Nemrég ritka szép kitüntetésben részesült a vadászat ismert képviselője, a Zala megyei Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal vadászati és halászati osztályvezetője. Eredményes munkájáért augusztus 20. alkalmával, a Pro Silva Hungariae Díj, más néven, Magyar Erdőkért elismerést adományozta számára a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter.
A kitüntetés végeredményben egybeesett a felügyelő (ma is így szólítják legtöbben) nyugdíjazásával. Amíg idáig jutott, erdészeti munkában valamivel több mint negyven esztendőt szolgált. Kezdetben erdésztechnikusi beosztásban, majd több mint 35 éven át erdőmérnökként.
- Vas megyei lévén, a Szombathelyi Erdőgazdaság Szelestei Erdészeténél kezdtem a szakmát, majd a Baki Erdészetnél hossztolóként folytattam - emlékezik. - A katonai szolgálat letöltése után ismét tanulásra adtam a fejem, az akkori zalai erdőrendezőség ösztöndíjasaként Sopronban az erdőmérnöki karon, 1973-ban szereztem diplomát. Ennek birtokában a cégnél erdőrendezői beosztásban dolgoztam.
Kedvelte munkáját, munkahelyét, hat év után mégis jelentkezett az akkori megyei tanács mezőgazdasági osztályán megüresedett vadászati felügyelői állás betöltésére. Elnyerte. Azóta is megmaradt e beosztásban, bár munkahelyén többszöri átszervezést élt meg.
- Erdész akartam lenni, ezt elértem, aztán mert nagyon tetszett a vadászat, ezért is váltottam, s kerültem a szakma határterületére, amit mindvégig szívesen csináltam. Azért is, mert nagyszerű segítőim voltak az erdészek. Tehát feladatom lett a tervszerű és szakszerű vadgazdálkodás megyei irányítása, a vadgazdálkodást folytató szervezetek tevékenységének ellenőrzése, felügyelete.
Magától értetődőnek tartja, hogy munkássága idején voltak ütközések, érdekellentétek a földhasználók és a vadászok, az erdészek és a vadászok, valamint a természetvédők és a vadászok között. Ezt a velük való egyeztetéssel igyekezett feloldani, egészséges egyezségre juttatni. Legélesebb ütközések a vadkárok miatt voltak, ám közreműködésével a sérelmek általában jó útra terelődtek, bírósági ügyek ritkán fordultak elő.
- Meggyőződésem szerint a legnagyobb természetvédők az erdészek, akik vadászként is
megállják a helyüket. Tőlük nem szabadna félteni a természet értékeit. Nem akarnak ők rosszat, ha igyekeznek megakadályozni a vad túlszaporodását, ha selejtezéssel akarják elejét venni az állomány elkorcsosodásának, vagyis a minőségre törekednek. De itt van a már említett erdei szalonka esete. E pazar élményt nyújtó szórakozást, a madár tavaszi vadászatát, a természetvédelem akaratára, be kellett szüntetni. Pedig hazánkban évente hétezernél nincs nagyobb teríték, miközben tőlünk nyugatra országonként több százezret, netán milliót ejtenek el.
Meggyőződéssel vallja, hogy a szakszerű és jogszerű vadászattól nem kell félteni az erdők, a mezők lakóit. Kétségkívül mivel a vad a természetben él, ott táplálkozik, mozog, azzal kárt is okoz. Ezért a mező- és erdőgazdálkodást folytatók, a közutakon közlekedő autósok a vadállomány csökkentését szorgalmazzák. A vadászok viszont abban érdekeltek, hogy több megfelelően értékes vad éljen a területen, vagyis egyre inkább minőségi állomány alakuljon ki.
- A megoldást abban látom, hogy a felek képviselői egyeztessenek a fenntartható vadállomány kérdéséről, úgy mint ahogy ez megyei szinten működik. Az erdőgazdaságnál ezt elértük, persze ehhez kellenek az olyan jól képzett szakemberek, mint amilyenek a Zalaerdőnél vannak. Náluk a szakszerű selejtezés következtében csökkent a nagyvadállomány, ezzel együtt kevesebb a vadkár. Így területükön a szarvasállomány továbbra is értékes, az országban talán a legjobb gímek a zalai erdőkben élnek. Ez pedig a kiváló élőhelynek és az említett képzett szakembereknek köszönhető.
Mint ahogy korábban, a mostani beszélgetésünk alkalmával sem tudtam igazán eldönteni, hogy erdész vagy vadász az immár nyugdíjas Süle Lajos.
- Ez is, az is. Talán az utóbbi vált erősebbé az évtizedes elfoglaltságom alatt. Annyi biztos, még jó néhány évig szeretnék vadásztársasági tagként vadászni. Emlékszem, fiatalként felnéztem a vadászokra. Amikor szülőfalumban, Porpácon elvittek hajtónak, örömmel mentem. Mostanában az unokámban tapasztalom ezt az érzést. Nemrég „parancsára" magammal kellett vinnem egy vadászatra. Nagy élménye volt, hogy láthatott egy szarvasbikát, két őzet, 14 vaddisznót és fácánokat. Most is boldogan megyek vadászni. Bár bennem a vad elejtése iránti tűz soha nem lobogott, egyszerűen jól érezem magamat, ha kint lehetek a természetben, és ott egyáltalán látok vadat. - Nemecz -
2008. ősz - Egy régebbi szalonkahúzás idején ismertem meg közelebbről Sülé Lajost. Bámulatos ügyességgel ejtett el két cikázó madarat. Aztán a szakma hozott közelebb bennünket.