Az akácellenességről (Az Erdő)

Növekedésének aránylagosan gyors lefolyása, számottevő ellenségeinek hiánya, faanyagának értékessége mellett vélt talajjavító készsége, csemetenevelésének, erdősítésének egyszerűsége azok a tényezők, amelyek hatalmas területarányához juttatták. A termőhellyel szembeni igénytelenségének tévhitét az országszerte fellelhető „akáctemetők" időközben már alaposan megtépázták.
Nem voltam és nem leszek az akácellenesség hirdetője. Számos, egykor értékes gyöngyvirágos tölgyes-nyáras átakácosításában volt tevőleges részem, s amikor rádöbbentem arra, hogy helytelen úton járok: az akácnak egyébként már nem megfelelő termőhelyeken az akáccal elegyes fenyvesek igehirdetőjévé váltam.
Egyetértek Keresztesi Bélával abban, hogy a gyenge termőerejű, mindössze az V.—VI. termőhelyi osztályokhoz tartozó vagy azokon túl már csak az akáctemetők közé sorolható állományok átalakítása területnagyságuk miatt is megfontolandó feladat. Ezeket az akácosokat az Erdőművelési Utasítás „előfordulásoknak" keresztelte el, megtagadva tőlük még a kultúr erdőtípusokhoz tartozás jogát is. Helytelen az utasítás szerint a perjefüves, a gyöngyperjés, siskanádas vagy már csak a visszatért ősnövényzet magyar csenkeszes társulásával jellemezhető akácosok fenntartása, akáccal történő felújítása. Ilyenek területét fafajcsere útján kell a népgazdaság számára hasznosabbá tenni.
Ezzel lényegében már el is intézhetném a IV. termőhelyi osztálynál gyengébb minőségű akácosok sorsát, miután előfordulásaik kivétel nélkül a felsorolt kultúr erdőtípusok valamelyikébe sorolhatók. Nem kívánok azonban ezzel az egyszerű, kézenfekvő lehetőséggel élni, hanem bizonyítani szeretném „Az Erdő" 1959. évi áprilisi számában leírt álláspontom helyességét.
Az említett tanulmány első oldalán becslésen alapuló táblázatban ismertettem a 6 homoki erdőgazdasági táj akácosainak termőhelyi (megoszlását. A becslésben az egyes tájakat legjobban ismerő erdőművelőink segítettek engem.
Keresztesi Béla jogos kétkedése után Bontay Ferenc segítségével megkíséreltem, hogy üzemi adatok alapján bontsam szót termőhelyi osztályok szerint az akácosokat. Minthogy az akáctemetőket az üzemtervek részben a parlagok között tárgyalják, nem adhatnak teljes képet az átalakításra javasolt területekről az V—VI. termőhelyi osztályú akácosok. Az adatok kigyűjtése rendkívül fáradságos és időigényes. Jelenleg mindössze 3, azonban ebből a szempontból a legérdekesebb homoki táj szétbontása áll a rendelkezésemre (1. sz. táblázat).
A tájak összes területét Magyar János 1949-ben elkészített kataszteri összeállítása alapján összegeztem, a százalékos adatokat a ténylegesen üzemtervezett területekből számítottam ki. Előbbiekben nyilván az erdőhöz tartozó egyéb területek is szerepelnek, utóbbiak pedig nem szolgáltatják valamennyi, főleg nem a magánerdők akácosaiinak a területét.
Ha a parlagként nyilvántartott akáctemetőkre tájanként 2—4%-ot számítanánk, a becsléssel szemben lényegesebb eltérést csak a Tengelici homokon találhatunk.
Az eltérések a rendelkezésre álló termőhelyek értékétől függően még tájon belül is lényegesek, jóllehet a parlagként nyilvántartott akáctemetők területszázalékával változó mértékben helyesbítésre szorulnak.
A pusztavacsi erdő kedvező termőhelyi osztály megoszlása magyarázatot kíván. A község határában annak idején a földreform novella kijátszása érdekében mintegy 3000 ha búzatermő szántóföldet ültettek be akáccal. Ez magyarázza ott a termőhelyi osztályok szerinti kedvezőbb megoszlást, igazolva egy régebbi, vitatott megállapításomat is: jó erdőt csak jó termőhelyen remélhetünk.
Sajnos, nem lehet Keresztesi Béla érdekes és értékes adatfeldolgozását az enyémmel összehasonlítani. A föld termékenysége nem követi a közigazgatási határokat, s a megyék szerinti akácadatok nem használhatók fel az erdőgazdasági tájak elbírálására. Bács-Kiskun megyében pl. a Duna árterének akácosai javítják a termőhelyi osztályok szerinti területarányokat.
Figyelemre méltó Keresztesi Bélának az ország összes akácosára vonatkoztatott azon megállapítása, mely szerint „a jó és közepes akácosok közül a sarjeredetűek termőhelyi osztálya általában magasabb, mint a mageredetűeké", a rossz akácosoknál „pedig ennek az ellenkezője" tapasztalható.
Mint látható, nem mindenhol érvényes ez a megállapítás a homoki erdőgazdasági tájakon. Termőhelyeik értéke annyira változó, hogy ez másként nem is lehetséges.
Egyébként évek óta dolgozik Járó Zoltán a hazai fafajok tápanyagigényének, főleg a tápanyag visszaszolgáltatásának exakt adatokra támaszkodó bizonyításán.
Az erdei alomról szóló —. Az Erdő hasábjain megjelenő — tanulmányában kimutatja, hogy az akác csak abban az esetben és formában talajjavító, ha más fafajhoz elegyítve annak a nehezen bomló alomkorhadását segíti elő.
Elegyetlenül még a neki megfelelő termőhelyen sem javítja a talajt. Lehullott, aránytalanul csekély mennyiségű (ha-ként 26—27 q) lombtömege a kis C:N arány és a csövekbe görbülő, levegőtől jól átjárt levelek gyors bomlása következtében már a következő nyár végére maradéktalanul elhasználódik s ettől
kezdve a talaj — eredetileg is megvolt — humuszkészletét apasztja az akác.
Kedvező termőhelyen, bőséges humusztartalék esetében természetes, ha a kiépült gyökérzetű sarjak nagyobb fatömeget adnak — Keresztesi Béla a termőhelyi osztályhoz tartozást az élőfakészlet és nem a jellemzőbb körlapösszegek vagy famagasságok alapján határolja el —, mint az ültetett akácok. Kedvezőtlen, sovány (termőhelyeken ezzel szemben már az első sarjnemzedék életében is felismerhető a talaj csekély szervesanyag-készletének a felhasználódása, a közismert akácuntság jelentkezése, a termőhelyi osztályhoz tartozás leromló folyamata. Érdekes példákat hoz fel erre J. Weck: „Die Walder der Erde" című könyvében. Németország egyes részein az erdeifenyő növedéke az alom elhordása következtében 1/3-ra, a kedvezőtlen termőhelyekre ismételten telepített lucosok évi növedéke 12 m3-ről 2,5 m3-re csökkent.
De nézzük a gazdaságosság oldaláról is a kérdést. A fatömeg, a választékolás, az értékesítés adatait a bugaci és a kerekegyházi erdészetek tényleges eredményei alapján állítottam össze.
A további számvetés során az erdősítések befektetéseit 1,5%-os kamattal a tarolás időpontjára számítottam át, míg egyszerűség kedvéért az időszakos fahasználatok értékét mindenkor kamatozás nélkül vittem tovább. Az összehasonlítás alapját a fenyvesek 60 éves vágáskora szolgáltatja. Ezért az akácosok befektetési-bevételi tételeit mindenkor háromszor 20 évi összegezésében is megadom. Minthogy a fennálló utasítások értelmében az V—VI. tho. akácosokat sarjról újítani nem szabad, az újraerdősítés költségeit mindenkor figyelembe kellett vennem.
Felvethető fenyvesekben a karácsonyfa értékesítésének a kérdése. Elmaradása esetén III. tho. fenyvesekben 12 000,— Ft-tal, IV. tho. fenyvesekben 13 500 forinttal kellene a jövedelmet csökkenteni. Azonban még így is nagyobb a fenyvesekből nyerhető jövedelem, mint amennyi az egyenlő értékű termőhelyen álló akácosokból remélhető.
Igaz, pár éven belül annyi lesz a lucfenyő karácsonyfánk, hogy kiszoríthatja homoki erdőgazdasági tájainkon az ott termőhelyhonos erdei-feketefenyőt.
De vajon helyes lesz ez így? Más árut kínál eladásra városokban az államosított kereskedelem, mint a falvak földművesszövetkezeti boltja. Kár volna a népgazdaság érdekében végrehajtott fenyőerdősítéseink jövedelmezőségét önmagunkkal versenyezve csökkentenünk. Ez is a gazdaságosság számvetésének
a kérdése.
Ha ki akarjuk a termőerő javításának, az alomkorhadás biztosításának a követelményeit is elégíteni, az akáccal elegyes fenyvesek telepítését kell választanunk.
Az V. tho. akácosok helyéin a 20%-ban akáccal elegyes fenyveseket kell kialakítani, míg a jelenleg VI. tho. akácosokat a 10%-ban akáccal elegyített fenyvesek fogják felváltani.
Mindig kedvezőtlenebb az akáccal elegyes fenyvesek jövedelmezősége, mint az elegyetlen fenyveseké. Magyarázat: az akác fatömege mindig alacsonyabb, jóllehet 60 év alatt háromszor szálalnánk ki a fenyők közül az akácokat és csak egy alkalommal kellene azokat újra telepítenünk. Vállalnunk kell azonban a jövedelem kiesést, ami az összegszerűen most még ki sem fejezhető termőerőjavulásban, megtartásban találja meg az ellenértékét. Vizsgálnunk kell azonban a homoki fenyőültetések költségalakulását annyival is inkább, mert
egyre több termőhely-térképezésünk utal a másként nem erdősíthető, mezőgazdaságilag tényleg nem hasznosítható területek hatalmas kiterjedésére.
A homoki fenyőültetések költségeit az egységnyi terület 2,5—3-szoros telepítése, ismétlése okozza. Keresve a magyarázatot, elsősorban a Duna—Tisza közi homokhát erdőgazdasági tájaira vonatkoztatva, azt az alábbiakban lehetne pontokba foglalni.
1. A legfelső, 30 cm-es homokréteg fiziológiai kiszáradása következtében sokszor 90%-ban is elpusztulnak az ültetett csemeték, miközben a szél, a fény és a hőmérséklet talajfelszíni emelkedésének eredőhatása halálgyűrűt perzselhet a csemeték gyökfőjére. Növeli a csemeték pusztulását a homok mozgásba lendülése:
a homokverés, a csemeték be- vagy kitakarása. Ellenszere az árkos, vagy a megfelelően végrehajtott mélyművelés, a szélvédelem biztosítása.
2. Nem irtotta ki, sőt terjesztette a gyomnövényeket, közöttük is elsősorban a hírhedt csillagpázsitot (Cynodon dactylon) a helytelenül végzett talajelőkészítés.
Az egyre fokozódó gyökérversengésben mindig a csemeték húzzák a rövidebbet.
3. Elégtelen a kapálások száma, s nem nyújt védelmet a terjeszkedő tarackgyökerekkel szemben.
4. Gazdasági számítással alá nem támasztott, helytelen okoskodással (tápanyaghiány, költségtöbblet), alacsonyra szabtuk az egységnyi területre ültetendő csemetéink számát, holott a pótlások során a többszörösét ültettük el végül anélkül, hogy számukra a talaj előkészítésnek a továbbiakban egyre csökkenő hatását kezdettől fogva minden esetben biztosítottuk volna. Kevés számú csemetével csak jó termőhelyeken erdősíthetünk. A homoki tájak fenyőültetéseiben 100 X 50 cm-es hálózatot kell választanunk.
5. A talaj előkészítést követő 4. év elteltével kidobott pénz minden pótlás.
Ha nem maradt addigra a záródást legalább ligetesen biztosítani képes csemeténk a területen, helyesebb a sikeresnek nem mondható erdősítést kiszántani és rendes talajelőkészítést követően elölről kezdeni azt.
6. Nem gondoskodunk a szélvédelemről, amit elsősorban a területi tervezés állományvédelmével biztosíthatunk. Elődeink a holt sövények kiterjedt alkalmazásával védték ültetéseiket. Ma feledésbe merültek elért eredményeik.
7. Még mindig tájidegen, a Duná'ntúlról hozott csemetékkel végezzük a homoki fenyőtelepítések egy részét. Miért csak szóban hirdetjük a környezethatás annyira fontos felismeréseit?
8. Nagy a pajor- és még több a vadkár. Utóbbi ellen fenyőültetéseinkben a tavaszi, irányító rügytördelésekkel is harcolnunk kellene a már megrágott csemeték ösztönzése során.
9. Nem hasznosítjuk eléggé új erdőtelepítéseink talajelőkészítése során az 1—2 évig tartó mezőgazdasági előhasználatok lehetőségeit. Azokkal a nyershomok átdolgozását, vízraktározó képességének átmeneti, arra az időre szóló megjavítását hanyagoljuk el, amelyre a begyökeresedő csemetének leginkább szüksége volna.
10. Túlteng mindenütt a feketefenyő indokolatlan ültetése. Közismert, hogy az erdeifenyő kezdetben gyorsabban nő, hamarabb zárja védekezően árnyalva maga alatt a talajt. Miért nem karoljuk fel jobban az ültetését?
Persze, sok minden történik napjainkban, amivel egyre inkább mérsékelni tudjuk a fenyőültetések költségszükségletét. Horváth László mind nagyobb területen alkalmazott árkos ültetése pontosan az indulás éveiben ejti ki a költséges pótlásokat s teszi egyelőre az enyhén hullámos, homoki formakincs nélküli
tájtípusunkon vállalhatóvá a fenyőtelepítéseket. Azt, hogy mennyire lesz ez a módszer hasznosítható a buckás területek erdőtelepítése során, a következő években kell majd bizonyítanunk.
Buckás területeinken eredménnyel kecsegtető a fenyő elegyítésére alkalmas lombfa ökotípusok felkutatása is. Legutóbb Felsőtolvajoson találtunk egy magot bőven termő, a legsilányabb homokháton kisebb-nagyobb foltokba tömörülő nyárállományt, melyet különleges, kanálformára homorúdott, bőrszerű, haragosan olívzöld levélfelülete miatt babérlevelű nyárfának kereszteltünk el. Valójában a fehérnyár egy megjelenési formájáról van szó (Populus alba forma laurifolia), mely megfelelő termőhelyen — pl. Ágasegyházán, Kunadacson — szálegyenes törzseket és komoly famagasságokat érhet el.
Jól tudom, hogy csak az eljövendő évek igazolhatják a szárazságtűrő ökotípusokhoz kapcsolódó  feltevéseinket, de ilyenek nélkül helyben taposunk csupán.
Ha nem is lesz minden meglátásunk „termőhelyálló" a jövőben, akadhat az ökotípusjelöltek között olyan, amely a homokfásítás verejtékes munkáját egykor megkönnyítheti.
Minél több a fenyvesünk, annál érezhetőbb lesz a károsítok jelentkezése is. Mert van belőlük elegendő. Lengyelország, Németország őshonos erdeifenyveseiben évről évre ismétlődő költségtényező a rovarkárosítók elleni, megelőző védekezés. Legutóbb a Lophodermium terjeszkedéséről olvastam egy
vészkiáltást. Az idén már poroznunk kellett a Diprion pini álhernyóit és el fog következni az idő, amikor a többi károsító is ellepheti fenyveseinket.
A leghathatósabb védekezés mindenkor az egészséges, elegyes fenyvesek kialakítása lesz. Azonban a jelenlegi rontott állománynak számító akácosok helyén az akáccal, esetleg a babérlevelű fehérnyárral is elegyes fenyvesek vehetik fel majdan a jelentkező rovardúlásokkal a küzdelmet. A burgonyát is ellepte a Kolorádó-bogár, mégsem hagytuk abba a burgonya költségesebbé vált termesztését.
Nagyra értékelem Keresztesi Bélának hozzám intézett felszólítását. Ez a járható út, melyen a „kézenfekvőnek" látszó állításainkat a bizonyításra alkalmas eljárás tisztító tüzében a végrehajtást végző szakemberek bírálata elé teregethetjük.
Ne bélyegezzünk azonban akácellenesnek egyetlen jó szándékú szakembert sem azért, mert a rossz akácosok felcserélését sürgeti. Csak ártunk az akáctelepítés gondolatának, ha fenntartjuk és védelmezzük az egykori, helytelen fafajválasztás eredményeként értéket alig képviselő állományait és használunk akkor, ha a kedvezőtlen termőhelyeken fenyvesekbe elegyítjük az akácosokat. BABOS IMRE a mezőgazdasági tudományok doktora