Az alábbiakban a szarvassal, mint a legértékesebb nagyvaddal kívánok foglalkozni.
Megismertem a szarvast; a dunai erdőkben, a füzérradványi hegyekben és legutoljára, — amire már régen vágytam, — Erdélynek azon a részén, ahol a legjobb kárpáti bikák éltek és élnek.
Az utóbbi területeken sajnos, nem sokat időzhettem, hasznos megfigyeléseket mégis gyűjthettem.
Megállapításaimnál állandóan azt a nagy igazságot és törvényszerűséget tartottam szem előtt, hogy a természet egyensúlyának megbontáséval tönkremegy az erdő, de ugyanez a sors éri a túlszaporodott szarvasállományt is.
A legeszményibb egyensúly az őserdőben volt. Ott találta meg a szarvas a legjobb táplálkozási lehetőséget, egyenletesen oszlott meg a vad, a túlszaporodást a ragadozók megakadályozták. Ott vadkár, legalább is szembetűnő, nem lehetett.
Ma már egészen más az erdő képe és egészen más a szarvas élete és táplálkozási lehetősége is. Az eredeti egyensúly megbomlott, mégpedig a nagyobb fatömegtermelés és a belterjes erdőgazdálkodás következtében, nem éppen a szarvas javára. Ha a vadász a már úgyis kizökkent egyensúlyt avval, hogy nagy tömeg vadat nevel, még jobban elrontja, bekövetkezik az erdő lerágása, sőt a faállomány pusztulása. Ellenben ha a szarvasállomány már kellőképen lecsökkent, a vadkárok elhárításánál az erdésznek is elsőrendű szerep jut.
Az erdésznek éppúgy, mint a vadásznak, arra kell törekednie, hogy az erdőterületen a szarvasállomány lehetőleg egyenletesen osztódjon el. Ez úgy érhető el, hogy megfelelő táplálkozási lehetőségeket teremtünk a vad részére. Ebből a célból 1000 kat. holdankint 2—3, egyenkint 1.5—2 kat. holdas rétet kell létesíteni és ezeken szakszerű műveléssel, a lehető legjobb fűtermést kell elérni. Kaszáláskor először csak a rét felét vágjuk le, a visszamaradt
részt csak akkor, amikor már az első kaszálás területén elegendő legelőt ad a sarjú. Ha ez nem így történik, akkor a rétre járó vad nem talál legelőt és a környező erdőt fogja rágni.
A vadrágás elkerülésére, a helyes téli etetésire igen nagy gondot kell fordítani. Evégből legalább 1000 kat. holdankint, napos, szélmentes helyeken, olyan etetőket létesíteni, amelyekben elegendő mennyiségű szálas takarmány raktározható el. Legmegfelelőbb
erre a célra a szárított lombtakarmány, lucerna, lóhere, vagy a jó minőségű réti széna. Ha friss vágás nem volna az etető környékén, úgy ú. n. „rügyeztető" fákat kell döntetni (tölgy,
nyár), mert a téli időszak alatt a vadnak feltétlenül szüksége van friss rügyre. Ezzel elkerülhető az, hogy a vad a friss rügyet ott vegye fel, ahol azzal kárt tesz.
Elegendő sózó létesítése esetén a hántás is nagy mértékben csökkenthető.
Hogy a táplálkozási lehetőséig megteremtése vadaskertekben sokkal könnyebben megoldható, mint a szabad területen, az természetes. Vadaskertben a szarvassal mesterséges, tápdús takarmányokat lehet etetni. Ez sok esetben érdekes és különleges eredményekre vezethet. Nagyon tanulságos kísérleteket végzett Vogt F. Schneeberg-ben levő vadaskertjében, bár eljárását ugyan sokan támadták azzal az érveléssel, hogy a vadból istállójószágot nevel. Vogt a vadaskertjében lévő szarvasainak naponta fejadagként meghatározott mennyiségű szezámpogácsát, burgonyát, répát adagolt, különleges sózókat készített.
A legjobb eredményt egy 1935-ben lőtt szarvassal érte el. Ennek a bikának levetett agancsai a következői súlyúak voltak: 3 éves korában 1.62 kg, 4 éves korában 3.50, 5 éves korában 5.77, 6 éves korában 7.60, 7 éves korában 7.72 kg, 8 éves korában 8.70, 9 éves korában 10.02, 10 éves korában, amikor elejtette, 14 kg-os volt az agancsa, nagy koponyával és 242.4 Nádler-pont volt az értékelés eredménye.
1937-ben a Vogt -féle vadaskert szarvasbika-állománya a következő egyedekből állt :
1 drb szarvas 34-es 7 éves 6 drb szarvas 20-as 9—4 év.
1 drb 32-es 7 éves, 6 drb 18-as 3 éves 1 drb 26-os 6 éves 11 drb 16-os 3 „2 drb 24-es 6 és 5 év. 13 drb 14-es 6—3 év. 1 drb 22-es 4 éves 4 drb 12-es 4—3 év.
Ezenkívül volt még 13 darab 2 és 1 éves bika és bikaborjú, összesen 59 darab szarvasbika.
1928-ban a bikák élősúlya 170 és 200 kg között váltakozott, 1937-ben pedig 300—330 kg volt. A teheneknél 1928-ban élősúly 100—120 kg-ig terjedt, 1937-ben 150—180 kg-ig ment fel. Jól fejlett borjúk karácsonykor 100 kg-ot nyomtak.
Vogt kísérleteinél abból indult ki, hogy minden emlősállat nagyságának és erejének alapja a csontváz. Ezt a csontvázat már fiatal korában jól fel kell építeni. Ez, érthető is, mert csak
gondoljunk arra, milyen óriási teljesítmény az, hogy a bika, 120—130 nap alatt esetleg egy 10 kg-os agancstömeget fejleszt. A szabad természetben élő szarvasnak egy 5 kg-os agancs felépítéséhez körülbelül 300 kg nyers tölgy hajtásra van szüksége, ha megfelelő legelő nem áll rendelkezésére, de ebben még nincs benne az a mennyiség, amelyet saját teste fenntartása miatt fogyaszt.
Ezek után nagyon természetes, hogy valamely erdőterület vadbíró képessége függ: az erdő faállományától, a faállomány korától, a rétek helyes elhelyezésétől, azok mennyiségétől és minőségétől.
Nagy általánosságban, ha adottnak veszem a rétek helyes elosztását, megfelelőnek azok mennyiségét és minőségét és a téli etetés a fent leírt módon történik, akkor a jelen viszonyok között (faállomány és annak kora) a füzérradványi hegyi erdőkben 1000
kat. holdankint megengedhető 15—20 darab, a Kárpátok általam megismert részein 20—25 darab él a dunai erdőkben 25—30 darab szarvas. Azonban, ha nincsenek megfelelő rétek, nincs téli etetés és hiányzik a sózás, akkor a fenti állománynak a fele is sok.
A magyar szarvas megérdemeli, hogy komolyan foglalkozzanak vele, mert agancsa világhírű és hogy az is maradhasson, az erdésznek és vadásznak egyformán szeretni kell a természet
nagy templomát és meg kell érteni, hogy ott fának, vadnak és madárnak egyformán joga van élni, de úgy, hogy a már úgyis kibillent egyensúly legalább nagyjából helyreállhasson.
A Vogt-féle adatok Gróf Jankovich Dénes: „Vadgazdasági tanulmányok különös figyelemmel az 1937. évi berlini nemzetközi vadászati kiállításra" című munkából valók.
Írta: Party István okl. erdőmérnök, urad. vadászmester