Magyar templomokból húsz év óta nem szállt annyi boldog bizakodással a tavaszi ég felé a megváltás ősi zsolozsmája, mint most s akik ma összekulcsolt kézzel adunk hálát a Mindenhatónak ezért a húsvétért, tudjuk, hogy ezt a feltámadást vártuk minden megaláztatáson és vigasztalanságon keresztül.
Vártuk a bűnök bocsánatát, mert mindennél súlyosabban bűnhődtünk és vártuk az Igazság győzelmét, mert hittünk benne elejétől fogva.
Ma még hűvös szakszerűség, rideg számsorok sem tudják igazán lemérni, mit jelent nekünk árva magyarságnak az ősi határ kis darabja, mit jelent elsősorban nekünk kifosztott magyar erdőgazdaságnak a Kárpátok erdőkincse.
De érezzük mindnyájan, hogy szent kötelességtudást, óriási munkát és felelősséget kíván cserébe ez a mi külön örömünk a boldog magyar húsvétban, fogadalmat a kicsinyektől és nagyoktól egyaránt, hogy nem leszünk méltatlanok a tálentomokra, amikkel íme, sáfárkodnunk kell!
Ebben az ünnepélyes órában vajjon mit is mondhatnék még egyebet én, azzal kapcsolatosan, hogy az „Erdészeti Lapok" szerkesztését ezentúl egyedül magamnak kell végeznem.
Akitől az elmúlt 3 év alatt fokozatosan átvettem a munkát, aki sok-sok türelemmel és még több szeretettel vezérelt el mind a mai napig, jól hídja, mennyire nem volt még szükség arra, hogy az „örök törvényszerűség" alapján átengedje helyét a „fiatalságnak", amely annyi hálával tartozik a jóságos, önzetlen tanításért.
Munkabírásban — és ami talán még több — munkakedvben ma is kevesen mérkőzhetünk, mi fiatalabbak, Biró Zoltánnal; ha mégis meg kellett hajolnom az elhatározása előtt, azért történt, mert egyre szélesebb arányokban kibontakozó közéleti tevékenysége melleit valóban nem maradhatott ideje a lapszerkesztéssel járó apró-cseprő dolgokra. Pedig ezek egyre jobban halmozódnak és mindig újabb és újabb munkát jelentenek.
Javarészüket nem írja elő hivatalos rendelkezés, az önként vállalt többlettel az egyesület a magyar erdőgazdaság messzebbnéző céljait és tagjainak legközvetlenebb érdekeit kívánja szolgálni.
Az idegen nyelvű kivonatokon keresztül vesz tudomást a nagyvilág arról, hogy élünk és becsülettel dolgozunk mi is az erdészeti kultúra épületén, a külföldi lapszemle pedig olvasóink látókörét tágítja és belekapcsolja őket az erdőgazdaság nagyobb közösségébe.
Egyébként azonban változatlanul kitartunk a régi elv mellett: lapunk elsősorban a gyakorlat folyóiratának kell lennie.
De ez csak úgy érhető el, ha külső kortársaink maguk is cselekvő részt vállalnak a munkánkban.
Mert ne felejtsük el: a gazdasági élet minden ágában a fejlettség mértékét az elmélet és gyakorlat harmonikus együttműködése jelzi, aminek a szaklap tartalma a leghűbb tükörképe.
Ha a múltban az „Erdészeti Lapok"-ban viszonylagosan több hely jutott a tudományos értekezéseknek, ez elsősorban a magyar erdőgazdaság bizonytalanabb egyensúlyának volt a következménye, amikor a régi keret hirtelen elvesztése után a gyakorlat egy időre kiengedte kezéből az irányítást. Pedig ennek sohasem szabad bekövetkeznie, ha nem a tisztán tudományos vonatkozások művelése, hanem az erőgazdaság fejlesztése a cél.
Az elmélet megállapításait, a kutatás eredményeit természetesen a gyakorlat sem nélkülözheti. Munkáját megkönnyítik, helyes irányba terelik, esetleg biztosabb alapra helyezik.
Éppen ezért a jövőben is illő részt kívánunk juttatni az erdészeti tudományok nagyra becsült művelőinek lapunk hasábjain.
Csak egyet kérünk tőlük. Amit írnak, legyen világos és közvetlenül hasznosítható, „verstandliche Wissenschaft" — amint a németek mondják — mert csak így érheti el a kitűzött célt: gyakorlati kartársaink ismereteinek a bővítését, csak így válhat közkinccsé!
A tudomány útmutatásait a gyakorlat méri le, mennyit érnek gazdasági szempontból.
Ezért nélkülözhetetlen a külső szolgálat közreműködése. Mert ez az elmélet igazi próbája, a legtágabb és legváltozatosabb keretben végzett örök kísérlet, melynél minden megfigyelés újabb értéket, minden adat újabb bizonyságtételt jelent. Ezekből pedig igen sokra van szükség, ha 100 esztendőkkel számoló tervezésünkben biztos vezérfonalat akarunk találni.
Sőt, ahol tanácstalan az erdőgazda, mert nem lát magyarázatot valamilyen jelenségre, fel kell emelnie a szavát azért, hogy a tudomány a segítségére siethessen.
A közvetítést mind a két részről a szaklapnak kell vállalnia.
Így kívánja egyesületünk is a magyar erdőgazdaság ügyét az „Erdészeti Lapok"-kal szolgálni.
Hetvennyolcadik évében járó patinás folyóiratunk szerkesztését nem könnyű szívvel veszem át.
A jó szándékban és munkakészségben talán nem lesz hiány, de ez még távolról sem elég a kitűzött cél elérésére. Tudom, hogy a közért dolgozni áldozatot jelent. Mégis arra kérem kartársaimat, nyújtsanak segédkezet nékem ahhoz, hogy lapunk is méltón vehesse ki részét a reánk váró feladatok megoldásában. Az összefogásra most kétszeresen szükség van.
Szakfolyóiratunk ne legyen néhány „céhbeli" kiváltsága, hanem az egész magyar erdőgazdaság nagy és termékeny munkaközössége, mindnyájunk szívügye és büszkesége.
Ha azzá tudjuk tenni, bizalommal nézhetünk előre!
Húsvét vasárnapján gondoljunk azonban kegyelettel és hálával a Nagypéntekre is. Azokra, akik végigjárták a húsz esztendős Golgotát, vállukon a magyar erdőgazdaság betűkeresztjével, azokra, akik lapunkat feltámasztották, új harcokra vértezték és a szebb jövő felé elindították.
Bund Károly, Czillinger János és Biró Zoltán hite töretlenül őrködött a nagy éjszakában az árva mécses felett, köszönjük meg nekik, hogy mindig éberek és erősek voltak.
Amikor most mély megilletődéssel átveszem dús örökségüket, a Mindenható kegyelmét és olvasóink bizalomteljes érdeklődését kérem a vállalt munkához. Dr. Mihályi Zoltán.