1941. január - Az Országos Erdészeti Egyesületnek Budapesten, 1940. évi december hó 19-én tartott közgyűlésén előadta: Molcsány Gábor. Amidőn az igen tisztelt Egyesület legutóbbi rendkívüli közgyűlésén felkért arra, hogy Kaán Károlyról, a magyar erdőgazdaságnak és az Egyesületnek nagy halottjáról az emlékbeszédet
megtartsam, bizonyos elfogódottsággal, de készséggel vállaltam ezt a komoly feladatot. Úgy éreztem, hogy én, aki Kaán Károlynak 4 éven át személyi titkára voltam, éspedig nemcsak hazánk, de a magyar erdőgazdaság történetének is legnehezebb és legszomorúbb éveiben (1918—22-ig), ma pedig az általa betöltött hivatali állások egyikében utódja vagyok, értékes tevékenységének mozaikköveit olymódon tudom csoportosítani, hogy kimagasló
egyéniségének képe híven rajzolódjék ki mélyen tisztelt hallgatóságom előtt.
Arcképet megfesteni már egymagában véve sem tartozik a könnyebb feladatok közé, de úgy megfesteni egy portrét, hogy az hűen tükrözze vissza az ábrázoltnak nemcsak mását, de egyéniségére jellemző minden vonását is, — nagy és nehéz feladat. Bár ez a cél lebegett szemem előtt, be kell vallanom, hogy ezt csak megközelíteni tudtam. Kaán Károly életének behatóbb tanulmányozása során egy munkában eltöltött hosszú élet, oly nagyszámú,
sokoldalú és értékes megnyilatkozásával kerültem szembe, hogy még nagy ecsetvonásokkal sem tudom erre a kis vászonra, amely időbelileg rendelkezésemre áll, a képet megfelelően felvázolni.
Kaán Károly 1867 július 12-én Nagykanizsán született. Főiskolai tanulmányait a Selmecbányái erdészeti akadémián végezte el és ezeknek befejezése után, 1888-ban lépett a besztercebányai erdőigazgatóságnál az államrendészet szolgálatába. Kartársai közül csakhamar kiválik. Nyitott szemmel jár mindenütt, észrevesz és megjegyez magának minden legkisebb jelenséget, azonban nem elégszik meg azzal, hogy megismeri az okozatot, keresi az okot vagy az okokat és vizsgálja, kutatja, lehet-e az eddigi célszerűtlen, nem helytálló, nehézkes, vagy elavult rendszereken, megoldási módokon javítani, helyesbíteni vagy helyettük újat alkotni.
A legtöbb ember kettős életet él, családit és hivatásbelit.
Ö nemes családi és mintaszerű hivatali élete közé egy harmadikat iktat be, mert kettős életének közeit csodálatos (beosztással irodalmi tevékenységgel tölti ki. Hogy hivatalbeli nagy elfoglaltsága mellett hogyan gazdagíthatta jóformán állandóan a szakirodalmat is, ez csak rendkívüli munkabírásával és határt nem ismerő alkotásvágyával magyarázható meg.
1897. évi külföldi tanulmányútja, amelyen állami ösztöndíjjal bejárja Németországot, Ausztriát, Galíciát és Bukovinát, fejlődésére elhatározó jelentőségűvé vált. Rendkívül gazdag tapasztalatokkal, kiszélesedett látókörrel tér haza s egy olyan szilárd és nagykiterjedésű alapot teremt magának, amelyre későbbi munkásságát nyugodtan építheti.
Külföldi útjáról a földmívelésügyi miniszternek terjedelmes tanulmány keretében számol be, amelyért külön miniszteri elismerésben részesül.
1899-ben jelenik meg az Erdészeti Lapokban „Átalakulások az erdei termékek szállító eszközeiben" című első tanulmánya.
Ezt a munkáját, mint az abban az évben megjelent három legjobb szakmunka egyikét, az Országos Erdészeti Egyesület jutalomban részesíti.
Pályája első időszakában a kincstári erdőgazdálkodás fejlesztésére, korszerűbbé tételére fordítja minden figyelmét. Szeme előtt a szállítóberendezésekkel feltárt erdőgazdaság áll, amelyben fokozatos felújító vágással kapcsolatos házikezelés folyik.
A kitűzött célnak az elérése érdekében megindított akciója során, a külföldi erdőgazdaságok tapasztalataira és leszűrt eredményeire hivatkozva, több tanulmányában tárja fel és bizonyítja, mit jelent a tulajdonosra s magára az államra, mint tulajdonosra nézve is, ha szakít az eddigi rendszerrel és évi, sőt több évi fatermését nem tövön adja el, hanem azt évenként házilag kitermelve rakodóikra, vagy szállító berendezésekhez kiközelítve bocsátja
áruba.
Feljajdul annak láttára, hogy milliókra menő nemzeti vagyon megy veszendőbe amiatt, mert a hegyvidéken hiányoznak a gazdasági- és közutak, hiányoznak az erdei vasutak és más
szállítóberendezések. Szerinte „a házilagos gazdálkodás révén a finép a belterjesebbé váló erdőgazdaságban állandó keresetet talál, az erdőbirtokos, mint közvetlen kenyéradó, a nép szociális érdekeire hathatósabban érvényesíti befolyását, ami magában is olyan tényező, amelyet, különösen a hegyvidék vegyes nemzetiségű lakosságára való tekintettel, sem a magyar állameszme, sem a lakosság szempontjából lekicsinyelnünk nem szabad."
Az erdők feltárásával kapcsolatban külön tanulmányban foglalkozik az erdők gyérítéséinek a jelentőségével és fontosságával. Számszerű adatokkal bizonyítja, hogy a szakavatott gyérítések végrehajtásával mennyi — eddig pusztulásra kárhoztatott — faanyag menthető meg a köz javára s egyben a gyérítésből kikerülő faanyagok a beruházások törlesztésénél milyen nagy segítségére lehetnek a birtokosnak.
Meggyőző erővel mutat rá a tarvágással szemben a fokozatos felújító vágások különféle módjainak nagy előnyeire, amelyek nemcsak a talaj termőerejének megóvását, értékesebb faanyag termelését, de a jövő faállomány költségmentes, vagy aránytalanul kevesebb költséggel való sikeres életre hívását is biztosítják.
Bizonyítja, hogy az erdő, amely hosszú időszakokban adja termését s ennek folytán messze elüt más közgazdasági ágaktól, nem tűri a nagy kilengéseket, tehát csak a tartamos és okszerű kezelés az, mely mellett az erdő a tulajdonosának éppúgy, mint a köznek a javára válhat. Sajnos, az akkor hatályban lévő 1879. évi XXXI. t. c. a magánerdőbirtokok használatát nem korlátozta s ennek következménye volt a gazdasági élet fellendülése idején
az emelkedő faárak mellett az a nagyarányú erdőpusztítás, amelynek káros következményeit később csak kis részben lehetett megakadályozni, illetve helyrehozni.
A kincstári erdőgazdaságokban az 1900-as évek elején sikerült bevezetnie a házikezelést s már az első években nemcsak a legszebb eredményeket éri el, de ezzel a munkájával az akkor még alig ismeretes keresztény nemzeti irányzat eszméinek nyit utat.
A házikezelés mindegyik igazgatási egységnél (erdőigazgatóságnál, főerdőhivatalnál, erdőhivatalnál) rövidesen tért hódít s ekkor megjelent egyik munkájában már saját tapasztalataira is támaszkodva állapítja meg, hogy: „Életerős elvei a hegyvidéki feltárt erdők intenzív gazdaságának a siker érdekében feltételül szabják, hogy az ekként annyira egybefüggő és egybeforrt kihasználást és felújítást a gazdálkodó maga végezze s a vevőt, kit más érdekek vezérelnek, minden esetben kizárja az anyagtermelés és kihozás munkájából. Széleskörű ismeretek, kellő tapasztalat, önálló munkakör, odaadó tevékenység s az ilyen irányban szoktatott és kitanított jó erdőmunkások feltételei a sikernek."
Közben felfigyel a Magyar Mérnök és Építész Egyletnek a műszaki minősítés rendezése ügyében készült tervezetére, amelyben az erdőmérnökökre nem tértek ki. Kaán Károly írásban fordul az Országos Erdészeti Egyesülethez, felhívja a figyelmét és közbelépését kéri. A Magyar Mérnök és Építész Egylet tárgyalásra hívja meg az Egyesületet, ez eredménnyel jár és a mérnöki ágazatok közé az erdőmérnökök is bekerülnek.
1908-ban Darányi Ignác dr. földmívelésügyi miniszter szolgálattételre a minisztériumba rendeli be és még ebben az évben megbízza egy természetvédelmi munka megírásával, amely azután „A természeti emlékek fenntartása" címmel 1909-ben jelenik meg.
1911-ben „Erdőgazdasági eredmények és azok gazdaságpolitikai következései" című tanulmányában az elért eredményekről az adatok halmazával számol be és a kitermelt anyagok értékesítésének az előnyeit ismerteti.
1913-ban tartja meg az Országos Erdészeti Egyesületben „Államerdószeti közigazgatás a nyugati országokban" című felolvasását s ezzel a gyakorlati erdőgazdaság tárgyköréből kilépve először, de már is biztosan vezetett tollal foglalkozik az erdészeti közigazgatás kérdéseivel.
1916-ban „kiváló és eredményes munkásságáért" a király a III. osztályú vaskoronarenddel tünteti ki. Ugyanebben az évben miniszteri tanácsosi címet és jelleget kap és a minisztériumban a kincstári erdők főosztályának a főnöke, lesz. A magyarországi és horvát-szlavonországi állami erdők kezelésének fejlesztése és újjászervezése érdekében megindított nagy munkáját most még nagyobb lépésekkel viszi előre.
A már harmadik éve háborút viselő ország faellátásának biztosítása érdekében felállított Faértékesítő Hivatal az ő irányítása alá kerül s az egész országból összpontosított erdőmérnöki karral elismerésre méltóan megoldja ezt a nagy és kényes feladatot.
Ott voltam mellette, amikor a vesztett háborúval gyönyörű alkotásai máról holnapra omlottak össze. A közel 3 millió k. hold kincstári erdőbirtok 85.000 k. holdra zsugorodik. Megindul a menekülő erdőmérnökök és altisztek kálváriát járó szomorú áradata.
Ő, mint báró Wesselényi Miklós, maga száll csónakba, lelket önt a csüggedőkbe, talpra állítja az összeroskadtakat, minden erejét összeszedve, minden lehetőséget kiharcolva segít és támogat minden rászorultat, pedig maga is lelkileg halálra sebezve áll munkáinak nagy temetője előtt.
Ott voltam mellette, amikor kitört a kommunizmus, hogy ami még megmenthetőnek látszott, azt is veszélybe sodorja. Nap-nap mellett láttam gyötrődő töprengéseit és sokszor kétségbeesett, kínos erőfeszítéseit, amelyekkel a megmaradt és általa annyira szeretett
magyar erdőt és a magyar erdőgazdaságot megmenteni igyekezett.
Egyes károsítások kivételével ez sikerült is neki s mi volt a jutalma? A tanácsköztársaság bukása után ellenségei gálád vádakkal hátba támadták. Az aknamunkával célt ugyan nem értek, mert nem érhettek, de értékes munkásságából hónapokat, munkás életéből pedig talán éveket raboltak el.
1919-ben helyettes államtitkár lesz és egyben államtitkári hatáskört nyerve, az akkori két erdészeti főosztály felülvizsgálatát látja el. Miután pedig az ország jelentékeny részének megszállása és határzárak következtében beállott nagy faínség rendkívüli intézkedéseket követelt, a minisztertanács ugyanezen év november havában államtitkári teendői mellett megbízta az erdő- és faügyek országos kormánybiztosi teendőivel és reá ruházta a
fában szűkölködő, megcsonkított ország faellátásának minden gondját. Ez a feladat sem volt könnyű, sokszor kemény kézzel kellett a megoldáshoz hozzányúlni, de Kaán Károly ezen a téren is sikeresen megállotta helyét.
1920-ban jelenik meg a „Köztelek"-ben: „Erdőt az Alföldre" című tanulmánya, és ezzel megindítja alföldfásítási nagy akcióját.
Szerencsétlen hazánk közgazdasági életének hibáin — azok különleges meglátásával — úgy kíván segíteni, hogy az eddig hasznot nem, vagy alig hozó területeket óhajtja a faszükségletek fedezésére bekapcsolni és pedig oly módon, hogy emellett az alföldi erdők a mezőgazdasági területek termőerejének védelme, a termés fokozása, a szelek káros hatásának a csökkentése szociális, egészségügyi, mikroklimatikus és más szempontokból is hasznot hajtók legyenek.
Ugyanebben az évben hagyja el a nyomdát „Erdőgazdasági politikai kérdések" című bővebb tanulmánya. Ezt a munkát a Magyar Tudományos Akadémia 1922-ben az utolsó 3 évben megjelent közgazdasági munkák közül a Kereskedelmi Bank jutalmával tüntette ki.
Fejtegetéseiben az erdőpusztítások súlyos következményeivel, az alföldfásítás problémájával foglalkozik, az erdő fenntartásának és a benne űzött gazdálkodásnak a nemzetháztartási jelentőségét világítja meg és rámutat azokra a törvényalkotásokra, amelyekkel a törvényhozásnak az erdővel kapcsolatosan mielőbb foglalkoznia kell. Munkatársaival együtt éjt nappala téve dolgozik az ebben a munkájában kimerítő megokolással szükségesnek jelzett törvénytervezeteken, amelyek rövidesen el is készülnek.
„Az erdei alapokról", „Az erdőbirtokhitelről", „Az erdészeti igazgatásról" és „Az alföldi erdők telepítéséről és a fásításokról" szólókat 1923. évben tárgyalta le a nemzetgyűlés és azokat a törvénytárba, mint az 1923. évi XVIII., XIX., XX. és XXI. törvény cikkeket iktatta be. „Az erdők fenntartásáról" szóló törvénytervezetet azonban, amelynek az 1879:XXXI. t.-c.-et kellett volna pótolnia és megoldotta volna mindazokat a kérdéseket, amelyekkel az előbbi
t.-c.-ek nem foglalkoznak, az akkori politikai viszonyok mellett nem volt módjában előterjeszteni és az örökre el is maradt.
1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia eddigi irodalmi munkássága elismeréséül levelező tagjává választotta meg.
Ugyanebben az évben ér véget az erdő- és faügyek országos kormánybiztosi megbízatása s ekkor a Kormányzó Úr Őfőméltósága sikeres munkássága elismeréséül az államtitkári címmel tüntette ki.
Még ebben az évben megtartja a Magyar Tudományos Akadémián „Változások a Nagy Magyar Alföld képén" című székfoglalóját és 1925-ben a Széchenyi-centenárium alkalmával mutatja be ugyancsak a Magyar Tudományos Akadémián a Legnagyobb Magyarnak alföldi nagy elgondolásairól írt tanulmányát „Széchenyi és a Nagy Magyar Alföld" címen.
Már eddigi irodalmi munkásságából is könnyen megállapíthatjuk, hogy nem mindennapiak azok az eredmények, sikerek, amelyeket elért és azok az elismerések, amelyeket elnyert, pedig írói képessége csak akkor kezd valóban kibontakozni, amikor 1925. év végén nyugalomba vonul és megszabadulva felelősségteljes hivatali gondjaitól, minden munkásságát irodalmi tevékenységének szentelheti.
Munkabírásának teljes birtokában, egy élet tapasztalataival meggazdagodva, munkaképessége nem hagyja nyugodni. Jóformán csak íróasztalt cserél és szakadatlanul dolgozik, mert nagy elgondolásai mielőbb papírra vágynak.
Tekintete mindjobban az Alföld felé fordul, meggyőződésévé válik, hogy az Alföld nagy nyitott kérdéseinek feltárásával tesz legjobb szolgálatot hazájának.
1927-ben jelenik meg a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában, a méreteiben is hatalmas műve, „A Magyar Alföld", amelyben maga állapítja meg: „a természet rendjének helyreállítása és fenntartása az Alföldön minden egyéb közgazdasági cél szolgálatával
legalább is egyenrangú és már csak a gazdasági termelés érdekében is mielőbb és sürgősen megoldásra váró elsőrendű nemzetháztartási feladat!"
Ezt a munkáját 1929-ben „Az Alföld problémája" című műve követi, amelyben ugyanezeket a kérdéseket más oldalról világítja meg.
Az említett két munka ismertetésére és méltatására az egész előadásomra szánt idő is kevés lenne, de ez ma nem is lehet célom, mert a napi sajtó és szakirodalom bőven foglalkozott velük. Ezért csak annyit említek meg, hogy e művek kiváló értékét bizonyítják az Akadémiának azok a ténykedései, amelyekkel „A Magyar Alföld"-et 1928-ban a megelőző három évben megjelenít közgazdasági munkák közül a báró Kornfeld Zsigmond-alapítvány díjával, „Az Alföld problémája" címűt pedig 1932-ben az utolsó 5 év alatt megjelent gazdasági munkák közül a Weisz-alapítvány díjával jutalmazta.
1928-ban a Magyar Tudományos Akadémia centenáriuma alkalmával mutatja be „A Magyar Tudományos Akadémia és az erdőgazdasági tudományok" című szintén értékes munkáját.
Hatalmas, minden elismerést megérdemel és széleskörű érdeklődésre tart számot a „Természetvédelem és a természeti emlékek" című kötete. Mint sok más munkájával, ezzel is elsőnek jelenik meg a magyar irodalomban. Ez a műve nemcsak nagy fáradsággal
összegyűjtött óriási adathalmazt tár elénk az ország természeti emlékeiről, de a természetvédelemre és a természeti emlékek fenntartására is megfontolt, komoly elgondolásokat nyújt.
Az Akadémia ezt a munkáját is jutalmazta, még pedig a Vitéz József-díjjal.
Nem hagyhatom megemlítés nélkül, hogy 1934-ben a finn erdészettudományi társaság, a „Suomen Meitsattietsellinen Seura" tiszteletbeli tagjának választotta, 1938 decemberében pedig a földmívelésügyi miniszter az 1935. évi IV. t.-c. értelmében megszervezett
Országos Természetvédelmi Tanács elnökévé nevezi ki. Nagy lelkesedéssel foglalta el ezt az állást és korát megcáfoló lendülettel látott a nagy feladatok megoldásához.
1939-ben jelenik meg „Alföldi kérdések" című legnagyobb munkája, amely az Erdészeti Lapok részérői is kellő méltatásra talált.
Előszavában megokolja, miért adta e munkájának ezt a címet és így folytatja: „Vonatkozhatik e cím egy kötetre, de többre is, ezért a közelebbi tájékozódás céljából alkalmaztam alcímet is (Erdők és vizek az Alföld kérdéseiben). Szándékom ugyanis, hogy
Isten segítségével ilyen terjedelemben és alakban, fokozatosan a többi részt is megírom." Erre váratlan halála folytán, a magyar szakirodalom örök kárára, sajnos, már nem kerülhetett sor.
Halála előtt pár hónappal jelent meg utolsó értekezése a „Zeitschrift für Weltforstwirtschaft" által közre adott külön magyar számban „Naturschutz, mit Hinsicht auf die Geschichte der
ungarischen Forstwirtschaft" címmel.
Halála után, a Magyar Mérnök és Építész Egylet f. évi április hó 17-én tartott közgyűlésén adták ki az „Alföldi kérdések" című munkájáért az Egylet alapszabály szerinti legnagyobb jutalmát, az egyleti aranyérmet. Ezt a munkáját, ugyancsak halála után, az Akadémia a Serbán-díjjal tüntette ki.
Bámulatos az a sokoldalúság, mely Kaán Károly egész hivatali működését és irodalmi munkásságát jellemzi s amely jóformán az erdészet minden terére, az erdészeti irodalom minden ágazatára kiterjed. Nagy feladatainak megvalósításánál mindenek elé a köz érdekeit
helyezte.
Eszményi céljainak elérése érdekében itt-ott talán túl gyors tempót diktált s talán erélyesebb eszközöket használt, ezért sokan nem értették meg, vagy félreértették, pedig ha több megértéssel találkozik, feltétlenül még nagyobb eredményeket könyvelhetett volna el.
Irodalmi munkái közül csak a legfontosabbakat említettem meg, valamennyinek csak pusztán felsorolása is sok időt venne igénybe, pedig nincs egy műve sem, amelyben értékes tapasztalat, útmutatás vagy célkitűzés ne lenne.
Ezeken az önálló munkákon kívül szaklapokban, napilapokban is igen sok cikke jelent meg.
Hivatali működése rendkívüli nehéz szakaszokból tevődik össze.
Szépen ívelő pályán halad előre, növekvő hatásköre nagy tervei megvalósításának mind bőségesebb teret biztosítanak s ha nem jön a négyéves világháború, a kommunizmus minden borzalma és keserűsége, Trianon átka és az új életre kelő ország nehéz küzdelme, ha nem kerül lépten-nyomon olyan feladatok megoldása elé, amelyek idejét teljesen lekötik, ha nem bénítja meg tevékenységét a keserűség és csalódás rövidebb, vagy hosszabb
időre, ha munkássága delén hozzájuthat mindazokhoz az erőforrásokhoz, amelyek a Magyar Birodalom erdészetének a béke éveiben rendelkezésére állottak: akkor nagy munkabírásával, mérhetetlen felkészültségével, éleslátásával talán szakunk minden idők legnagyobb alkotójává vált volna. Vagy ki tudja, hogy nem éppen ezek a különlegesen nehéz és rendkívül változatos viszonyok, az országot ért súlyos csapások, amelyeket az ő érzékeny
magyar lelke annyira felfogott, nem éppen ezek ösztökélték-e újabb és újabb téren való tevékenységre s nem ennek köszönhetők-e főleg azok a nagyértékű munkák, amelyekben figyelme már az egész magyarság sorsa felé fordul és kiváltképpen a Nagy Magyar Alföld problémáival és népének boldogulásával foglalkozik?
Kaán Károly nevét nem kell külön megörökíteni; azt közéleti működésével és irodalmi munkásságával a magyar erdészet legkeményebb sziklájába, ő maga véste be, nevét susogja a ma már több mint százezer hold alföldi erdő, amelyet az ő hívó szava keltett
életre és hozzánk, akik ma Róla emlékezni jöttünk össze, magyar erdők zúgásából az ő szava szól: „a Kárpátokat szétszabdalni csak ideig-óráig lehet, azok egysége oszthatatlan és örök.”
