Teszem ezt egyrészt azért, mert a kérdést fontosnak tartom, fontosabb kérdéseinket pedig úgy tisztázhatjuk, ha egy, a lapunk hasábjain bevezetett tárgyhoz többen is hozzászólnak és tapasztalataikat leközlik. Másrészt a természetes felújítást illetően azt hiszem igaza van egyik kiváló német erdőművelőnek, amikor ezt mondja: „A természetes felújítás az erdőművelés 'magas' iskolája, amely mélyreható elméleti felkészültséget, a természet gondos megfigyelését, a vágás technikájának a pontos ismeretét kívánja és a fejsze segítségével hozza az állományt abba az állapotba, hogy alatta a felújulás magától bekövetkezzék."
Az elmondandókat igyekezem úgy csoportosítani, hogy a gyakorlatban az erdőgazdasági üzemvezető alkalmazni tudja azokat, ha üzemét természetes felújítási rendszerbe akarja átvezetni.
Az üzemvezető fő feladata a termelés. A termelés három tényezője — mint ismeretes — a természet, a munka és a tőke.
Rövid ismertetésem e három tényező megadta sorrendet követi. Hazánkban mind függőleges, mind vízszintes elterjedésben egyformán megtalálhatjuk a tölgy, a bükk és a fenyő erdőöveket.
A természetes felújítás lehetőségét elsősorban ezek szerint az éghajlati, — vagy inkább termőhelyi — övek szerint kell elbírálni.
A fenyőövben a természetes felújítás nem nehéz, mert a) az uralkodó fafajoknak* (Lf, Jf) mély az árnyékuk, a talaj tehát gyomnélküli marad egészen az állomány idős koráig, vagyis a felújításig;
b) az uralkodó fafajok gyakran, mondhatnók évenként teremnek magot; a bontást tehát évről-évre nyugodtan folytathatjuk, a település mindig várható lesz. A bontás tekintetében
tehát nem kötnek bennünket magtermő évek. Azután a fafajok árnyat tűrő képessége következtében a végvágásokkal sem jutunk kényszerhelyzetbe; a fiatalos érdekében nem kell kelleténél nagyobb mennyiségeket levágnunk, mert az nem kíván gyors szabadítást;
c) a Lf és Jf megtelepedéséhez a félárnyék, helyesebben a szétszórt fény elégséges, tehát a bontás olyan csekély mértéke, amely nem vonja még maga után az erős gyomosodást;
d) a talaj és általában a termőhely az annyira fontos nedvesség- és páratartalom szempontjából kedvező.
A bükkövben nagyjából ugyanez a helyzet azzal a különbséggel, hogy a bükk nem terem minden évben, hanem csak 5—6 évenként; a bontással tehát bizonyos fokig kötve vagyunk,
viszont a felszabadításokkal kevésbé, mert az újulat árnyat tűrő.
Nehézség a természetes felújítás szempontjából csak a tölgyrégióban mutatkozik, mert
a) a tölgyfélék sokkal ritkábban, átlag 10 évenként, hoznak csak bőséges makktermést;
b) a tölgyöv talaja ós, levegője a szárazföldibb (arid) klíma következtében száraz, tehát a csiranövénynek kevésbé kedvező, mint a másik öv;
c) a tölgyfélék idősebb korukban természetüknél fogva kiritkulnak, a talaj gyomosodik, cserjékkel borul be, az újulat így nem tud helyet találni;
d) az esetleges betelepedett újulat (jó makktermő években), gyors felszabadítást kíván, mert ellenkező esetben 2—3 év után a csemeték eltűnnek az állomány alól.
Ugyanez áll a tölgyöv nálunk fontos másik állományalkotó fafajára: az erdeifenyőre is (ideértve a feketefenyőt is; a továbbiakban: Pinus-félék). Ezeknél az évenkénti magtermés előnyét ellensúlyozza egyrészt a mag földre jutásának a kései időpontja (a késő tavasz), másrészt a mag szárnyas és könnyű volta, aminek következtében az idősebb korban ugyancsak kigyérült és elgyomosodott állomány alatt a mag egyáltalán nem jut a talajra,
mert fennakad; vagy ha a szárnyból kihullva el is éri a talajt, annak szárazsága és a gyomok versenye miatt nem tud gyökeret verni.
Az erdőgazdasági üzemvezetőnek a természetes felújítás bevezetése előtt mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnie, hogy a kezelésére bízott erdő melyik régióban fekszik. Nagy vonalakban tájékoztatnak erről szakkönyveink; helyi vonatkozásban pedig az erdőüzeminek fafaj, talaj, éghajlat, növényzet szempontjából való megfigyelése. Ez a természet első tényezőjének: a természetnek a megismerése és az azzal való számolás. Nevezhetnők
úgy is, hogy a kérdés tulajdonképpeni erdőművelési oldala.
Ezek után következnek az üzemtechnikai (munka) és üzemgazdasági (tőke) megfontolások.
A munka szempontjából első kérdés a térbeli rend. A térbeli rendet illetően a természetes felújítások rendszereit két csoportra oszthatjuk:
1. a tájékozódást, általában az üzemi ténykedéseket (kijelölés, termelés, közelítés stb...) megkönnyítő támaszpontok vagy vonalak nélküli rendszerek;
2. a fenti ténykedéseket megkönnyítő támaszpontokat vagy vonalakat használó rendszerek.
A síkvidéken, vagy enyhén hullámos terepen fekvő erdőkben, amelyekre általában a nyiladékrendszer, következésképpen a többé-kevésbé szabályos, térbeli beosztás jellemző, nem annyira fontos a támaszpontok és vonalak létesítése.
Annál fontosabb ez az erősebben hullámos, hegyi üzemekben. Itt a munkálatok megkönnyítése szempontjából csakis a vonalak mutatkoznak megfelelőbbeknek, mert
a) a vágásra-jelölési munkát, tájékozódást megkönnyítik, ill. biztosítják,
b) a termelésnek és a közelítésnek a fiatalosban való kártételét kiküszöbölik; a fa a még álló erdőbe dönthető és közelíthető; ott ahol még nincs, vagy csak kevés a fiatalos, ahol tehát
még csak az éppen folyamatban lévő vágás utam fog a fiatalos megtelepedni;
c) a közelítést, szállítást az irány megadásával megkönnyíti.
Különösen előnyösek ebből a szempontból a rétegvonalakra merőlegesen fektetett bontó vonalak (elsősorban Roth vonalas szállalása, Eberha;rd és Philipp rendszerei).
A vágásmód szerint ugyancsak 2 nagy csoportot különböztetünk meg:
1. a szálalást (egyenként, vonalak, szegélyek mentén) és a tarvágást (paszta, szegély, lék stb.).
Hogy melyiket alkalmazzuk, azt az egyes fafajok természeti adottságai szabják meg az üzemtechnikai szempontokon kívül.
A Jf és B megtelepedésükhöz csekély bontást, szétszórt fényt kívánnak. Vágásmódjuk a szálalás (egyenként, vonalasán, szegélyben). A Lf már némi közvetlen fényt is kíván. Keskeny pászták és közöttük bontás felel meg neki legjobban. Még jobban kívánják a közvetlen világítást az Ef és Vf. Vágás módjuk a szegély és paszta. A tölgyfélék csakis erős közvetlen fényt kívánnak; a szegély és paszta technikai okokból nem megfelelő. A nehéz
makkot ugyanis a szél nem tudja oldalirányban a pásztákba, szegélyekbe bevinni; ezért a tölgyféléknél az állománynak ernyő alatt való megbontása a helyes eljárás.
Meg kell említenem a teljesség kedvéért a természetes felújítás egyetlen nehézségét a fenyőöviben. Ez pedig a lucfenyő megbontásánál, annak sekély gyökérzete következtében könnyen előálló, viharkár. Ezzel az üzemtechnikai nehézséggel a gazdálkodónak számolnia kell. Védekezés ellene: az állományok viharállóvá nevelése a megfelelő állományápolások segítségével; bontás helyett inkább a szegélyek alkalmazása, olyan szegélyeké (pásztáké), amelyek a veszélyes széliránnyal szemben haladnak, továbbá vágássorozatok előzetes elkülönítése és az állományok szélein a bontás teljes elhagyása, sőt a szél bejuthatása ellen
védőpászta, védőfal képzése (Traupbildung).
A természetes felújítások bevezetésénél helyet kell adni az üzemgazdasági megfontolásoknak is. Tudjuk, hogy a hosszú felújítási időtartammal és lassú bontással járó, következésképpen nagy területeken dolgozó rendszerek nagyobb igazgatási gépezetet (vezető és kezelő személyzet), technikai előkészítést (egyszerre nagyobb területek feltárása) és képzett munkásokat (a felújítások kímélése a termelésnél és közelítésnél, mert sokszor
10—30 éves újulatokban dolgoznak) kívánnak. Tehát a bevezetéshez nagyobb forgótőke szükséges.
Közismert dolog megfelelő terepen a mezőgazdasági közteshasználatokkal való felújítások előnye mind erdőművelési (az újulat jó növekedése, a talaj jókarban-tartása), mind pedig; gazdasági (pénzügyi) szempontból. Ahol tehát, mint a mezőg. közteshasználatokkal való felújítások esetében is, az üzemvezetőnek erdőművelési szempontból egyenlő értékű eljárások között kell választania, ott a gazdasági szempont a döntő. Elemezni kell a
pénzügyi eredményeket, a munkás viszonyokat, meg kell vizsgálni a rendelkezésre álló vagy beállítható adminisztratív és technikai erőket és ennek az elemzésnek az eredménye alapján
kell a követendő eljárás felett dönteni. Vagyis, röviden az erdőművelést a gazdaságosság szemüvegén keresztül kell vizsgálni.
Amint előbb említettem, a fenyő- és bükkövben a természetes felújítás, nem okoz nehézséget; erre vonatkozóan meglehetős fejlett szakirodaiam, és példák állanak rendelkezésünkre.
Magam is azt vallom, hogy ezekben az régiókban csakis természetes felújítással szabad dolgozni, még nagyobb mértékben, mint az a múltban történt (az állományátalakítások természetesen kivételek).
Erre kell törekedni a tölgyrégióban is. És mivel ez a nehezebb kérdés, azért erről a régióról kell több adatot gyűjtenünk, annál is inkább, mert eddig erről az övről áll a legkevesebb adat a rendelkezésünkre. Ezért befejezésül néhány közvetlen tapasztalatot és megfigyelést, valamint következtetést szeretnék leírni a tölgyöv természetes felújítására vonatkozólag.
A tölgyfélék természetes felújítására számos jól sikerült példát láttam. A jó makktermés évében rendszerint olyan bőséges a földre hullott makk mennyisége, hogy kevésbé gyomosodó talajon biztosan, gyomosodó talajom pedig némi segítséggel — a gyomtakaró előzetes eltávolításával — az újulat megtelepszik.
Ilyen évben kétévi vágásterület bontható meg: ennél nagyon ritkán, mivel a tölgyfák erős, 50%-os szabadítást kívánnak a csemeték felett. A következő két évben ismét 2—2 évi területet bonthatunk, mert megfigyeléseim szerint a csemeték a negyedik évben tünedeznek el az állomány alól abban az esetben, ha nem szabadítjuk őket. Ezzel így 6 évi területet bontottunk meg, tehát újabb 3 éven keresztül van mit vágnunk. Mivel pedig nem túlságosan
száraz éghajlat mellett az említettem 10 éves periódus alatt közben is szokott legalábbis részleges makktermés lenni, ezzel a makkterméssel ugyanilyen eljárással tovább gazdálkodhatunk a következő nagy makktermésig. Ha a közbeeső makktermés valami oknál fogva elmaradna vagy eltolódnék, akkor a magbontás előtti évben alátelepítés, sok makkal (4—5 q) ugyanazt az eredményt adja, mint a makktermés, ezzel tehát át lehet hidalni a makktermés kimaradását. A tölgyrégió természetes felújításának a lehetőségéit a látott példák között legszebben a Tolna megyei erősen arid klíma alatt fekvő csertölgyes, állományok bizonyítják, ahol kellő bánásmód mellett kifogástalan természetes újulat található.
A tölgyöv másik állományalkotó fafaja: a Pinus-félék, tapasztalatom szerint a silány talajon, gyenge termőhelyen könnyebben újíthatok fel természetes úton, mint jó talajon. Az előbbi ugyanis nem gyomosodik annyira, mint az utóbbi, tehát a csemete megtelepedésének az előbbin kevesebb akadálya van.
Két példát említek erre. Az egyiket a balatonmenti dolomit sziklákon láttam, ahol silány, alig 5—6 cm talajrétegű feketefenyvesekben a tűzveszély elhárítása végett szélesre vágott nyiladékokon rövid idő múlva kefesűrű újulat mutatkozott. A másikat Tolna megyében, ahol az erdeifenyvesben vágott nyiladék ugyanezt a képet adta. Az utóbbi már kissé kiritkult állomány, újulat az állomány alatt ennek ellenére sem mutatkozik. Ebből a képből a megerősítését láttam a szakirodalomban sokszor olvasott ténynek, hogy a Pinus-félék legszívesebben pásztákon, szegélyeken telepszenek meg. A két példából azt a következtetést vontam le, hogy a felújítást a kelet-nyugati irányban futó pasztákkal,
északról délfelé haladó vágás-iránnyal lehetne megoldani.
A kelet-nyugati paszta ugyanis megakadályozza a déli, káros erejű napsugár bejutását; a vágás észak-déli haladása pedig a legutolsó pasztát a még álló állomány félárnyékában tartja; ezzel egyrészt a gyomosodást akadályozza, másrészt a fiatal csíranövénykéket
a nap hevétől óvja. Ha-két éven keresetül óhajtanok ezt a védőhatást elérni, akkor egy-egy évben minden második pasztát kellene szélesíteni; így minden egyes pasztában 2 éves lenne a csemete, mire félárnyékból a teljes napfénybe jutna, a talajt pedig 2 évig óvnók a gyomosodástól.
Nehezebb kérdés ez jobb termőhelyen, ahol a betelepedés legfőbb akadálya a gyomosodás. Erre számtalan példát tudok felsorolni. Egyik erdőgazdaságunkban az idős Ef-állomány tőszomszédságában mezőgazdasági köztesműveléssel alapított és, ápolt fiatal tölgyes van. Ennek a fenyőállománnyal határos széle 20—30 méter mélységben tele van sűrű újulattal ugyanakkor, amikor az állományban a természetes felújítás érdekében vágott pasztákon jóformán semmi újulat nem mutatkozik. Egy másik erdőgazdaságiban Ef és B elegyes állományában (a bükk és tölgyrégió határán) az először bontott, majd szélesített pászták
mentén igen szép bükkújulat van, csemeték csak ott találhatók, ahol a talajt közelítés vagy tuskóirtás következtében megsértették.
Az elmondottakból következik, hogy valóban a gyomosodás a betelepedés legnagyobb ellensége. Vannak ugyan eszközök a gyom eltávolítására (ásó, kapa) és a talaj megsértésére, kevergetésére („Lindwurm," rugós borona stb.), de alkalmazásuk
költséges volta sokszor megfontolás tárgyává teszi, hogy mégis inkább ne az egyszerűbb mesterséges felújítást válasszuk-e.
Ezzel az utolsó példámmal kapcsolatiban néhány szóval ismét visszatérek az üzemvezetés és adminisztráció szempontjára.
Csak magas vágáskor engedi meg a fent vázolt pásztás vágást (120—140 év). Alacsonyabb vágás mellett egy nagyobb üzemben igen nagy területen kell dolgozni a pasztákkal, az üzemnek a feltártság és belterjesség olyan fokán kell állania, amely egyik erdőgazdaságunkban sincs meg, és a belterjesség jövedelmező hatását is kétségessé teszi.
Leírtam szerény megfigyeléseimet, azt hiszem nem egyoldalúan, mert mind az előnyöket, mind a hátrányokat igyekeztem a kellő megvilágításban felsorakoztatni. Tettem pedig azt abban a reményiben, hogy kartársaim is hasonlóan cselekszenek és így kicserélhetjük tapasztalatainkat. Kérem ezt a most már örvendetesen megnagyobbodott és tekintélyben megnövekedett szakunk felvirágoztatása érdekében. Írta: Szeless István.
*A továbbiakban a fafajokat rövidítve nevezem meg; így Lf ~
lucfenyő, = jegenyefenyő, B = bükk, Ef = erdei fenyő, Vf = vörösfenyő.