsősorban a kinti szakemberekről, Varga Béláról és a hozzá csatlakozókról van szó —, akik a természetszerű erdőgazdálkodás gyakorlatának visszahozásában komoly erőfeszítéseket tettek és tesznek.
Jól felfogott érdekünk, hogy ennek a váltásnak mihamarabb az élére mi erdészek álljunk, mi vegyük végre kézbe dolgainkat. Legyen a presztízsveszteségünk ellenszere az „előre menekülés".
„Paradigmaváltást" a magyar erdőmérnökképzésben is
Az erdőmérnökképzés tananyaga, annak színvonala fontos részét képezi az erdészeti és vadászati politikának. Hogy mit tartalmazzon az erdőmérnökképzés tananyaga, és tantárgyaink súlyozása hogyan történjen, a 70-es évektől kezdve több bizottság tett erre ajánlásokat. Most én is ezt igyekszem tenni, aki tizennyolc évig „kinn" és húsz évig „benn" voltam. Véleményemet elsősorban a hallgatók visszajelzése alakította ki.
„Tévtanok" szerinti tantárgysúlyozás
Az egyik, tantárgyainkat „súlyozó" téves nézet szerint - mivel azért vagyunk csak műszakiak, mert a hagyományos értelemben vett műszaki tantárgyakat, a hozzá tartozó mérnöki tevékenységeket tanítjuk — magától értetődő, hogy a „műtanok" a mai napig elsőbbséget élveznek az összes többi tantárgyunkkal szemben.
Másik téves nézet szerint az erdészköztudatban úgy él, hogy a gazdálkodó erdőmérnök munkája elsőleges az erdőtervet és a vadászati tervet készítő erdőmérnökével, vagy a gazdálkodást felügyelő mérnökével szemben. Ezért a hozzájuk tartozó szaktantárgyak is ezt a fontossági sorrendet követik.
Elegendő, ha most csak az első tévtannal kapcsolatban fejtem ki véleményemet.
Mitől mérnök az erdőmérnök?
Szakmai tantárgyaink fontossági sorrendjének megállapítását elsősorban az segítheti, ha válaszolunk arra az egyszerű kérdésre: mitől is lesz mérnök az erdőmérnök?
Közülünk sokan még ma is azt hiszik és hirdetik, hogy attól mérnök az erdőmérnök, hogy képes geodéziai méréseket végezni, erdei utakat tervezni és kivitelezni, netán épületeket tervezni, vagy mint annakidején még, hidakat, kisvasutat, faipari üzemeket létesíteni, hogy az „egy kis átképzéssel" elsajátított egyéb mérnöki területeket ne is említsük. Mindezek szerint azonban „csak" általános, kultúrmérnökök vagyunk és nem erdőmérnökök. Persze „a több lábon állásunkhoz" hozzátartozik ez a képzés.
Azonban akkor válunk erdőmérnökké, amikor már „fatermelőgépet" és „trófeatermelő gépet" tudunk tervezni és működtetni. Mielőtt még sokan megbotránkoznának a fent megnevezett „gépektől", nyugtassuk meg őket. A „gépet" és a „rendszer-modellt" mi is rokon értelmű fogalmakként kezeljük, mint ahogyan azt Juhász-Nagy Pál is tette. Ezek a modellezések azt a célt szolgálják, hogy az erdő fáinak és vadjainak életközösségében tervezett különböző beavatkozásokra bekövetkező változást, viselkedést, nagy valószínűséggel, előre meg tudjuk határozni, és a tervezést ennek megfelelően elvégezni.
Ezt a tervezést sem más mérnökök, sem valami „zöldképzőt" elvégzettek, nem tudják, nem tudhatják, mert az erdőmérnöki tudományt csak Sopronban, az erdőmérnöki szakon tanítják.
Mit értsünk az erdőmérnöki tudományon?
Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, nem kerülhetjük meg, hogy ne ejtsünk szót a műszaki tudomány korszerű fogalmáról.
Az erdőmérnöki tudomány műszaki tudomány
A Természettudományi Kislexikon szerint a műszaki tudományok a termelés eszközeire és folyamataira vonatkozó összefüggések, illetve törvényszerűségek rendszerei.
Maradjuk most csak a folyamatok mellett, amik a termelést jelentik. A termelés szempontjából a műszaki tudományokat két nagy csoportra osztják. Az ipari termelést szolgáló ipari műszaki tudományokra és ezzel szemben az agrártermelést szolgáló agrártechnikai műszaki tudományokra. Ami az agrártechnikai tudományokat illeti, szintén két csoportra bonthatók, a mezőgazdasági mérnöki tudományra és az erdőmérnöki - az erdőgazdasági és vadgazdasági mérnöki tudományra.
Az erdőgazdasági- és vadgazdasági mérnöki tudományt mi neveztük el közös néven erdőmérnöki tudománynak. Ne feledjük, hogy az erdészet és a vadászat tudományát és gyakorlatát egységes egészként kell kezelnünk, hiszen a mai napig „nyögjük" a kettő szétválasztásának következményeit. Ezért merem feleslegesnek ítélni az önálló felsőfokú vadgazdaképzést, akármelyik egyetemről vagy főiskoláról is legyen szó.
Az erdőmérnöki tudomány egy szintézis eredménye. A szintézis fogalmának azt az értelmezését választottuk, amely a két ellentétnek, - az erdészetnek és a vadászatnak - egy magasabb egységben való feloldását, egyesítését jelenti. Ezt a módszert ajánlotta Rochlitz Dezső - egykori államtitkár-helyettesünk - is még 1926-ban, aki így érvelt: a sok probléma megoldása csak olyan módon lehetséges, hogy a vadászathoz is értő erdőmérnök kezén remélhető az erdészet és vadászat érdekeinek helyes összeegyeztetése, az ellentétes szempontoknak egy magasabb, egységes szempontban való egyesítése és az ügyeknek olyan vitele, mely mind a két oldalról elfogatható eredményre és üdvös fejlődésre vezet.
Tudományunk létrehozásában a szintézist Agócs József is alapvető módszernek tartotta. Az erdőszakma elnevezés tőle származik, amely szakmát szintetikus - egységesítő, szintézisen alapuló — az örvényrendszer szemléletű bioszférabiológia részeként, erdőtenyésztőnek, erdőorvosnak, erdőéltetőnek is nevezi.
Az erdőmérnöki tudomány felosztása, erdőmérnöktan
Ahogyan azt a lexikonunkban - Erdészeti Vadászati Faipari Lexikonban - az erdészeti tudományágat ágazataira bontották, ennek mintájára ezt mi is megtehetjük az erdőmérnöki tudományunkkal, de ugyanezt megtehetjük a vadászati tudománnyal is, aminek ismertetésétől eltekintünk.
A tudományágunk alapvető ágazata az erdőrendezéstan és a nagyvadállomány „rendezéstana". Ezt a két tant nemes egyszerűséggel nevezhetjük erdőmérnöktannak.
Ami pedig a további felosztást illeti, a fő ágazat az erdőműveléstan és gyakorlata, a vadgazdálkodástan és gyakorlata, valamint a „fakitermeléstan" és gyakorlata és a „vadkilövéstan" és gyakorlata. Az idézőjelbe tett tanokat mi neveztük így el. Az alapvető és fő ágazatok mellett elkülönítettük a mellék ágazatokat is, amit korábban az erdészeti tudományág felosztásánál mellőztek.
A kibernetikai szemlélet elsőbbsége az erdőmérnökképzésben
A kibernetika — egyszerűen szólva — a szabályozás tudománya. Idézzük csak a Gaia elmélet megalkotóját, aki azt vallotta, hogy a mérnököket joggal nevezhetjük alkalmazott kibernetikusoknak. Ők matematikai jelölésrendszert használnak gondolataik közvetítéséhez, valamint néhány kulcsszót és kifejezést, melyek a szabályozáselmélet fontosabb fogalmainak leírására szolgálnak (Lovelock, 1987).
Mi erdőmérnökök, mint alkalmazott kibernetikusok, a szabályozáselméletet az erdőmérnöki tudomány alapvető ágazatában - az erdőrendezéstanban és a „vadállomány rendezéstanában" — alkalmazzuk. A három kulcsszavunk a szabályozókör, a modell és a visszacsatolás.
Az erdőszakmánk lényegét újra hangsúlyoznunk kell, miszerint napjainkban az nem más, mint a biológiai sokféleség termelése alá rendelt fatermelés és trófeatermelés szabályozása. Ennek a két, illetve három folyamatnak a szabályozását az objektumaik szerkezetének szabályozásán keresztül valósíthatjuk meg.
A szabályozási szinteknek megfelelően, a négy objektum - az erdő, a nagyvad, valamint a termőhely és az élőhely - szabályozókörét a 2. ábrába sűrítettük (Szélesy 1976).
Az úgynevezett valódi objektum szabályozása a két képmás összehasonlításából adódó eltérés kiegyenlítésén alapuló visszacsatolás segítségével történik. Ezt a valódi szabályozási módot alkalmazzuk mind a négy objektumra, amikor a jelen szerkezet képmását hasonlítjuk össze a szabályos szerkezet képmásával és az eltérés iránya szerint döntünk a beavatkozás módját illetően.
Az erdőszabályozás korszerű elméletét Király László világviszonylatban az elsők között, már a '80-as években tanította, nemcsak a hallgatóknak, hanem külföldi kollégáknak, nevezetesen a bolgároknak és az akkori NDK-soknak is. Amikor Király professzor a japán Suzuki professzorral találkozott Sopronban, akkor tényként állapították meg, hogy egymástól függetlenül, közel egy időben és hasonló módon alkották meg az erdő modelljét.
A korszerű nagyvadállomány-szabályozás elméletének és gyakorlatának egyik kiváló hazai művelője Szabolcs József erdőmérnök volt.
Amióta az erdővel és a vaddal is komolyan gazdálkodunk, azóta beszélhetünk e két szakterület tudatos szabályozásának a hosszú távra szóló tervekben történő megvalósításáról. Meg kell jegyeznünk, hogy eme üzemtervek szakmai színvonala sok esetben vetekedett számos tudományos értekezés nívójával. Király professzor nem egyszer fejtette ki véleményét ezzel a ténnyel kapcsolatban.
Térjünk vissza a szabályozókör első téglalapjába írt „valós erdő" kifejezésünkhöz, mert ott a szakmánk tárgyáról, az erdőről van szó. Egyetemünkön több tanszék is foglalkozik az erdő fogalmával, az erdővel, mint rendszerrel. Ezzel kapcsolatban a nézeteket fontos tisztáznunk.
A rendszerfogalmaknak két nagy csoportja ismeretes (Szélesy, 1979). Az egyik csoportba tartozók azok a meghatározások — az elem, viszony, kölcsönhatás, egész, totalitás fogalmát foglalják magukba —, melyek a valóság sokféle tulajdonságának egységét, egységes egészét jelentik. A másik csoportba sorolhatók azok - a bemenet, kimenet, információ, feldolgozás fogalmait használók -, amelyek az egységes egész különböző oldalainak viszonylagos önállóságát tükrözik.
Ehhez a kétféle rendszerfogalomhoz tartozik szorosan a kétféle szemlélet is. Szakmánk lényegének oktatásában, szerintem, elsőbbséget kell adnunk a második, a kibernetikai nézőpontnak.
Ami pedig az erdőnek, mint rendszernek a tanítását illeti, ott meg elsősorban az első szemléletet, az egységes egészet látó — más szóval az „elfelejtett" morozovi-haracsi-féle geobiocönózis — szemléletet kellene szorgalmaznunk. Magyarán az erdőelmélet alapos ismertetését nem hagyhatnánk ki tantárgyaink sorából. Ez nem azt jelenti, hogy a második nézőpontnak számító, az egységes egésznek a kiemelt oldalát tárgyaló - ökoszisztémának nevezett - nézőpontból ne oktathatnánk az erdő lényegét. Annál is inkább, hiszen pl. az erdő önszabályozása is ide tartozik.
Itt kérdezem, megengedhető-e az erdőmérnökképzésünk során, hogy a hallgatók fejében káosz legyen, éppen a különböző erdőrendszereket illetően? Az erdőrendszerekben tükröződő szemléletmódok ütköztetése nyilván segítené a tisztánlátásukat.
Az egyetem és feladata
Valóban gyökeres változást jelentene az egyetemi oktatásunkban, ha először felülvizsgálnánk magát az egyetem fogalmát, és ennek megfelelően alakíthatnánk át a szervezetét, ami első hallásra szinte lehetetlen, és ahhoz igazítanánk a tananyag egészét. Agócs József írásaiban mindezeket részletesen kifejtette, konkrét javaslatokat tett ez irányban.
Messzemenőkig egyetértek Agócs Józseffel abban is, hogy az egyetemnek az a legmagasabb szintű kutatási és oktatási intézmény nevezhető, amelyben a társadalom egészének megbízásából — esetleg ilyen megbízás hiánya ellenére is - keresik a földi élet, a bioszféra tartós létezésének a feltételeit, és a fenyegető veszélyeket. Az egyetemek feladata, hogy ezek ismeretében a létfeltételek előállításához és a veszélyek elhárításához alkalmas módszereket és eszközöket, szakmákat és technológiákat alakíthassanak ki, s a kutatások rész vagy végeredményeit szakismeretek formájában oktassák is.
A tantárgyak súlyozásának a kérdését most már tegyük félre, és egy másik kérdésre keressük a választ: kik oktassanak és hogyan?
Hogyan emelhetnénk az oktatás színvonalát?
Mint mindenben itt is „kettőn áll a vásár", az egyetemi oktatókon és a hallgatókon. Természetesen meghatározó az oktatók felelőssége.
Ami az oktatókat illeti. Először is alapkövetelmény, hogy az oktató tisztában legyen a szakterületének minden csínjával-bínjával, „birtokolja" azt a témakört elméletben és gyakorlatban is. Ezt a tudását bizonyítsa be a hallgatók előtt. A visszajelzéseket — az oktatók minősítését — rangra való tekintet nélkül, nagyon komolyan kellene venni. Tudjuk, hogy ez nem mindig kellemes dolog, de az önfejlődéshez elengedhetetlen. Ehhez hozzájárulhatnak a nagy tudású és nagy tapasztalatú erdőtervező, erdőfelügyelő és gazdálkodó kollégák visszajelzései is.
Az sem lenne felesleges, ha a szakmai tanszékek tudnának egymás dolgairól, még jobban egyeztetnének egymással a tananyagot illetően.
Nem mehetünk el szó nélkül egy másik jelenség mellett sem. Azt tudjuk, hogy az egyetemen belül a tudományos fokozat nélküli ember „nem ember". Ezért aztán „megy a hajtás a papírért". Annak idején Magyar professzor sokszor kijavította az illető „tudományos" kollégákat, akik mindenféle magasztos szakmai dolgokra hivatkoztak, amikor azt kérdezte tőlük, hogy miért írták meg az értekezésüket. A helyes válasz az lett volna: azért, hogy a tudományos fokozatot megkapják. Napjainkban pedig az a helyzet, hogy minden további nélkül megkapják a tudományos fokozatot az illető okleveles kollégák anélkül, hogy akár egy percet is dolgoztak volna a gyakorlatban. A tudásuk színvonaláról ne is beszéljünk, persze itt is a kivétel erősíti a szabályt.
Itt említem meg azt az elhibázott jogszabályt, miszerint az egyetemek saját felvételizésük rendjét eltörölték. Amikor az egyetemek maguk választották ki a „maguk" hallgatóit, abban a tudatban tették, hogy a felvettek nagy valószínűséggel megállják a helyüket az egyetemen is és majd a szakmájukban is. Ezzel szemben napjainkban nyílt titok, hogy az „emberanyag" minősége kritikán aluli.
Ami pedig a hallgatókat illeti. A hallgatóknak nemcsak passzív befogadást kellene tanúsítaniuk, hanem aktív részvételt - párbeszédet - és ez feltételezi a saját erőfeszítéseiket az önfejlesztéssel együtt. Megbukott Király professzor oktatási időszakának elején az önfejlesztésre alapozott erdőrendezéstan oktatása, ugyanis az államvizsgákon kétségbeejtő „eredmények" születtek. Kiderült, hogy a hallgatók készen várták az elmélet és a gyakorlat tudásának sült galambját. Ezért kellett átdolgoznunk egész erdőrendezéstani gyakorlatainkat és részben az elméletet is. Úgy véltük, hogy az erdőrendezéstanon keresztül megvalósuló szakmai követelmények szigorú számonkérése szakmánk és önmagunk megbecsülését jelenti, ugyanakkor a hallgatók érdekét is szolgálja.
Oktatónak, hallgatónak egyaránt tanulságos és hasznos a személyes kapcsolat ápolása. Az Erdőrendezéstani Tanszék gyakorlatain a bevett módszerünk a következő volt. A zárthelyik és az úgynevezett beugrók eredményeinek, vagyis inkább az eredménytelenségének okait mindig egyenként az illető hallgatóval beszéltem meg. Ami pedig a gyakorlati feladatokat illeti, az első félév feladatának elvégzésére csak kétfős csoportokat alakítottunk ki. A személyenkénti erdőleírásokat pedig a hallgatóktól a terepen vettem át. A második félév hozamszabályozási feladatának elbírálását, egy kis túlzással, a hallgatóval közösen beszéltük meg.
A csalást, a puskázást mindig erkölcsi kérdésként kezeltem, akár a zárthelyik írásáról, akár az írásbeli felelet készítéséről volt szó, a büntetés az azonnali utóvizsga elrendelése volt.
Befejezésül
A fenti sorokat a 200 éves erdőmérnökképzésünk jobbítása érdekében, a 18 éves „tőmelletti" és a 20 éves egyetemi oktatói gyakorlatom ideje alatt szerzett tapasztalatom íratta velem. Kötelességemnek éreztem mindezeket szaklapunkban megírni, hogy én is a jól bevált, 5 éves erdőmérnökképzés mellett foglaljak állást. Hangsúlyoznom kell, hogy alapvetően elhibázott törekvésnek tartom erdőmérnökképzésünkben a tudományunk és oktatásának szétdarabolását. Hogy ez a jövőben ne így legyen, az már a döntéshozókon múlik.
DR. SZÉLESY MIKLÓS Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőrendezéstani Tanszék