Elsődleges célom, hogy ráirányítsam a figyelmet arra a — múltban teljesen magától értetődő — szakmai gondolkodásmódra, amely a piacgazdálkodás napi gyakorlatára épülve a legteljesebben kifejezte az erdőgazdálkodásnak, e speciális kitermelő ágazatnak, ökonómiai viszonyait és sajátosságait.
E cikk főbb megállapításait és adatait az „Erdőjáradék a magyar kapitalista erdőgazdálkodásban, 1879—1938" című szakdolgozatomból merítettem.
Ma, amikor a magyar gazdaságban felhalmozódott válságjelenségeket elsősorban a piac szabályozó szerepének fokozottabb érvényre juttatásával, valamint az egyes ágazatok, gazdálkodó egységek tevékenységének az eddigieknél reálisabb megmérettetésével véljük feloldhatónak, talán nem teljesen érdektelen szót ejteni a fejlett piacgazdálkodás egyik alapvető kategóriájáról, a járadékról, melynek nem kellő mértékű figyelembevétele az új mechanizmus gazdaságirányítási gyakorlatában a nyersanyagtermelő ágazatok legakutabb problémáit halmozta fel.
Az erdőjáradék általános vonatkozásai a piacgazdálkodáson alapuló rendszerekben
A járadék — az itt használt értelemben — a nyersanyagtermelő ágazatok közgazdasági kategóriája, tehát azon ágazatoké, amelyek tevékenysége a természeti kincsek megszerzésére (kitermelő ágazatok), illetőleg olyan termékek termelésére irányul, melyek természeti kincsek (pl. a föld), mint sajátos termelőeszközök segítségével állíthatók elő.
Ezen ágazatok közös jellegzetessége, hogy esetükben az értéktörvény — a termelési folyamat helyhez kötöttsége, a különböző természeti feltételek és a termék előállításának monopolizálhatósága miatt — csak igen korlátozottan és sajátos jelleggel érvényesül. Átlagos hatékonyságú termelés esetén az álló- és forgóeszköz-lekötésből származó költségek tőkekamattal és vállalkozói nyereséggel növelt összege (termelési ár), mely a természeti feltételek differenciáltsága és a piacokhoz való kapcsolódás eltérő volta miatt, már eleve lényeges különbségeket mutat. Csak a minimálisan elérendő piaci árat szabja
meg, s csupán érintőlegesen hat a tényleges árakra abban az esetben, ha azok a piaci erők működésének hatására a termelési ár szintje felett alakulnak.
A termelési árak struktúráját tehát csupán negatív visszacsatolás kapcsolja a piaci árak rendszeréhez, melyet elsősorban a kérdéses nyersanyag felhasználási lehetőségei, minőségi paraméterei, valamint termelésének monopolizálhatósága szabnak meg.
A tényleges piaci és a konkrét termelési ár különbsége képezi a járadéknak nevezett tiszta jövedelemrészt, melynek keletkezése egyértelműen a természeti feltételek és a piachoz való kapcsolódás — amely szintén objektív adottság — különbözőségeire vezethető vissza, s mint ilyen, a természeti erők hozadékának tekinthető.
A fejlett piacgazdaságban tehát a természeti kincsek és feltételek termelési folyamatba történő beépülése különböző nagyságú pénz járadékot eredményez.
A kapitalista árutermelés rendszerében — mivel a tőke elvét következetesen érvényesíti — ezek gyakorlatilag nem különböznek a kamatozó tőkéktől, s tőkeértékük — elvileg — a mindenkori járadék tőkésítéséből nyerhető.
Az erdőjáradék meghatározása — a gyakorlati szempontokat kielégítő pontossággal — az adott helyen lévő, adott mennyiségi és minőségi paraméterekkel rendelkező állománytípus normál üzemosztálya évről évre változatlanul ismétlődő tevékenységrendszerének hozam- és költségviszonyai alapján történhet.
Ebben az esetben ugyanis az eredmények és ráfordítások közvetlenül összevethetők, s a járadékviszonyok változása egyértelműen a termelés közgazdasági feltételrendszerében beálló módosulásokat tükrözi.
Az elmondottak illusztrálására próbáljuk a soproni városi erdők — 1928 és 1932 közötti adatokra támaszkodó — járadékviszonyait elemezni: A 10 000 kh-as városi birtokon a főhasználatok főként az 50-60 éves cseres-tölgyeseket érintik. A véghasználatok és gyérítések kivitelezése házilagos, csupán a gally- és tuskófa kerül tőáron értékesítésre. A tisztításokat a szegényebb nép egységár ellenében végzi. Az erdőgazdaság üzemi berendezését egy városi faraktár képezi, amely keret- és szélező körfűrésszel is fel van szerelve. Itt bonyolódik a városi erdőkből kikerülő tűzifa adásvétele is. A cseres-tölgyesek
felújítása mesterséges, mivel a rossz sarjasok szálerdőkké való átalakítása a gazdaság egyik legfontosabb célja. A mellékhaszonvételek közül a kőfejtés a legszámottevőbb.
A normál üzem osztály területe: 55 kh.
Kimutatás a véghasználati bevételek alakulásáról
Áll. típus Fatérfogat Egységár Árbevétel
műfa tűzifa össz. műfa tűzifa össz.
m3/kh K/m3 korona
CS—KTT 4 168 172 — — 8,31 1429
Költségek
Fahaszn. Mellékh. Erdőműv. Általános összes Norm. nyer. növ.
korona/üzemosztály
341 106 69 581 1097 1287
Bevételek Erdőjáradék
Véghaszn. Előhaszn. Mellékh. Egyéb összes Összesen Fajlagos
korona/üzemosztály k/üo. k/kh
1429 160 208 65 862 575 10,45
A pénzügyi adatok aranykoronában való számbavétele az említett tanulmány járadékadatainak egységes értékelhetősége miatt volt szükséges.
A realizált járadék nagyságát természetesen minden olyan tényező befolyásolja, amely a bevételek és ráfordítások alakulására hatással van. Ily módon az erdőjáradék alakulását elsősorban az adott nemzetgazdaság nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyének, a bel- és külpiaci feltételeknek, az egyes erdőtájak különböző fizetőképességű piacokhoz való kapcsolódási lehetőségének, ezen kapcsolódás módjának, az állományok értékesítési szempontból fontos jellemzőinek (fafaj, minőség, fatömeg), a termelés természeti viszonyoktól (terep-, útviszonyok stb.) függő közvetlen költségeinek, valamint a tulajdon- és gazdálkodási viszonyoknak egymással is összefüggő rendszere határozza meg.
A kapitalista korszak járadékviszonyainak vázlatos áttekintése
A kapitalista korszak erdőgazdálkodója a járadékot a lábon eladott vágás vételárán — az ún. „tőár"-on — keresztül érzékelte, melyet — mint az erdőgazdálkodás jövedelmezőségének legfőbb jellemzőjét, az eladási ár és a nyereséghányaddal növelt termelési költségek különbségeként — akkor is számított, mikor a századfordulót követően a faanyag házilagos kitermelése és feldolgozása egyre nagyobb teret nyer az addig kizárólagosan alkalmazott tövön történő értékesítéssel szemben. (Mivel a területre vonatkoztatott főárból a járadékot az akkor — de különösen az I. világháború előtt — általánosan alkalmazott tarvágásos rendszer esetén viszonylag kis szórást mutató költségelemek levonásával nyerhetjük, a tőárak rendszere igen szoros kapcsolatban áll a járadékviszonyokkal.)
Erdőjáradék az I. világháború előtt
A monarchikus időkben — elsősorban a nyugat-európai centrum nyersanyagigénye
növekedésének hatására — kialakuló és a viszonylag töretlen és tendenciáiban a jövedelmezőség állandó növekedését kiváltó kül- és belpiaci konjunktúra bázisán gyorsan határozott kontúrokat öltő rendszeres erdőgazdálkodás súlypontja a felvidéki, erdélyi és szlavóniai fenyő- és tölgyállományokban végrehajtott értékfatermelésen nyugodott. Ez a fenyőanyag esetén részben hazai, részben külföldi igényeket elégít ki, míg a tölgyműfánál az exportorientáció a meghatározó jelentőségű. A hatalmas volumenű és nagy járadéktartalmú műfa- és félkésztermék-export —, mely egyes piacokon és egyes választékok esetén egyben értékesítési monopóliumot is jelent — millió szállal kapcsolja hazánkat a gyorsan fejlődő államokhoz, s jótékony hatással van nem csupán az erdőgazdaság és faipar, de az egész nemzetgazdaság fejlődésére is.
A sűrűbben lakott és gazdaságilag fejlettebb országrészek erdeinek szabályos hozama — legalábbis, ami ezen gyakran agyonlegeltetett, nagyrészt sarjeredetű, elsődlegesen tűzifa célú elegyes lomberdők szabályos hozamát illeti — szinte kizárólagosan a helyi, a tűzi- és alárendelt minőségű szerfára irányuló igények kielégítését szolgálja. Az itt folytatott gazdálkodás azonban — jelezve a konkrét gazdasági viszonyokhoz való alkalmazkodás sikerességét — járadékviszonyait tekintve nem marad el a hegyvidéki értékfatermeléstől, ami elsősorban a magas tűzifaárakra, a tetemes mellékhasználati bevételekre, valamint
a szigorúan helyi értékesítésre vezethető vissza.
A magyar erdészet mostohagyermeke ekkoriban a hegyvidéki bükkösökben folytatott, szinte kizárólagosan tűzifa célú gazdálkodás, amelynek járadéktermelő képessége minimális, s a „megtakarított", túltartott bükkösök által elfoglalt hatalmas területek beszédesen bizonyítják az árviszonyoknál tárgyalt negatív visszacsatolás nem csupán elméleti jelentőségét.
A járadékviszonyokat természetesen az állomány viszony ok, a termelés közvetlen költsége, valamint az egyes régiók kül- és belföldi piacokhoz való kapcsolódásának lehetősége is befolyásolja. E tekintetben a nyugati piacoktól távol fekvő, az ország belső részei felé olcsó szállítási útvonalakkal alig rendelkező Erdély — kiváló minőségű, olcsón kitermelt fenyőanyaga ellenére — relatív hátrányban van a rosszabb minőségű állományokkal rendelkező, de közvetlenül Németországba exportáló, illetve a Vág és Garam kínálta olcsó
víziutat kihasználó Felvidékkel szemben. Igen magas járadékot realizál a Máramaros fenyőgazdasága, mely a Tiszán leúsztatott első rangú fenyőszálfájával az Alföld piacát monopolizálja. Ez a helyzet a — legalábbis a román és boszniai konkurencia megjelenéséig — a Délvidéken is, amely a közvetlen tengeri szállítás haszonélvezője. A tölgyállományoknál az anyagminőség a meghatározó a járadékviszonyok alakulásában, s az egyéb tényezők hatása csak másodlagos. Az 1890-es évek elejéig, mikor a termékszerkezet döntő jelentőségű eleme a főleg exportcélokat szolgáló donga, elsősorban a kitermelt anyag vastagság szerinti megoszlása és hasíthatósága a járadék nagyságát eldöntő tényező. Később, amikor a konszolidálódott, magasabb termelési költségekkel dolgozó magyar erdőgazdaság kiszorul a dongapiacról, s a nagyobb erdőjövedelmet biztosító fűrészipari alapanyag termelésére tér át, a vastag, nagy hosszban egyenes, finom szövetű anyagot adó állományban realizált járadék a korábbi értékek két-háromszorosára emelkedik. E versenyben a Felvidék és Erdély viszonylag vékony és rossz alaki tulajdonságokkal rendelkező erdei, eleve hátránnyal indulnak a szávamenti kocsányos tölgyesekkel szemben, ami a vázolt struktúraváltás után még kifejezettebb lesz. A szlavóniai állományok elsőrendű tölgyanyaga ekkor a fűrészáru világpiacának meghatározó tényezőjévé lép elő, a hegyvidéki tölgyesek fatermése pedig egyre nehezebben értékesíthető, ami természetesen a járadékképződést is kedvezőtlenül befolyásolja.
Járadékviszonyok a monarchikus Magyarországon
1882—1884 1913—1914
Régió Fenyő Tölgy Bükk Fenyő Tölgy Bükk
korona/kh
Felvidék 3,20 2,02 — 0,09 8,65 1,88
Máramaros 7,89 – -1,10 18,10 – –
Erdély 3,57 3,67 1,62 4,98 4,79 -0,95
Délvidék 4,98 5,26 0,46 3,51 15,78 -1,68
Alföld – 5,63 – – – –
Átlagosan 4,75 3,92 0,53 — — —
Erdőjáradék a két világháború között
Az új országhatárok között maradó, jobbára elegyes lomberdőkben folytatott
— elsődlegesen a helyi tűzifaszükséglet kielégítését célzó — erdőgazdálkodás továbbra is magas járadékokat realizált (10—15 korona/kh), azonban a jövedelmi viszonyok a korábbiaknál lényegesen kisebbek, pedig a nemzetgazdaság strukturális válságával összefonódó világgazdasági krízis a kormányt a piaci folyamatokba való — importkorlátozások, kényszertermelések és távolsági szállítások formájában megjelenő — adminisztratív beavatkozásokra kényszerítik, ami — a konkrét gazdasági helyzettől függően — változó előjellel és mértékben befolyásolja az erdőjáradék pillanatnyi értékét.
Erdőjáradék a szocializmusban
A szocialista gazdálkodás tervutasításos irányítási rendszerrel jellemezhető első szakaszában — a piacgazdálkodás háttérbe szorítása miatt — e kérdéskör marginális jelentőséggel bírt, s a járadék lényegében állami szinten csapódott le.
Az új gazdasági mechanizmusban a gazdasági irányításnak egyik legfontosabb eszközévé az államilag szabályozott piac vált. A piaci rendszer logikáidnak megfelelően a járadék ekkor — természetesen a mesterséges árrendszer által erősen deformálva, s az erdőgazdálkodás sajátosságait figyelmen kívül hagyó könyvviteli gyakorlatnak köszönhetően megállapíthatatlan mértékben — vállalati szinten és pénzformában jelenik meg, és — a meglehetősen erőtlennek tűnő járadék-átcsoportosítási gyakorlat (erdőfenntartási járulék) által lényegileg nem befolyásosán — jelentős különbségeket okoz — különösen a hazai értékesítésnél jövedelmezőbb exportügyletek nagyobb jelentőségre emelkedésével — a különböző természeti és piaci feltételek között működő vállalatok jövedelmezőségi mutatóiban. A „láthatatlan járadék" tehát a vállalati differenciálódás jelentős tényezőjévé válik, különösen, ha a felhalmozáson keresztül érvényesülő másodlagos hatásokat is figyelembe vesszük, ami azután a vállalati tevékenység színvonalának indokolatlan alá, illetve felülértékeléséhez vezet.
A vázolt, s egyre komolyabb feszültségeket kiváltó probléma — minden szempontot és érdeket kielégítő — megoldása a mai viszonyok között csaknem lehetetlennek tűnik. Az egyik lehetséges kiút az állami erdőgazdálkodás költségvetési szervként történő kezelése lenne, miként ez az I. világháború előtt méltán nagy hírű kincstári gazdaságok esetében történt. Az ilyen jellegű útkeresés azonban, a költségvetés finanszírozási gondjainak tükrében és látva a költségvetési intézmények (egyes kivételektől eltekintve) gazdálkodó
szervezeteinknél is sanyarúbb helyzetét, méltán vet fel igen megalapozott ellenérzéseket.
A másik lehetőség — az adott gazdálkodási viszonyok összességének figyelembe vételével — a keletkező járadék állami kézbe történő összpontosítása, s ezáltal a vállalatok számára az egyenlő versenyfeltételek megteremtése.
Ennek a rendszernek természetesen összetevője kellene, hogy legyen az erdőfenntartás intézményes — a fakitermelési lehetőségek megvonásának állami jogán alapuló — biztosítása, de az is, hogy amennyiben az állami szintű érdekek a gazdaságtalan erdők kitermelését is megkövetelik, az erdőgazdálkodó járadékfizetési kötelezettségének megállapításánál ez mind negatív tétel vétessék figyelembe, s az így számított — adott esetben mínusz előjelű — egyenleg képezze a gazdálkodó és a költségvetés közötti elszámolás alapját. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen jellegű rendszerváltás egyáltalán megfontolás tárgyát képezhesse, egyértelműen a gazdasági-társadalmi reform következetes
végrehajtása szükséges. POGRÁNYI KÁLMÁN