A faárak csökkenése, a költségek — különösen a személyi kiadások — emelkedése következtében a nyereséges gazdálkodást a veszteséges váltotta fel. Kivételt képeznek azok az erdőbirtokok, amelyek erdőterülete meghaladja az 1000 ha-t és amelyeknek faállományaiban túlnyomó a fenyvesek területaránya.
A faárak csökkenését elsősorban az importált faanyag alacsonyabb ára magyarázhatja.
Olcsó áron fát csak alacsony termelési költségek esetében lehet árusítani s ennek
előfeltétele a nagy területen, egyszerre több ezer ha-on fát termelő exploitáció, ahol
a nagyvonalú gépesítés kifizeti magát. Ekkora vágásterületeket természetesen csak a
gyéren lakott, nagyjából azonos fafajösszetételű és közel egykorú erdőterületeken lehet
kijelölni, amelyeken minimális a kezelés költsége és a gépesítés következtében viszonylag
kevés az egységárakat terhelő munkabér. Ilyen adottságokat a trópusokon találunk
s az onnan behozott, versenyképes lombfaanyag szorítja ki elsősorban az otthon termelt
bükköt a piacokról. Alig kisebb azonban az a veszély, amely a bükkösöket a faanyagában
értékesebb, a termőhelyet elhódító lucosok mesterséges elterjesztésével fenyegeti. Ez egyébként a lombfaválasztékot sújtó válság megoldásának az egyik kézenfekvő,
bár korántsem veszélytelen (gradációk fellépése!) megoldása. Érthető tehát, hogy Speidel vizsgálja az előállt helyzetet és felvázolja azokat a lehetőségeket, feltételeket, amelyek szerinte a nyugat-németországi erdőbirtokokon a ráfizetés megszüntetését, a jövedelmezőség visszatérését biztosíthatják.
Első helyen említi az erdei termékek fokozott hirdetését, hírverését, amelyhez szervesen
kell a piac kutatásának kapcsolódnia. Különösen az építkezések faanyag felhasználásának
esztétikai-fiziológiai hatására hívná fel pl. a nagy példányszámú képes lapokban az építők, tervezők, az építtetők figyelmét (mint nálunk a Tükör, az Ország-Világ stb.).
Második javaslatában az összehasonlító, üzemi méretű kísérletek eredményeitől várja
a faárak kedvező alakulását. Szerinte az üzemi racionalizálás eredményeinek, költségeinek
egybevetésével kellene és lehetne azokat a munkatechnológiákat kialakítani, amelyektől a termelékenység gazdaságos növelését, a jövedelmezőség fokozását remélhetnénk.
Harmadik javaslatában azokra a lehetőségekre utal, amelyek az erdőgazdaságok gépesítésében rejlenek. A motorfűrészek, a vontató, kérgező, közelítő és különösen az útépítő gépek munkába állításával érhetnénk el a személyi kiadások csökkenését. Kétségtelen azonban, hogy ezt a megtakarítást a gépek üzemeltetése, javítása, törlesztése
stb. fogja a továbbiakban felemészteni. Már magában a gépek beszerzése is komoly
nehézségek (tőkehiány, az állami támogatás szükségessége stb.) kútforrása lehet. Speidel
szerint azok az erdőgazdaságok, amelyek területén a fenyvesek területaránya meghaladja
az 50%-ot, megvalósíthatják a javaslatait és átvészelhetik az erdők birtokosait fenyegető jelenlegi gazdasági válságot. (Allg. Forstwirtschaft, 1967. 9. sz. — Ref.: dr. Babos I.)
1969. február — teszi fel a kérdést G. Spiedel, mivel a válság egyre érezhetőbb a nyugat-európai kapitalista országok erdőgazdaságaiban.