(Ez utóbbira azért még visszatérünk.) Nagymarosról indulunk el kis buszunkkal, első úti célunk Dánia. A csapatot öt nagymarosi legény (Fleischmann Pál, Heininger Ferenc, Mihály Gábor, Mihály László, Varga Tamás), és szerény személyem (Hámori Tibor, Ipoly Erdő Zrt. kerületvezetője, zebegényi lakos) alkotja. Dániából - már csak kerékpárjainkat és expedíciós felszerelésünket magunknál tartva - hajóval folytatjuk utunkat a még 1500 km-re levő Izland felé. Nyugodtan nevezhetnénk úszó szállodának is azt az irdatlan, 9 emeletes, gyomrában 300-400 autót elnyelő monstrumot, amelynek fedélzetén utazunk a továbbiakban úgy ezernyi emberrel. A hajóút másfél napig tart, ekkor érkezik meg az óceánjáró a semmi közepén álló, parányi Feröer-szigetekre. Az 1400 km-nyi, mindössze 47 000 lakosú smaragdzöld szigetcsoport fővárosában, Torshavnban köt ki a hajónk, ahonnan Izland előtt még Skóciába tér. Így két és fél napig a sziget vendégei vagyunk. Irány a „házunk", merthogy ilyenünk is van! Dán barátunk egy várostérképpel, és a következő instrukcióval bocsátott útra bennünket a dán kikötőből: Él Torshavnban egy jó barátom, most elutazott a családjával 3 hétre nyaralni, és rendelkezéstekre bocsátja a házát. A térkép alapján könnyen odataláltok, a kulccsal és a bejutással nem lesz gond, a szigeteken ismeretlen fogalom a lopás, senki nem zárja a házát. Odamegyünk, benyitunk, és tényleg így van. Elegáns, skandináv módon berendezett kétszintes ház, rengeteg szobával, hifivel, számítógéppel, plazmatévével, full-extrás konyhával. Ámulatunkból felocsúdva, és további néhány órát a városkában sétálva rá kell döbbennünk, hogy időutazás részesei lettünk. Ez biztosan a régmúlt, vagy tán a jövő, de itt a magán és köztárgyakra nem fenekszik senki. Az autókat nem zárják, a bicikliket nem lakatolják, a nyilvános illemhelyiségben az infraérzékelős törülközőadagolót, és a legdrágább keverő csaptelepet nem szereli le senki, a templomok műkincseit, a színesfém köztéri szobrokat a legkisebb veszély sem fenyegeti. Ó Uram, bocsásd meg gyarló gondolatom, de talán egyszer nálunk is...? Másnap kocsit bérlünk, és sorra vesszük a sziget látnivalóit: bűbájos, 40-50 lakosú halászfalucskák, eldugott kis öblök, kikötők, haragoszöld tőzeg- és fűtetős házikók, Isten lelkétől átjárt fatemplomocskák. Mindenhol szabadon legelő nagyszámú birkát látunk, és a szigetek jelképének számító csigaforgatók éles hangját halljuk. Az időjárás igen változékony. Ha esik, nem nagy cseppekben, hanem szitálva, permet-szerűen, de a felhős égbolt valamelyik csücskéből mindig előkandikál néhány napsugárnyaláb, valószínűtlenül élénk színeket kölcsönözve az imént alaposan eláztatott vidéknek. Tudom, a turista szemével látunk mindent, de kikívánkozik belőlem: ez maga a nyugalom szigete. A következő nap estéje ismét időközben megtért hajónkon talál bennünket, és jó félnapi, kissé viharos hajózás után másnap délben megpillantjuk Izland partjait.
Izland csaknem legkeletibb pontján, Seydisfjördur városának fjordkikötőjében érinti lábunk először a szigetet. Kezdetét veszi a kaland, amely terveink szerint egészséges ötvözete egy földrajzi felfedezőútnak és egy túlélő túrának. No ez utóbbi alkotóelemét vállalkozásunknak azonmód ízlelgetni kezdjük, amint a városkát elhagyva megpróbálunk fjordunkból kikeveredni, de az ismert dalt idézve: akármerre tapogatunk, csak falat találunk. Izlandi első 2,5 óránk alapélménye egy 630 m szintkülönbségű, végeláthatatlan emelkedő leküzdése, fejenként 55 kg poggyásszal kerékpárunkon, izzasztó hőségben. Másnapi utunk folyamán egy aprócska települést elhagyva látunk ugyan egy táblát, legközelebbi benzinkút 126 km jelöléssel, de eszünkbe sem jut, hogy ez a gyakorlatban azt jelenti: 126 km-en keresztül az aszfaltozott úton kívül semmiféle emberi építménnyel nem találkozunk. A táj a maga hihetetlen kopárságával már-már rabul ejtő. Az út két oldalán hegyként tornyosuló vörösesbarna, vagy szénfekete kiégett vulkáni kúpok, hegyhátak. Ahol pedig a táj teret enged a szemnek, szinte a végtelenségig (akár 40-50 km-re) ellátunk a harapni valóan friss, tiszta levegőben. A nagyon erős, demoralizáló szembeszél több napra állandósul, az időjárás változékony, olykor esik, a borult időnél mégis jellemzőbb a napsütés. Esténként táborozáskor ellenben nem ritka a 2-3 fokos, kellemetlenül hűvös idő. Ilyenkor inkább sátrainkban keresünk menedéket, jó ízűt vacsorázva a magunkkal hozott ízletes hazaiból (zacskós leves, zacskós tészta, zacskós ízfokozók), és szomjunkat oltva a sziget legkopárabb helyein is fellelhető kristálytiszta vízfolyások nedűjéből. 400 km-t megtéve tervezett utunk egyharmadánál járhatunk, amikor elérjük Izland legészakibb pontját, amely csaknem az északi sarkkörön helyezkedik el, 2100 km-rel északabbra hazánktól. Innen délnyugatnak továbbindulva néhány napig a sziget barátságosan kies, látnivalókban gazdag területein tekerünk. Az észak-amerikai és eurázsiai kéreglemezek törésvonalának markáns megnyilvánulásai az utunkat többször keresztező, több kilométer hosszú, 15-20 m mély. háznyi széles árkok, hasadékok. A Myvatn tó és környezete a mai napig vulkánokig aktív, geotermikus övezet, a tókörnyék buja, gazdag növényzete éles kontrasztban áll a mindent beborító halálba dermedt lávafolyamok látványával. A legutóbbi izlandi vulkánkitörésért felelős Krafla kráterének peremén állva, a földből több négyzetkilométernyi területen előpöfögő kénes gőzök páráját belélegezve, az ásványoktól narancsszint öltő talajban a külön életet élő iszapfortyogókat szemlélve az ember valóban a pokol tornácán érzi magát. A husaviki tengeröbölben tett fenséges hangulatú bálnanéző hajókirándulás, egy véletlen utunkba sodródó termálfürdőzés elképesztő kéjei, és a monumentális Godafoss vízesés életigenlő robaja még utoljára felizgatják érzékszerveinket, hogy aztán merész lendülettel bevegyük magunkat a kietlen sivatagba, és megkíséreljük az izlandi felföldön való bizonytalan kimenetelű átkelést.
Az izlandi felföld az ország egyötöd részét kitevő, teljesen lakatlan, mintegy 20 000 négyzetkilométernyi terület. A szigeten keresztülvágni csak a felföldön ál lehet, és tudjuk: ez csak nagy nehézségek árán sikerülhet. Miért is? Az Izland belsejében elterülő óriási, sivár vidéket Európa egyik legnagyobb vadonjaként tartják számon. Mérhetetlen távolságait fürkészve akár Tibetbe, Mongóliába, vagy ne adj' Isten a Holdra is képzelhetnénk magunkat. Izland belső vidékei igazából csak júliusban és augusztusban megközelíthetőek. Ez a táj tényleg vadon: se étel, se szállás, se hidak, és semmi sem garantálja, hogy segítséghez jutunk, ha baj van. Az elővigyázatos felkészülés itt létfontosságú. A 2006-os izlandi útikönyv mutatja be e szavakkal a területet, amelynek első kilométereit ízlelgetjük: gyalog! 4-500 m szint leküzdése a feladat az első napon, de amit út helyett kapunk, arra nem találunk jelzőket. Jó, tudtuk, minden térkép öles betűkkel kiírta: csak összkerék meghajtású terepjárókkal járható útszakasz, de mégis, kis optimistán reménykedtünk valami csodában. Tolólappal félretolták a köveket, tegnap leaszfaltozták, vagy valami ilyesmi. Hát nem! Kő, homok és kátyútenger egy keréknyom szélességben, és a körülötte lévő kősivatagtól csak az különbözteti meg az utat, hogy valamiért itt járnak az autók. Hát gyalogolunk, ha már így hozta a sors. Nincs is annál szebb, mint egy ágaskodó, farnehéz biciklit tolva botladozni az előttünk hegyként tornyosuló emelkedőn. Ha felérünk egy-egy dombhátra, nyeregbe pattanunk, hasítunk vagy 200 métert, és már szállhatunk is le újból, mert a kerék 10 cm mélyen süppedt a homokba. Újabb tolás, újabb felpattanás, újabb hasítás, és leszállás megint: most épp öklömnyi zúzottkövek vastag terítéke állja az utunkat. És ez így megy óráról órára, napról napra. Konok szívósággal koptatjuk a kilométereket, általában reggel 9-re bontunk tábort, és este 7-8-ig nyeregben vagyunk. A megátalkodott tereppel való keserves, idegölő küzdelmünk jutalma naponta 45-50 km. A vidék, amelyen járunk, teljességgel érintetlen, fenségesen kietlen, kő, kő és kő mindenütt. A látótér itt is rendkívül tág, 15-20 km-re előre látni kanyargó utunkat, és csaknem végig elkísér bennünket a látóhatár fölé magasodó monumentális izlandi jégsapkák látványa: jobbra a Hofsjökull, balra a Yatnajökull. E két óriási méretű, távolról is szemkápráztatóan szép természeti képződménynek köszönhető, hogy olvadékvizei révén folyamatos ivóvízellátásban részesülünk. Sőt, a sivatagi viszonyok ellenére több alkalommal térdig érő, erős sodrású, jéghideg gleccserfolyókon kell átkelnünk. A tábori élet nem sokban tér el a hagyományos sátorozástól, legfeljebb nem fűre, hanem kövekre heveredünk. Élelem terén egész úton önellátóak vagyunk, vízhez, mint már említettem 30-40 km-enként hozzájutunk, a bringák jól bírják a rendkívüli terhelést, mi kell még? Talán egy kis talpalatnyi zöld. Ötödik sivatagi napunk végén ezt is megkapjuk. A felbukkanó kornyadt útszéli kórok, néhány épület, és egy szürke aszfaltcsík jelzik: sikerült átrágni magunkat a felföldön!
Izland legkeletibb, és legészakibb vidékeit érintve, a sziget sivatagi „belsején" átkelve, immár az ország délnyugati szegletében járunk. Nem tudunk eltelni a folyókkal, tavakkal sűrűn szabdalt harsogóan zöld legelőkkel, a rajtuk poroszkáló apró termetű izlandi lovak látványával. Lassan utunk végéhez közeledünk, a főváros elérése előtt azonban egy csoda várat még magára: ez Pingvellir, Izland kultikus köldökpontja. Itt alapították 930-ban a világ első demokratikus parlamentjét, az Alpinget. Az izlandiak számára Pingvellir olyan jelentőséggel bír, mint nekünk magyaroknak Ópusztaszer. Ez a földdarab Izland első nemzeti parkja, és az észak-amerikai - eurázsiai kéreglemez törésvonala sehol nem látható olyan szembeötlően, mint e helyütt. Reykja-vikba érve felszabadult, félnapos városnéző kirándulásba kezdünk. Az Izlandi Nemzeti Múzeum és a lélegzetállítóan szép, modern katedrális megtekintését laza séta követi a keskeny, tarka, forgataggal teli belvárosi sétálóutcákon. Másnap már csak laza ujjgyakorlat a Keflavikba való 50 km-es áttekerés, ahonnan majd repülőgépünk indul vissza Dániába. Bárhogy is kerülgetjük: a végére értünk, nincs tovább. Varázslatos, egyedi, a föld egyetlen tájékával össze nem hasonlítható földrészen jártunk. A végtelen kopárság és a kies dombhátak, törpenyírek országa ez, a zabolátlan folyóké, szédítő vízeséseké. A jég, a tűz, a tengerpartok és vulkáni kúpok tobzódó birodalma. Teremtőjének legyen hála, hogy baj, betegség, baleset, megoldhatatlan műszaki probléma nélkül, kegyes időjárás mellett vihettük véghez vállalkozásunkat. Ha nevesíteni kell, ez végül mitől lett egyedi, különleges, a helyszín rendkívüliségén kívül elsőként említeném: az egész út folyamán a magunkkal vitt felszerelésből és élelmiszer-készletből léteztünk, tizenhét napon át gyakorlatilag a víz volt az egyetlen, amelyet a sziget ajándékaként magunkhoz vettünk. Másodjára el kell mondani, hogy Izlandon óriási kultusza van a kerékpáros turizmusnak. A közutakon rengeteg felmálházott bringással találkoztunk. A felföldön való kerékpározásra azonban rendkívül kevesen vállalkoznak. Az átkelés nehézségeiről sok mindent elárul, hogy a 210 km-es sivatagi szakaszon csaknem 40 km-en keresztül toltuk a bicikliket az út járhatatlansága miatt. Az útszakasz sikeres teljesítése - a megfelelő fizikum mellett — idegjáték. A csapat átlagéletkora meglehetősen közel az ötvenhez. Húszévesen a napi századik elakadás után valószínűleg földhöz vágtuk volna kerékpárjainkat, a pillanatot is elátkozva, amikor Izland földjére léptünk. Most százegyedszer is zokszó nélkül kezdtük tolni a paripákat, mert tudtuk a célt, és volt türelmünk kivárni, amíg elérjük a célszalagot. Azt átszakítva a pezsgő és a taps ugyan elmaradt, de Izland egy darabkáját észrevétlen elcsentük, hazahoztuk, és most már a szívünkben él időnk végezetéig. Most, hogy már letisztult bennem a sok benyomás, emlék, látnom kell az erős kontrasztot, ami a növény és állatvilág tekintetében a két ország közt van. Izlandon már csak hatalmas ráfordítással lehet a talajt, növényzetet megőrizni, és az erdősültséget növelni. Hazánk ezen a téren még sokkal jobb helyzetben van. Ezért hatalmas felelősség hárul szakmánkra, magyar erdészekre, hogy bölcsen, jó gazda módján és kellő alázattal sáfárkodjunk ezekkel a kincsekkel.
A kerékpárral megtett távolság: 1076 km (ebből földút: 483 km)
Külön köszönet vállalkozásunk támogatójának, az Ipoly Erdő Zrt.-nek. Hámori Tibor és Heininger Ferenc A fotókat Mihály Gábor és Varga Tamás készítette.