Elsősorban áll a tölgyfa kérdése. Az 1879. évi magyar erdőtörvény értelmében az alája eső erdőket 1900-ig az előírt üzemtervekkel látták el. A tölgyfa, Erdély legértékesebb fája, a magyar erdőtörvény életbeléptetéséig Erdély hegy- és dombvidékein főképpen bükkel vegyesen fordult elő, mint ahogyan a rendszertelen szálalás folytán évszázadokon keresztül a községi és más erdőkben megmaradt volt. Az új üzemtervek a legtöbb esetben 120—140 esztendős vágásforduló mellett a vegyes tölgy-bükkerdők részére fokozatos felújító vágást írtak elő. A fahasználatot és az erdő felújítását úgy tervezték, hogy az első, azaz a vetővágás után pontosan öt év múlva a végső vágásnak kellett következnie.
Azt tételezték fel ugyanis, hogy a vetővágásnál visszamaradt magzófák a következő öt esztendő alatt a tölgy felújulását biztosítják és ha azonban az így tervezett természetes felújítás nem hozná meg a kívánt eredményt, azt mesterséges módon, vetés vagy ültetés útján kellett fokozni.
Ma, kereken két fordulószak eltelte után, a tölgy felújítása tekintetében a következőket állapíthatjuk meg. A tölgy természetes vagy mesterséges módon ugyan bekerült annakidején a vágásterületekre, de ma, a 20—40 esztendős bükk-rudasokban, majdnem teljesen hiányzik. Alig-alig találunk életrevaló tölgyfára az ilyen gyertyánnal vegyes bükkösökben, mert az annakidején egyenként vagy kisebb csoportokban megtelepített tölgyet a gyertyánsarj majdnem teljesen elnyomta. Ilyenformán az egykor vegyes tölgy-bükkerdőknek majdnem a fele elegyetlen bükkösökké változott. Ha tehát emellett az üzemmód mellett a jövőben is megmaradunk, a tölgyfa hovatovább teljesen eltűnik erdőségeinkből.
Ebben az ügyben fontos volna erdőrendészeti intézkedéssel minél sürgősebben közbelépni és a világháború előtt itt, Erdélyben szokásos felújítási mód gyökeres megváltoztatásával az elegyes tölgy-bükkösökben a tölgyfa jövőjét biztosítani. Erre vonatkozólag legyen szabad a magyar erdőgazdák figyelmébe ajánlanom azokat az eredményes kísérleteket, amelyeket a németek a híres Spessart-ban végeztek. Minthogy ott a múlt században a tölgy természetes felújítása fokozatos felújítóvágás útján nem vezetett megfelelő eredményre, újabban úgy biztosítják a jövőjét, hogy nagyobb csoportokban (2—4 ha) elegyetlenül vetik vagy ültetik és szigorú számontartás mellett fiatal korában megfelelő ápolásban részesítik olyképen, hogy a gyertyánsarj és más erdei gyom veszélyét távol tartják tőle. Az utolsó 40 esztendő szomorú
tapasztalatai komolyan figyelmeztetnek bennünket, hogy a tölgyfelújítás biztosítása érdekében minden tőlünk telhetőt megtegyünk.
Kétségtelen, hogy az előhegységi vegyes tölgy-bükkerdőkben a tölgyfa felújítása nehézségekbe ütközik, de komoly feladatot jelent a közép- és magas hegységekben a lúc-, jegenyefenyő- és bükk-állományokban a jegenyefenyő felújítása is.
Erdélyben ezeket a havasokon elterülő elegyes erdőket eddig többnyire tarvágás után, mesterségesen újították fel. Mesterséges felújítás alatt Erdélyben a múltban és jelenleg is a vágásoknak lúccsemetékkel való erdősítését értettük. Ily módon a hajdan elegyes jegenyefenyő-, lúc- és bükkállományok tiszta lúcosokká alakultak át, függetlenül attól, hogy a termőhely a lúc természetének megfelel-e, vagy sem.
Számtalan erdőbecslés során megállapítottam, hogy az idősebb lucfenyők az 1000 m-en aluli termőhelyeken nagymértékben betegek és szerfaszázalékuk igen csekély. Nem ritkaság, hogy az elegyes állományokban a lucfenyőnek még 30%-a sem felel meg szerfának. Ezekben az elegyes erdőkben, közelebbről az 1000 m-en aluli termőhelyeken, különösen a Trametes pini Fr. nevű gomba végez tetemes pusztítást a lucfenyőkön. Nem
hanyagolhatjuk el tehát a Természetnek ezt a fontos útmutatását, s különös figyelmet kell fordítanunk arra, hogy a lúcnak nem alkalmas termőhelyekre ne lúcot, hanem jegenyefenyőt telepítsünk, annál is inkább, mivel a jegenyefenyő az 1000 méteren aluli termőhelyeken a lúcét meghaladó életkorig egészséges marad. Mivel azonban a jegenyefenyőt a fagy iránti érzékenysége miatt letarolt területen nem lehet eredményesen felújítani, ezentúl a tarvágásos üzemmódot az elegyes lúc-jegenyefenyő-bükkösökből ki kell tiltani.
Ebben a tekintetben az új Németország jó példával járt elő, mert már 2—3 esztendővel ezelőtt Hermann Göring birodalmi erdőmester minden fanemmel kapcsolatban és az egész birodalom területén eltiltotta a tarvágást. Miután ez nálunk ma nem vihető keresztül teljes mértékben, legalább azt kell megkísérelnünk, hogy azokban a havasi elegyes erdőkben mellőzzük a tarvágást, amelyekben a jegenyefenyő és a bükk természetes felújítása elég könnyen keresztülvihető, mert különben az utolsó jegenyefenyő is eltűnik a havasi erdőkből.
Sürgős felülvizsgálatra szorul ezenkívül a véderdők kérdése is, amely Erdély erdőgazdaságának szintén égető problémája.
Tudjuk, hogy az 1879-i magyar és az 1923-ban Erdélyre is kiterjesztett román erdőtörvénynek a véderdőkkel foglalkozó irányelvei rendkívül lazák, főképpen a magánerdők tekintetében. Ez az oka annak, hogy sok helyen a havasi erdőket egészen a havasi legelőkig letarolták. A legfelső havasi erdők kipusztításának a szomorú hatása be is következett. Így a Nagyhagymás keleti részein ós a Kelemenhavas déli lejtőin hatalmas területű, már
majdnem teljesen elkarsztosodott vágásokkal találkozunk. Mindez nem következett volna be, ha annakidején ezeknek a havasi erdőknek a kihasználásakor megfelelő szélességű pásztákat hagytak volna meg, mert akkor a széltől a völgy irányába hajtott lúcfenyőmag
ezeknek a kiterjedt vágásterületeknek a természetes felújítását lehetővé tette volna. Most azonban magfás véderdők hiányában ezeken a területeken legfeljebb csak értéktelen cserjéket találunk. A további pusztítás megakadályozása céljából mindenek előtt az utolsó években készült üzemterveket kellene sürgősen fölülvizsgálni.
Gondoskodnia kell a törvénynek, továbbá a magánerdők szakszerű kezeléséről is. Erdélyben ugyanis ez mostanáig egyáltalán nem volt iskolai képzettséghez kötve. Főleg ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy az utolsó évtizedekben az erdélyrészi magánerdők idősebb állományait a szó szoros értelmében kipusztították. Ha az 1879-i magyar erdőtörvény is, úgy, amint ezt az 1852-i osztrák erdőtörvény követelte, a 750 hektárnál
nagyobb magánerdők kezelésére okleveles erdőgazdát és hatóságilag jóváhagyott üzemterveket írt volna elő. Erdély magánerdői semmi esetre sem jutottak volna a mai szomorú állapotba.
Befejezésül legyen szó a községi legelőkről is, mert ezeket az utolsó húsz esztendő folyamán teljesen elhanyagolták. Míg a világháborút megelőző esztendőkben a nagyobb vízmosásokat,
szakadásokat akáccal és más fanemekkel erdősítették be, addig az utolsó 20 év alatt ezen a téren semmi sem történt. A vasútról mindenfelé már messziről láthatók a legelőket keresztülmetsző vízmosások és földcsuszamlások, amelyek mielőbbi szakszerű kezelésre szorulnak. Az erdélyi parasztgazda részére a legelők rendezése életkérdés.
Az itt felsorolt feladatok, még mindig csak egy töredéke annak a hatalmas erdészeti munkának, amelynek minden részlete felülvizsgálatra, javításra és gyógyításra szorul. Az eltelt 20 esztendő helyrehozhatatlan hibái mellett még elég olyan ügy maradt, amelyen most, az utolsó órában még javítani lehetne. Fröhlich Gyula, okl. erdőmérnök.
1941. március - Akinek alkalma volt, úgy mint nekem, a világháború utáni 20 esztendőben Erdély különböző állományait a szakember bíráló szemeivel tanulmányozni, annak okvetlen fel kellett tűnnie, hogy itt sok minden nincs rendben és sürgős, szakszerű orvoslásra szorul.