A bükköv alsó szélén találjuk rendszerint a tölgyet, felső határain túl pedig a fenyőerdő, az ún. „Piceion excelsae" csatlakozik hozzá.
Míg Délkelet-Európa tölgy- és fenyőerdőinek famennyisége az utolsó 50 év alatt kb. 75 %-ig a korlátlan és könyörtelen túlhasználás áldozata lett, az elegyetlen vagy csaknem elegyetlen bükkösök nagy része érintetlen szépségben a mai napig megmaradt. Ezek a bükkösök elsősorban annak a körülménynek köszönhetik érintetlenségüket, hogy anyagukat eddig több mint 90%-ig csak tűzifának használták, ennek pedig a félreeső vidékeken csak csekély értéke volt és így a bükk nagyobb mértékű kihasználása eddig csak ott volt érdemes, ahol — mint például Boszniában — falepárlás és szenítés útján értékesíthették.
A magashegységben a zárt bükkerdő alsó határa kb. 600 m tengerszín feletti magasságban van; a hegy- és dombvidéken 200—300 m-ig is leszáll. A bükkerdő felső határa a Délkeleti-Kárpátokban átlag 1200—1300 m magasságban található, Bosznia-Hercegovinában ellenben 1500—1600 m-nél. Törpe formában néha a Kárpátokban is felmegy 1500 m-ig.
A bükk a legkülönbözőbb talajokon megterem. Boszniában pl. a legtekintélyesebb bükkerdők 700—800 m 8 hektáronkinti fatömeggel mészkőtalajon találhatók, míg a Keleti-Kárpátokban legnagyobb részük homokkőtalajon áll. Azonkívül találtam Északnyugat-Boszniában nagy tömegű és magas növésű bükkösöket szerpentin-talajon, amely tudvalevőleg tápanyagokban szűkölködik. Ez; a néhány példa is bizonyítja, hogy a bükknek a talaj geológiai származása elég közömbös. Rubel „Die Buchenwalder Europas" c. művében azt írja, hogy a bükk általában „a talaj mésztartalma iránt egy kis vonzódást mutat".
A bükkösök talajnövényzetének a szemlélésénél feltűnik, hogy a tulajdonképpeni bokrosok hiányzanak belőle, mert a csak néha található szeder, páfrány, csalán stb. mellett főképpen a Dentaria pinata, Denlaria bulbifera, Mereurialis perennis, Corydalis cava, Vinca minor, Asperula odorata és a friss, tehát a legjobb bükktalajon majdnem mindig az Oxalis acetosella a bükkösök jellegzetes növényei. Kisebb tisztásokon és az erdőszéleken gyakran Telekia speciosa, Senecio sylvaticus és Atropa belladonna található. Ezek az emberi kéz nem érintette bükkösök majdnem teljesen a Crajawder-féle Oxalis-typushoz tartoznak.
Mindezekben az érintetlen erdőségekben a fák növése erőteljes és eléri a 30-36 méter magasságot is. Az idős bükkök törzsének a vastagságára vonatkozó tanulmányaim eredményeként azt találtam, hogy a bükk a fenyő mögött messze elmarad. Míg a Kárpátok őserdőiben ismételten akadtam olyan fenyőre, amelynek a mellmagassági átmérője 150-170 cm, a bükk átmérője rendszerint nem több mint 80-90 cm. A legvastagabb, még ép bükkfák kora 250-300 esztendő, de sok ősbükk belseje odvas, úgyhogy korukat nem, lehet megállapítani.
A tiszta és elegyes bükkösök haszonfaszázalékára vonatkozó tanulmányaim alkalmával Dél-kelet-Európa bükkös őserdeiben több mint 30 éven át szerzett tapasztalataim minden kétséget kizáró módon azt mutatják, hogy a legnagyobb szerfaszázalékot a tiszta bükkösök adják. Itt találhatók a sima törzsű, 15 méter magasságig ágtiszta és hengeralakú, rothadt ágaktól nem éktelenített bükktörzsek. Sajnos, a barna vagy álgeszt a bükk szerfaszázalékát nagy mértékben csökkenti. Ebben a tekintetben tanulmányaim azt mutatják, hogy az álgeszt átmérőjének a nagysága, a fekvés, talaj és állomány (elegyes vagy elegyetlen erdő) szerint
tág keretek közt ingadozik. Találtam olyan bükkösöket, például Szlavóniában, amelyekben az álgeszt átmérője a törzsátmérőnek alig 30 %-a, míg másutt, például a Kelemenhavason, eléri a törzs 60-70 százalékát, ami a rönk jóságát és használhatóságát természetesen nagy mértékben befolyásolja.
Hartig R. szerint a barna- vagy álgeszt úgy keletkezik, hogy a korhadó ágakból a bomlásnak indult részek barnaszínű leve behatol a törzs belsejébe és itt a geszt színátváltozását okozza. Így tehát a korhadó ágak az álgeszt keletkezésének az előfeltételei, vagyis: ahol nincs korhadó ág, ott álgeszt sem lehet. Én azonban több mint 30 esztendőn át a bükkerdőkben végzett munkálataim folyamán sok száz, kívül teljesen ép bükkfát döntöttem, amelyeken korhadó ágnak semmi nyoma sem volt és az álgeszt mégis megvolt bennük. Miután azt tapasztaltam, hogy minden egyes ősbükkben, mondjuk 150 éves koron túl, kisebb vagy nagyobb mértékben barna vagy álgeszt található, az a meggyőződésem, hogy az álgeszt nem más, mint a bükkfa, aggkori tünete. A tünet általános, amely kivétel nélkül minden idősebb bükkfán megvan, az álgeszt tehát semmiképp sem lehet valami külön fertőzés következménye. Ha valóban fertőzésről lenne szó, néha mégis olyan vén bükkfákra is kellene akadnunk, amelyből az álgeszt hiányzik, de ez soha sem fordul elő. Az álgeszt valódi okának a kiderítése tehát még a jövő feladata lesz.
Ami a természetes felújulást illeti, az őserdő megfigyelése azt tanítja, hogy a bükk, ha a természet zavartalanul működhetik, könnyen és biztosan felújul. Ahol egy vagy több odvas bükkóriás összeomlása következtében a világosságnak és nedvességnek útja nyílik a talajhoz, mindenütt találunk bükkfiatalost. Előzőleg azonban megjelenik a csalán, amely itt a bükkőserdőben azt mutatja, hogy a talaj a felújulásra megérett.
Minden erdőgazda tudja, hogy a serdülő bükk a fagy iránt rendkívül érzékeny és így késői és korai fagyok ellen a mellékállomány védelmére szorul. Az őserdő példája arra tanít, hogy a serdülő bükk a félárnyékban növekedik a legjobban, miután a mellékállomány gyér koronája egyrészt visszatartja a túl sok napsugarat, másrészt pedig megvédi a serdülő csemetékét a fagytól.
Ami a bükkfa hagy területeken való kitermelését illeti, az Délkelet-Európában csak 30-40 esztendő óta történik, azaz mióta erdei vasutak teszik lehetővé nagyobb arányban a faszállítást. Ezelőtt, amíg a fa szállítása a folyókra és vízi csúsztatókra szorult, az elegyes erdőkből csak az értékesebb fenyőféléket termelték ki és így a bükknek bőven volt alkalma felújulni és elszaporodni. A fenyőféléknek a magashegység elegyes erdőiből történt kiszálalásával a bükk sok ezer hektárnyi területen uralkodó fanemmé vált.
Másutt, például Boszniában, a kocsánytalan tölgy szálalás útján történt kihasználása, következtében nagy területeken a hajdan elegyes erdők elegyetlen bükkösökké változtak át. Ezeknek azonban vevője nem akadt és így tövön maradtak. 1907-ben pl. a boszniai erdőigazgatóság örvendett, amikor 50.000 hektárnyi területről a bükkfát erdei ürméterenként 60 fillérrel eladhatta.
Azt állíthatjuk, hogy a bükkfakérdés Délkelet-Európában első ízben ennek a századnak az elején vetődött fel, abban az időben ugyanis, amikor mind Boszniában mind a Keleti-Kárpátokban a bükkfa értékesíthetetlensége az erdőtulajdonosokat zavarba hozta. Ez arra vezetett, hogy azokon a területeken, amelyeket erdei vasutak már feltártak, a fenyőféléket kitermelték és a bükkfa tövön maradt. Ugyanez történt a világháború előtt például Észak-Erdélyben is. Itt a bükkfa kitermelése nagyobb mértékben csak a világháború után kezdődött, amikor délkeleti irányban, t. i. Bukarest felé, a bükktűzifa nagy mértékben való értékesítése lehetővé vált.
A bükkfakérdés egyik részének, t.i. az értékesítésnek a megoldásával időszerűvé vált a második kérdés, a bükkösöktől megfosztott, talaj felújítása. Miután Délkelet-Európában időközben az erdészeti törvényhozás is annyira előrehaladt, hogy az állam megköveteli a letarolt bükkösök újra-erdősítését, utat-módot kellett találni a felújításra.
A Keleti-Kárpátokban pl. azt tartották a felújítás legegyszerűbb módjának, hogy a letarolt bükkösöket lúcfenyőcsemetékkel ültették be; ezeket százezer-számra nevelték a csemetekertekben. Az ültetés utáni első esztendőkben a csemeték ezen a televénydús talajon erőteljesen fejlődtek és ennélfogva az volt az általános felfogás, hogy itt erdőművelési kultúrmunka történt. Sajnos, ennek a lucfenyő-mániának a hátrányai csak a későbbi évtizedekben fognak mutatkozni. Először a hó okoz majd sok törés-kárt ezekben a sűrű és dúsnövésű fenyőrudasokban, később pedig a Trametes pini nevű gomba, amely az 1000 méteres rétegvonal alatti fenyveseket nagy mértékben megtámadja és haszonfacélokra alkalmatlanná teszi. A Keleti-Kárpátok elegyes bükk-, lúc-, jegenyefenyő állományaiban ismételten megállapítottam, hogy a vén lucfenyők a mélyfekvésű erdőkben 30 %-ig és még azon túl is a Trametes pini áldozatai lettek. Az ilyen érthető ujjmutatás is hangsúlyozza, hogy az ember a hajdani elegyetlen bükkösök talajának lucfenyővel való beültetésével a természet törvényei, ellen vét.
A bükkfa felhasználása terén történt korszakalkotó találmányok folytán nem kell attól tartani, hogy a bükk értékesítése ezután is nehézségekbe ütközik. Ezért csak a bükkfakérdés második részének a megoldása maradt hátra, t. i. a letarolandó bükkösök természetszerű felújítása.
Ebben a tekintetben a világháború előtt a boszniai erdőigazgatóság igyekezete arra irányult, hogy a középhegységek elegyetlen vagy csaknem elegyetlen bükköseit elegyes bükk-jegenyefenyő erdőkké alakítsa át. Ebből a célból vetővágás útján a fatömegnek kb. a felét kivágták — ezzel a bükk természetes felújulása lehetővé vált —, míg a jegenyefenyőt vetéssel vagy ültetéssel, alátelepítés útján kellett meghonosítani.
Miután a fővölgyeket erdei vasutak, a mellék völgyeket pedig lóvasuták tárták fel, lehetséges volt a végvágást 2-3 részletben keresztülvinni, eszerint, amint azt a bükk- és jegenyefenyő-fiatalos megkívánta. Sajnos, a világháború kitörése ezeknek a reményteljesen megkezdett, a tiszta bükkösök természetszerű felújítására irányuló munkálatoknak egy csapással véget vetett.
Azonban a Délkelet-Európában máig szerzett értékes tapasztalatok alapján, biztosan tudjuk, hogy az elegyetlen, vagy jegenyefenyővel elegyes bükkösöket csak természetes úton szabad felújítani. Az eddigi fakitermeléssel kapcsolatos nagytarvágások helyébe természetszerű erdőgazdaságnak kell lépnie, mielőtt a baj végzetes méreteket öltene.
Rubel a bükkről szóló, már előbb idézett könyvében ezeket írja: „Helyenként még a barbár tarvágás uralkodik. Emellett a „Fagetum" tönkremegy. Lesz ugyan még bükkerdő, de az nem lesz természetes növényszövetkezet. A tudománynak és a gazdaságnak azonban ebben az esetben azonos az érdeke. Mindkettőnek legjobban megfelel az őserdőhöz közelálló szálerdő, fokozatos felújító vágással és a szálaló üzemmód, az utóbbi különösen a jegenye fenyővel vegyes bükkösökben."
Az erdőrendezőnk, akinek a jövőben az lesz a feladata, hogy vagy érintetlen, vagy olyan bükkerdőt rendezzen, amelyből az értékes fenyőféléket már előbb kivágták, olyan rendszabályokat kell majd előírnia, amelyek a bükk és fenyőfélék természetes felújulását biztosítják.
Ennek az alapfeltétele azonban a kérdéses erdőknek állandó szállítási eszközökkel való feltárása. Miután a jelenlegi háború befejezése után előreláthatólag a szerfaárak még tovább emelkednek majd, állandó szállítási eszközök építése előreláthatólag Délkelet-Európában is érdemes lesz.
Ahol azonban ez nem érdemes, ott az erdőt békében kell hagyni.
Az értékes fanemek kivágása és a kevésbé értékesek meghagyása olyan pusztítás, amely nem egyeztethető össze a huszadik század kíméletet hirdető elveivel. Másrészt pedig ma minden erdésztől, aki 4-5 esztendeig járta a főiskolát és azután még 5-10 esztendeig a gyakorlatban tevékenykedett, meg lehet követelni, hogy többet, tudjon, mint csak az erdőt letarolni, és lucfenyővel beültetni. Legfőbb ideje, hogy itt változás történjék. Fröhlich Gyula.
1941. június – Délkelet-Európa legelterjedtebb fája a bükk. A kb. 18 millió hektárnyi, összes erdőterületből, kereken 7 millió hektár bükkös. A tiszta és elegyes bükkerdők zöld szalagja 1000 métert is meghaladó szélességben övezi Délkelet-Európa hegységeit és adja a táj képét.