Abból az egyszerűsített fogalom-meghatározásból indulok ki, hogy az erdő fás ökoszisztéma (tehát: faállomány + társult élőlények + termőhely), amelynek az ember, a társadalom szempontjából hármas szerepe van: fa-(nyersanyag-)termelés
+ környezetvédelem + humán rekreáció. Mindhárom szerep szempontjából ön is megvizsgálandó, átgondolandó, hogy „rabló vagy nem rabló": a környezetvédelmi funkcióba beleértve a természetvédelmi „alrendszer"-t, tehát a társult élőlények fennmaradási-túlélési esélyeit is, nem csak az őshonos fafajokét.
Fa-(nyersanyag-)termelés
Az élőfakészlet mennyisége. — Elismert szaktekintélyek, erdőmérnöki végzettséggel
rendelkező szerzők — „Az Erdő"-ben is, másutt is — azonos (!) adatbázis alapján állítják össze, hogy
— nem rablógazdálkodunk,
— igenis rablógazdálkodunk, felélve még a korábbi erdész szakember generációk
által megtakarított készleteket is.
Nincs sem elegendő adatbázisom, sem számítógépes programom, sem kellő
szakismeretem a különféle rendszerű adatfelvételek, ill. fatömeg- és fatermési táblák homogenizálásához: érdemi állásfoglalásom tehát nem lehet. Lehet és van is azonban egy, a magamfajta fél-laikus részéről is megfogalmazható kérdésem: miért nem tárgyalják teljesen elkülönítve a szerzők a II. világháború utáni erdőtelepítések terület és fatérfogat-(fatömeg-)növelő szerepét?! Hiszen az új erdő telepítés az erdész szakma szempontjából impérium-bővítés, ezért téves ezek kapcsán (is) „bővített újratermelésről beszélni:
újra-termelni csak azt lehet, ami már korábban is megvolt. Tehát szeretnék egy olyan adatsort látni, amely az 1945. utáni új erdőtelepítések nélküli, tehát az „örökölt" azaz „régi vagy nettó" erdőterületeinkre vetítve is igazolná a fatérfogat-növekedést, fafajbontásban.
Az élőfakészlet minősége. — Az általam ismert faiparban, fafeldolgozásban dolgozó erdész és faiparos kollégák egyre hangosabban mondják, hogy az alapanyagellátás belföldi hányadából elfogy, hovatovább eltűnik az igazi méretes anyag. Ennek (részben) az ellenkezőjét állítja implicite az a statisztika, amely szerint főbb fafajaink esetében a magasabb korosztályok összterülete, ill. aránya nőtt az utóbbi 1—2 évtizedben, márpedig ami öregebb, az vastagabb törzsű is. Szeretnék látni egy olyan fafajstatisztikát (terület, fatérfogat), amely fatermési osztályonként (!) is igazolja, hogy a legfontosabb fafajainknál az I—II—III. osztályban is valóban nőtt, ill. növekszik a méretesebb faanyagot ígérő, idősebb faállományok mennyisége.
[Persze a fatermési osztály csak egyik „jelképe" a minőségnek, de erdőtervezésünkkor mást nem rögzítünk. Pedig az a bizonyos méretes anyag a korábbi vagy a legfrissebb törzssérülések miatt, akár beteg is lehet. Törzs-sérülésben nem csak természeti károsítók hatását kell figyelembe venni, mint amilyenek pl. a fagy okozta repedések és forradásaik, vagy pl. a kéregfekély sebei
és hatásai, hanem pl. az emberi mulasztásokra visszavezethetőkét is, mint a természetes vadeltartó képességet (akármilyen mértékben) meghaladó vadlétszám okozta minőségi vadkárokét éppúgy, mint a legtöbbnyire gondatlanságból keletkező erdőtüzekét, vagy a kíméletlen, törzs-károsító technikák, nevelővágási technológiák sebzéseit is.]
A fatermési osztályonkénti értékelést üzemsorosan is , erdőfelügyelőség működési körzet mindösszesenben is, természet- és termelésföldrajzi (régebben: erdőgazdasági) tájanként is, szektoronként is megnézném, nemcsak „MNK mindösszesen"-ben ... , (mert a statisztikai összegek és átlagok kitűnően alkalmasak helyenkénti-időnkénti rablások elfedésére akkor is, ha a statisztika készítőjének nem ez a szándéka).
Az erdő közszolgáltatásai
A „másik két" erdő-funkció együttesen közérdekű, közcélú, közhasznú, (csak a rekreációs célúakra használja a szakma a „köz-jóléti" kifejezést is), mindezek összefoglalhatók a köz - szolgáltatás gyűjtőfogalmában.
Szakembereink tényszámokon nyugvó elemzése szerint a mai magyarországi erdőknek kb. a 15—17%-ában folyik és (természetföldrajzi adottságok következtében) folytatható természetes felújítás magról, a többiben nem. Ha durva megközelítéssel a sarjaztató természetes felújítások arányát (elsősorban akác, szürkenyár, de újabban — gazdaságossági szempontokra hivatkozva — más fafajok is szóba kerültek) további kb. 15%-os össz-erdőterületen prognosztizáljuk, még ekkor is az MNK erdeinek 2/3-ában mesterséges erdőfelújítás várható. Tételezzük fel, hogy az erdőfelújítások természetes (mag+sarj) rendszerében a társ-élőlények túlélése éppúgy lehetséges, mint a fafajok génkészletének az eredeti élőhelyen történő megőrzése. Tételezzük fel azt is, hogy a természetes felújítások során a gazdálkodók kíméletes (és többnyire: vegyszermentes) technikákkal, technológiákkal dolgoznak. Erdeink 1/3-ában így a tartós, és az ökológiai tényezőkkel összhangban lévő, azokra épülő közszolgáltatások tehát többé-kevésbé megnyugtatónak tűnnek, (az eseti, durva kivételeket mos t nem emlegetve fel).
A fennmaradó 2/3-nak közel a fele, tehát az MNK erdeinek közel az l/3-a nemesnyár, nem sarjaztatható akác, és a szemiarid termőhelyekre mesterségesen telepített Pinus-(erdei- és feketefenyő) monokultúra vagy „kvázimonokultúra" (=geometrikusan telepített, igen kisszámú elegy-fafajjal). A közszolgáltatások
szempontjából ezeknek az erdőknek az eszmei értéke ugyan kisebb, mint az őshonos fafajokból álló erdei ökoszisztémáké, de pl. a társélőlényeket tekintve igen sok életközösségnek biztosíthatnak élőhelyet. Mai felújítási technológiák zöme a társ-élőlények nagy részének túlélése szempontjából kíméletlen. Az üzemeknek ma semmiféle anyagi érdekük, érdekeltségük nem fűződik a kíméletességhez. Könnyű átlátni, milyen válasz adható a „rabló vagy nem rabló" kérdésére ebben az 1/3-ban: gyakran „rablunk", már ami a társ-élőlények túlélését illeti.
A legveszélyesebbnek tartom a „harmadik 1/3-ot": a (többnyire) őshonos fafajok elegyes állományaival jellemezhető olyan erdei ökoszisztémákat, amelyeket a mai technológiai szemléletünk mellett csak mesterségesen „tudunk" felújítani. Valószínűleg azért, mert gazdasági érdekeltség híján türelmetlenek vagyunk bevárni a természet folyamatait, vagy nem akarunk hozzá-(vissza!-) szokni pl. egy cseres-tölgyesben a vegyeskorúsághoz.
Ezekben az erdőkben a művileg, több évszázad erdőgazdálkodásával kialakított egykorú, egy vagy két koronaszintbe rendeződő faállományok többsége is ma még elegyes (!), alattuk, ill. bennük pedig az illető ökoszisztémára jellemző társ-élőlényeknek szinte a teljessége megtalálható!
Mesterséges felújításuk általam ismert gyakorlata során azonban
— a véghasználatok kíméletlen, néha brutális technológiái következtében a társ-élőlények zömének a túlélésére nincs esély;
— az ültetett fafajok szaporítóanyaga tájidegen élőhelyekről származik, tehát a helyi ökológiai-adaptációs génkészletet nem őrizzük meg, a táj-fajtákat nem tartjuk fenn;
— új, mesterségesen felújított erdeink közelítenek a „kvázi-monokultúrához":
1—2 fafajból állnak, (az előző, elegyes állomány felverődő elegyfajainak egyedeit „vegyszerrel és vassal" pusztítjuk, nehogy a célállományban előírt fő fafaj(ok) mellett az elegy elérje, vagy netán meghaladja az íróasztal mellett kreált, jogszabályi 20%-ot); és az 1—2 fafaj alatti viszonyokhoz kényszerűen alkalmazkodó 1—2 cserje- és lágyszárú faj dominanciájából végül is valami „fél-kultúr" ökoszisztémává silányodás áll elő, ezt nevezzük gén-eróziónak !
Ebben az 1/3-ban tehát sajnos dominánsan rablógazdálkodást tapasztalok a közszolgáltatások szempontjából, és amíg meg nem teremtődik a szakmában a vagyongazdálkodás, ezen belül az erdei ökoszisztémák eszmei értékkel való nyilvántartása, illetve, amíg a közszolgáltatási funkciók értékét nem tekinti a társadalom a közvagyon üzemre bízott részének, addig nem is látok kiutat.
Melyek a legsúlyosabb gondok hazai erdőgazdálkodásunkban?
Nem fontossági sorrendben:
Az országban ma meglévő, sajnos nagyon is kiterjedt értékrendi válság a szakmában megtetéződik a „rabló vagy nem rabló" lelkiismereti bizonytalanságával (már tudniillik azoknál, akik — legalább időnként — szoktak lelkiismeret-vizsgálatot tartani ...) . Az okokra, ill. a megoldások némelyikére — legalábbis, amelyek az én (olyan, amilyen) lelkiismeretemet megnyugtathatnák — az előző pontban próbáltam rámutatni.
Ma az erdőgazdálkodás a termelő szféra része. Mivel azonban a „másik két"
funkciójából fakadó közszolgáltatásai a közvélemény (hál' Istennek) egyre ökológikusabb világlátása folytán egyre nagyobb szerepet kapnak; továbbá, mivel a jelenlegi tőkehiány a szakma széles köreiben esetenként már a faállomány (!) egyszerű újratermelését is veszélyezteti, az egész erdőgazdálkodást a (köz)szolgáltató szférába sorolnám át: az elvonások megszüntetésével önfenntartóvá tenném.
Az erdő közszolgáltatásai feltétlenül indokolják, hogy „a köz" éppenséggel közérdekből (!) lemondjon az ágazat elvonásairól, mint — népgazdasági szinten jelentéktelen — költségvetési bevételekről. Ahol pedig szükséges, oda köz-pénzek (—állami költségvetés) áramoljanak az erdőbe, az erdőgazdálkodásba, a „másik két" funkció megőrzésére (=a közvagyon fenntartására) és fejlesztésére (=közvagyon gyarapítására). Ennek nem mond ellent az a tény, hogy néhány — igen kisszámú — nagyvállalatunk az elmúlt években is tisztes nyereségeket tudott termelni: bizonyos műveletcsoportok, így pl. a faipar, vagy pl. az egyéb ipari és szolgáltató tevékenység, ahol ezek a nyereségek keletkeznek, tartozzanak továbbra is a termelési (nyereség-érdekeltségi vagy pedig a vagyon-érdekeltségi) szférába. A közvagyonhoz kötődő közpénzek erdőgazdálkodási felhasználásának az ellenőrzési rendszerét természetszerűleg ki kell munkálni.
Az ország erdeinek közel az 1/3-a ma mezőgazdasági nagyüzemek (túlnyomó többségben a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, kisebb részben az állami gazdaságok) kezelésében van. És ez még „nem baj", hogy a kedves ifjú kollégák szóhasználatát tartsam meg. A baj az, hogy a más körülmények között, más szektorban folyó erdőgazdálkodásnak nincs megfelelő (sőt ma: nincs semmilyen!) szervezete az államerdészetire specializálódott szakmai irányításban.
Mert az illetékesek általában csak tudomásul veszik és „deklarálják" a többszektorúságot szakmánkban, de rendszeres és folyamatos elemzéssel, és főleg: ,,kezeléssel" nem alkalmazkodnak a szektorok különbözőségéhez , így pl. a mezőgazdasági termelőszövetkezeti erdőgazdálkodást objektíve sújtó szétszórtságnak, az ebből elkerülhetetlenül következően magasabb fajlagos költségvonzatoknak (hektárra, m3!-re vetített anyagmozgatási költségek!) nincs semmi érdemi nyomuk ezen üzemek elszámolási — ezen belül: szakmai elszámolási — rendjében. Holott ma (közel) minden harmadik hektár magyarországi erdő szektorhátrányos (!) helyzetben van, éppen szétszórtsága folytán. Mivel a sokszektorúság nemcsak, hogy fennmarad, hanem még színesedik is, e szektor-különbözőségek sürgős kezelését a hatóságoknak és az érdekképviseleti szerveknek együttműködve ki kell dolgozniuk.
Mind erdőmérnök-, mind erdésztechnikus körökben szomorúan tapasztalom az ökológiai ismeretek, ennek kapcsán az ökológiai szemlélet mai színvonalát, vagy inkább színvonaltalanságát. (Tisztelet annak a törpe minoritás jellegű kivételnek, akik nemcsak megtanulták, nemcsak bővítik, hanem alkalmazzák is /!/ ilyen jellegű ismereteiket.) Márpedig az erdőkben a faállomány fajaihoz társult élőlények túlnyomó többségének mind a léte, mind a túlélése — akármilyen közgazdasági környezetben — elsősorban az ökológiai szemléletünktől függ, beleértve az ökológiai lelkiismeretünket is.
(Amennyiben pl. a vadgazdálkodásban következetesen érvényesülne, hogy a vadászati jog alapja a föld használati joga, akkor közgazdasági és komplexökológiai — tehát a vadbiológiai szempontok és a többi társélőlény fennmaradásának és túlélésének a szempontjai együtt — érdekegyeztetésből egy, a mainál sokkal célszerűbb állapot alakulhatna ki.) Anélkül, hogy kétségbe vonnám az erdők faállományainak „élőfakészlet = potenciális nyersanyagtermelő alapvető gazdasági szerepét, ugyanilyen (!) alapvetőnek tartom az erdők, mint ökoszisztémák társadalmi, közszolgáltató, ezen belül környezetvédelmi szerepét is: a társélőlényekkel kapcsolatban pedig az általam „nagyüzemi természetvédelem"-nek nevezett megőrző-fenntartó, sőt fejlesztő tevékenységet. Azonban egyetlenegy — akár nyereség —, akár vagyonérdekelt — termelő közösség sem kergethető anyagi csődbe vagy lelkiismereti válságba! Tehát a közszolgáltatások, jelesül pl. a „nagyüzemi természetvédelem" közgazdasági feltételeit meg kell teremteni: az erdei ökoszisztémák vagyonkénti (= eszmei értékben történő /nyilvántartásával/ mégpedig az erdészeti üzemterveinkben), és közpénzek beáramoltatásával, ill. elvonásuk megszüntetésével mindazon termelő közösségekre, érvényesen, amelyek a „másik két" funkciót fenntartják, sőt, fejlesztik, bővítik. Megoldási javaslataim tehát részben az ágazatirányítás (pl. az elszámolási rend), részben az ökológiai szemlélet posztgraduális képzéseken történő elsajátítása körébe esnek.
Korábban ágazatunknak olyan etikai értékrendje, olyan magatartásformái voltak, amelyek a szakmai követelményekhez és speciális munkakörülményeinkhez a legjobban igazodtak, azokat a legjobban szolgálták, kiállva nehéz idők próbatételeit is. Ez a szakmai-erkölcsi értékrend, ezek a magatartásformák a tekintélyelv és a demokrácia elemeit kiegyensúlyozottan ötvözték, egyúttal a szakmai hagyományokra is épültek. Norma jellegük és stabilitásuk éppen a mi szakmánkra jellemző hosszú termelési ciklushoz igazodva garantálta a töretlenséget, a szakember személyétől is független folytonosságot, kiegyensúlyozottságot mind egy-egy szakember generáción belül, mind a generációk között. Az 1949-es „fordulat éve" a mi szakmánkban e tekintetben számos negatív trend felerősödésére, ezáltal káros szakmai-etikai felhígulásra is vezetett, amelyeket sem tő mellett, sem a szakmai irányítás csúcsain, sem a kettő között nem tudott, nem is tudhatott kivédeni a pozitív hagyományainkhoz azok termelési (!) célszerűsége miatt is máskor oly eredményesen ragaszkodó erdész szakember gárda. (Mindezeknek csak egyik tünete volt, hogy a rákosista, majd neo-sztálinista tévelygés több mint egy évtizedig igyekezett elfojtani selmeci eredetű diákhagyományainkat is). Kiveszőfélben van sajnos a szakmai együvé tartozás , az erdész-összetartás, a „mundér becsülete", mint szakmai-etikai értékek elfogadása és megtartása. Ennek „kézzelfogható" tünetei pl. egyes helyeken a főnök-beosztott viszony már-már feudális jellege, vagy pl. az erdőmérnök-erdésztechnikus végzettség különbségének (ugyancsak feudális) kaszt-kórsággá burjánzása, de a sor sajnos folytatható.
A jövőt illetően azonban még aggasztóbbnak látom, ill. tapasztalatom, hogy egyes helyi szakmai — tehát többnyire erdőmérnök — vezetők, lassan már nem is tudnak összmagyar erdőgazdálkodásban gondolkodni, csak a saját, helyi kollektívájuk — gyakran igen rövidtávú! — érdekeit ismerik el, és képviselik egyetlen vezérelvként. Ezzel egyidejűleg — és többnyire ugyanazok a fentebb körülírt vezetők — az együvé tartozás erősítésére predesztinált Országos Erdészeti Egyesület munkáját nem támogatják, sőt — rosszabb esetben, kiskirályi elvakultságukban — még el is szabotálják.
Etikai értékeket, magatartásformákat sem parancsszóval, sem közgazdasági szabályozással nem lehet teremteni, „legfeljebb csak" megnyomorítani...
Teremteni lehet és kell is azonban etikai értékeket és magatartásformákat a nevelés eszközeivel: türelemmel, példamutatással és szeretettel (ezen belül nem kevés szakmaszeretettel). Hogy ki? Mikor? Hogyan? — Mindenki, mindenkor és minden tisztességes eszközzel: tehát minden erdész szakember, minden időben és minden sorshelyzetben. Mégpedig a „rábízott talentumok" bibliai példázatából szekularizálható, általánosítható elveknek megfelelően: mindig azzal az eszközzel, amink éppen van. És e tekintetben senkinek sincs kibúvója vagy felmentése: mindenki, mindenkor, mindenképpen személyesen illetékes is, tehát felelős is!
Szükségesnek tartok-e valamilyen össztársadalmi ellenőrzést az erdőgazdálkodásunkban, és milyen legyen az?
Mivel a „másik két" funkció, vagyis az erdők közszolgáltatásai közérdekűek, közcélúak, és közhasznúak, én nem „valamilyen" ellenőrzést tartok szükségesnek és jogosnak, hanem az össztársadalmi ellenőrzést. Persze ez igazából akkor lehet hatékony, ha „a köz" közpénzeket áramoltat az erdő eme funkciói megőrzésére, bővítésére, (lásd: ma már a tiszta vizet is meg kell fizetni!), illetve nem von el tőlünk, hanem közszolgáltatási célból nálunk hagyja az eszközöket. Hogy az ellenőrzés milyen legyen? Majd „a köz" és a szakma konszenzusából előáll a megfelelő rendszer, szervezés, ill. szervezet. Hogyan látom — az előző kérdésekhez kapcsolódva általában, az általam művelt szakmai részterület(ek)en pedig konkrétan az egyetemi felsőoktatást? (Nem kerülte el a figyelmemet a kérdésetek 2. fele sem, ti. a tudományos kutatásra e tekintetben való rákérdezés, de ez újabb sok oldalt venne igénybe, ezért itt és most elhagyom, szíves engedelmetekkel).
Nos, majdnem sehogyan sem látom. Ugyanis — leszámítva a nagy ritka, az egyetemi (vagy az erdésztechnikumi) munkáról szóló, szaksajtóbeli beszámolókat, ismertetőket —alig van ismeretem arról, hogy nektek, kedves ifjú kollégák, manapság ki, mit és hogyan tanít, illetve benneteket milyen erkölcsi értékrend etalonjaihoz viszonyítva nevel, (és főleg: melyiket milyen eredménnyel).
Azt a hiányosságot azonban konstatáltam, hogy — noha Magyarországon ma közel minden harmadik hektár erdő = mezőgazdasági termelőszövetkezeti erdő — az mgtsz-erdőgazdálkodás szektor-specialitásainak az oktatására, az erre való felkészítésetekre (legalábbis nappali tagozatokon) tudomásom szerint nem kerül sor. Pedig, ismétlem: „minden harmadik hektár erdő" ... Hogy Sopron mit ad nektek a mai magyarországi gondokhoz képest, azt ti magatok sokkal jobban el tudjátok dönteni, kis részben éppenséggel kitűnő kérdéseitekre a most megkérdezettektől befutó válaszok alapján, zömmel azonban majd kint a terepen. Bolla Sándor