Az erdőrendezés szükségességét, az erdő ésszerű használatát, olyan gazdálkodási
rendszer kialakítását, mely az élőfakészlet növelését és a tartamos hozadékot
biztosítja, egyes területeken már a XIV—XV. században is felismerték.
Kialakítása, rendszeressé tétele azonban még sokáig elhúzódott. A kincstári
erdőgazdaságokban a XVIII. század végén és a XIX. század elején indult meg az üzemtervek készítése. A z erdőrendezés fejlődésének egyik legfontosabb mérföldköve az 1879. évi XXXI. tc. alapján kiadott „Utasítás az erdőgazdasági üzemtervek készítése iránt", mely az üzemtervezési kötelezettséget minden közületi, egyházi, hitbizományi erdőre és a részvénytársulati erdők egy részére terjesztette ki. Ezzel az ország erdőterületének mintegy kétharmada került üzemtervezésre két-három évtized alatt. A z 1935. évi IV. tc. mondta k i az általános üzemtervezési kötelezettséget az ország csaknem minden erdejére.
Bár nem volt hiábavaló elődeink harca és munkálkodása az erdőgazdálkodás rendjének kialakításához, a végrehajtásában, a birtokos osztályt védő feudális, majd a kapitalista államhatalom — a birtokos osztály érdekeit képviselve — nem engedte meg, hogy a törvényekben lefektetett elveknek megfelelően érvényesülhessenek a tartamos erdőgazdálkodás célkitűzései. Csak a felszabadulás, az erdők államosítása teremtette meg azt a társadalmi és gazdasági alapot, mely minden akadályát megszüntette annak, hogy az erdők minden tekintetben a szocialista társadalom, a népgazdaság érdekeit szolgálhassák. Felszabadulásunk, az azt követő politikai és gazdasági változások megkövetelték és lehetővé tették nemcsak az üzemtervezési kötelezettség minden erdőre történő k i terjesztését,
hanem az üzemtervi előírások végrehajtásának kötelezettségét minden területen és minden szektorban. így az ország valamennyi erdőterületén érvényesülnek a bővített újratermelési célkitűzések, a fakitermelési lehetőségek hosszú távon növekednek és biztosított a társadalom igényét, az adott lehetőségen belül kielégítő jóléti erdőgazdálkodás.
Hazánk felszabadulása 30. évfordulójának tiszteletére, mely a teljes körű erdőrendezés társadalmi és gazdasági alapjait is megteremtette, az OEE. Erdőrendezési Szakosztálya, a Sárospataki Helyi Csoport és a Miskolci Állami Erdőrendezőség Országos Erdőrendezési Napokat rendezett Sárospatakon 1975. június 25—26-án.
Az Országos Erdőrendezési Napokon 170 szakember vett részt az erdőrendezőségek,
erdőgazdaságok és az erdészeti intézmények képviseletében. A sárospataki Rákóczi vár hangulatos lovagtermében, Gáspár-Hantos Géza, az erdőrendezési szakosztály vezetője nyitotta meg az Országos Erdőrendezési Napokat. A z ünnepi előadást dr. Sali Emil, a MÉM Erdőrendezési Főosztály vezetője tartotta, s ezt több szakmai referátum követte. A z előadásokat és referátumokat a következőkben — részben rövidítve — közöljük.
Dr. Sali Emil, a MÉM Erdőrendezési Főosztály vezetője: Erdőrendezésünk fejlődése
és további feladatai A tervszerű erdőgazdálkodásra való törekvés jelei hazánkban mintegy két évszázaddal ezelőtt már fellelhetők voltak. Lényegében tehát az akkori törekvések
a mai értelemben vett erdőrendezés előfutárainak tekinthetők, ha nem is minden tekintetben.
A közel egy évszázada alkotott 1879. évi XXXI. t. c. az állami erdőkre és még néhány erdőbirtok-kategóriára (amelyeket összefoglalóan korlátolt — helytelenül kötött — forgalmú erdőknek neveztek) elrendelte az erdőgazdasági üzemterv szerint való gazdálkodást. Alapvetően tehát az erdő tulajdoni viszonyaitól függött, hogy a hosszú újratermelési periódusú erdőgazdálkodásban érvényesülnek-e a tervszerűség alapfeltételei. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az írott, a hosszabb időre szóló tervek készítése és ezek megközelítő végrehajtása is feltétlenül magasabb színvonalú erdőgazdálkodást és ennek folytán jobb erdőket eredményezett, mint a szabadforgalmú erdőkben szinte törvényesen megengedett
önkényesség. 1935-ben közzétett adatok szerint (Erdészeti statisztikai közlemények
1935. évi negyedik füzetének XXIV. táblázata) a korlátolt forgalmú erdőbirtokokra 2900 db tervet hagytak jóvá kereken egy millió kat. hold erdőterületre, míg a szabad forgalmú erdőkre 173 db terv nyert jóváhagyást 72 ezer kat. hold erdőterülettel. Együttesen tehát 3073 db terv jutott el a jóváhagyásig 1073 ezer kat. hold területtel. Ez az akkori összes erdő- és erdőhöz tartozó egyéb terület 53%-ának felelt meg.
A z 1935. évi IV. t. e. — amely sok más tekintetben is tartalmazott módosításokat — az 500 kat. holdnál nagyobb erdőkben tette kötelezővé az erdőgazdasági üzemtervek szerint való gazdálkodást. Ez a szabályozás a korábbinál nagyobb területet vont üzemtervi kötelezettség alá, minthogy akkor az ország erdőterületének 65%-a, tehát kereken kétharmada volt 500 kat. holdnál nagyobb erdőbirtok. A második világháború azonban ennek az erdőtörvénynek
a meghozatalát követően eléggé hamar kitört ahhoz, semhogy el lehetett volna készíteni az üzemterveket az i l y e n szempontból érintett erdőkre. A felszabadulást megelőző időszak erdőrendezésének jellemzéséhez tartozik még annak megemlítése, hogy az üzemtervek készítését szabályozó utasítás két eredendő hibát tartalmazott, s a hibák következménye a felszabadulást követően is érzékelhető volt. A z egyik hiba az volt, hogy fatömegadatokat csak az üzemtervi időszakban véghasználatra tervezett faállományokra adott; a másik
hiba hasonló ehhez: a növedéket (mégpedig a folyónövedéket) ugyanezekre a faállományokra kellett kimutatni. Ily módon nemcsak az összes erdő, hanem az üzemtervezett erdők élőfakészlete és növedéke sem volt ismert. Az elmondottak
megemlítése szükséges annak érzékeltetéséhez, hogy a felszabadulás az erdőket, az erdők állapotának ismeretét milyen helyzetben érte: az erdők töredék részéről is eléggé hézagos adatok álltak csak rendelkezésre, s még ezek megbízhatóságát is csökkentette a második világháború alatti és az azt közvetlenül követő időszak rendszertelen erdőgazdálkodása, elsősorban rendkívüli fahasználata és az ezzel kapcsolatos regisztrálási (nyilvántartási) feladatok e l mulasztása.
A felszabadulással alapvető politikai, gazdasági és társadalmi változások következtek
be hazánkban. E változások első megnyilvánulásai közé tartozott a földreform és ennek keretében az akkori erdők háromnegyed részének államosítása.
A z erdő többségének állami tulajdonba vételével a haladó erdészek évszázados elképzelése vált valóra. Hamarosan nyilvánvalóvá vált azonban az, hogy az erdők zömének állami tulajdonba való vétele megoldotta ugyan ill. megteremtette a szocialista erdőgazdálkodás legfőbb feltételeit, de a továbbiakat — mégpedig folyamatosan megtanulva — az erdészet dolgozóinak kell megvalósítaniuk. Az erdészeti adminisztráció érezte annak szükségét, hogy egységes erdőgazdálkodás-politikai elveket kell kialakítania az ország összes erdejében
és a munkálatokat ezek szerint kell irányítania. A z erdőgazdálkodás-politika kidolgozásához azonban hiányoztak az erdőket jellemző legfőbb adatok is (kivéve az állami földnyilvántartás szerint erdőnek minősülő terület nagyságára vonatkozó adatokat), tehát nem volt ismeretes a kiinduló állapot, nem tudták mit kell megváltoztatni, s így azt sem dolgozhatták ki , hogy a változtatásokat hogyan, milyen módon hajtsák ill. hajtassák végre.
Némileg kedvezőbb helyzetben volt az egészen belül az államerdészet, amely az állami tulajdonba vett 75%-nyi erdő irányítására 1946-ban alakult. Itt ugyanis megvolt az az előfeltétel személyzetben és a személyzet szakmai színvonalában, hogy az irányítása alá tartozó erdők legfőbb jellemzőit számba vegye.
Ez a cél vezette 1946 tavaszán a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek Központi Igazgatóságát az erdők leltározásának elrendelésében. Az adatgyűjtő lapokon feltett kérdésekre az állami erdőgazdasági üzemek (az ún. erdőgondnokságok) vezetői adtak választ. A z adatgyűjtés — a már ismertetett okok miatt — roppant nagy nehézségekkel járt. Mindennek ellenére — s ezt szükséges hangsúlyoznunk — az erdők leltározása sikerrel járt s a számszerű adatok — helyesen értelmezve — hűen tükrözték ezeknek az erdőknek az állapotát.
A z Erdőközpont Erdőrendezési Főosztálya mintegy másfél évig dolgozott az erdőleltár adatainak összesítésén.
Maguk az erdőrendezők, akik az akkori erdőigazgatóságokon dolgoztak, csekély számuk miatt alig kapcsolódtak be ebbe a munkába. Országosan a létszámuk legfeljebb 25-re volt tehető, tehát munkaerejük is meglehetősen korlátozott.
A z erdőrendezéssel és az erdőrendezőségekkel kapcsolatos állásfoglalás sem alakult még ki. Volt olyan vélekedés, hogy az erdőgazdálkodás már a felszabadulás előtt előfutára volt a szocialista tervgazdálkodásnak, hiszen mindennapos munkáját — legalábbis az üzemtervezett erdőkben — hosszú lejáratú tervek szerint végezte. Azok azonban, akik ezt a véleményt vallották, megfeledkeztek arról, hogy a nemzetgazdaság egyetlen ágában és emellett kapitalista körülmények között nem lehet tervgazdálkodást folytatni. Az erdőrendezés azokban az időkben elsősorban az üzemen belüli (tehát korántsem nemzetgazdasági szintű) tervszerűség megvalósításának eszköze ill. módszere volt.
Az üzemen belüli tervszerűséget pedig minden kapitalista üzemben megvalósították,
nemcsak az erdőgazdálkodásban.
Mások úgy vélték, hogy az erdőrendezés, az általa készített erdőgazdasági üzemterv korábban egyik eszköze volt annak, hogy az állam a hosszú újratermelési időszakú erdőgazdálkodást megfelelően ellenőrizhesse. Minthogy — mondták — az erdők zöme ugyanannak az államnak a tulajdonába került, amely az ellenőrzést is végezné, felesleges az erdőrendezés, ill. szocialista körülmények között szükségtelen, mert az állami szervek minden körülmények között az állam szándékának megfelelő gazdálkodást folytatnak majd az erdőkben.
Mindennek a puszta felvázolása is mutatja, hogy fokról-fokra kellett megtanulni, hogyan lehet szocialista körülmények között — helyenként és időnként ellentétes előjelű érdekeltségi körülmények között — valóban megfelelően erdőgazdálkodni. Hadd tegyük azonban ehhez hozzá azt is, hogy mindez nemcsak az erdőgazdálkodásban volt így, hanem ugyanezeket meg kellett tanulni a népgazdaság többi ágában is.
A z Erdőközpont Erdőrendezési Főosztálya már az erdőleltár összesítésének időszakában foglalkozott a rendszeres erdőgazdasági üzemtervek készítésének a gondolatával is. A megvalósításhoz szükséges feltételek megteremtése azonban — az akkori időszakban — mind személyi, mind anyagi tekintetben le hetetlen volt. Ilyen körülmények között készült el az ún. ideiglenes üzemtervek készítésének a programja. A szűkre szabott létszám (1947-ben átlagosan 40 fő, 1948-ban átlagosan 68 fő) nem elégíthette ki egyidejűleg mind a mennyiségi, mind a minőségi követelményeket, tehát az erdőrendezők nem készíthettek
elegendő nagyságú területre és ugyanakkor jó minőségben erdőgazdasági üzemtervet.
Ennélfogva a minőség rovására kellett engedményeket tenni: lényegében geodéziai munkák nélkül, a pontosabb fatömegbecslés elhagyásával készültek az üzemtervek 1947-ben és 1948-ban. 1949-ben — felismerve a minőségi engedmények folytán jelentkező hibák esetleges súlyos következményeit — az erdőrendezés már végzett a helyszínen is geodéziai munkát (azaz mérték a régi térkép elkészítése óta keletkezett új vonalakat) és a vágásérett faállományok fatömegét pontosabb eredményt adó eljárással becsülték. A helyszínen számba vett adatok mindhárom évben az ideiglenes üzemtervek készítésére kiadott
utasításban megszabott mintákba, nyomtatványokba kerültek. Ezek azonban mind az összeállításhoz, mind a gyakorlati felhasználáshoz túlságosan bonyolultak voltak; számuk pedig — a nyilvántartásra rendszeresített nyomtatványokéval együtt — elérte a 24-et. A z ideiglenes üzemtervek közül — eredeti alakjában — csak néhány került ki a gyakorlatba, mert az 1950. évi átszervezés során az erdőgazdálkodó szervezetek területi határait teljesen megváltoztatták, márpedig az üzemtervek területi alapja az addigi erdőgondnokság (erdészet) területe volt.
1950 tavaszán az egyik akkori kormányzati szerv, a Népgazdasági Tanács, az erdőgazdálkodás egész területét tárgyaló határozatában foglalkozott az erdőrendezéssel
is, és elrendelte a hosszú lejáratú üzemterveknek az 1951. év végéig való elkészítését a legmodernebb légi fotogrammetriai eljárások felhasználásával.
A cél a határozat meghozatalában az volt, hogy szinte országos vita bontakozott ki a tekintetben, mekkora az ország erdeinek élőfakészlete és a növedéke, mekkora lehet a tartamosság elvét nem sértő fakitermelés mértéke stb. Érthető tehát, ha az illetékes kormányzati szerv az erdőgazdálkodásnak ezeket a legalapvetőbb problémáit mihamarabb tisztázni ill. tisztáztatni kívánta.
A határozatot azonban az akkori Földművelésügyi Minisztérium Erdészeti Főosztályában működő Erdőtervezési Osztály és ennek felügyelete alá rendelt erdőrendezőségek nem tudták végrehajtani, annak ellenére sem, hogy az 1949. évi átlagosan 88 fővel szemben 1950-ben már átlagosan 190 fő, 1951-ben pedig átlagosan 241 fő foglalkozott erdőrendezéssel. A légi fotogrammetriai eljárások gyakorlati hasznosítása ugyanis a honvédség részéről is akkor kezdődött el újra a felszabadulás után s polgári célú hasznosításra nem adtak engedélyt.
Ma már — ismerve a légifotogrammetria révén nyerhető előnyöket — megállapítható,
hogy a határozat irreális határidőt tűzött ki: akkor sem lehetett volna a megadott időpontra végrehajtani, ha a fotogrammetriai eszközök maradéktalanul rendelkezésre állanak.
A z erdőgazdasági üzemtervek készítése tehát földi módszerekkel folyt, de nem az ideiglenes üzemtervek formanyomtatványainak felhasználásával, hanem a dr. Magyar János által kidolgozott módszerrel. Az így elkészült erdőgazdasági üzemtervek külső alakja és tartalma a fiatalabb erdőrendezők előtt is ismeretes, mert minimális módosításokkal ill. inkább bővítésekkel még az 1970. évi felvételű erdőgazdasági üzemterveket is ezen a módon állítottuk össze.
Néhány körülményre itt is célszerű kitérnünk. A z első az, hogy 1950-ben, 51-ben és 52-ben ezek az erdőgazdasági üzemtervek 5 éves időtartamra készültek.
Ennek okát abban adhatjuk meg, hogy a szakmai körök megítélése szerint az ország erdeiben azokban az években a mintegy 3 millió bruttó m 3 fakitermeléssel jelentős túlhasználat folyt. A fakitermelés csökkentése nem látszott lehetségesnek, tehát — ha a vélekedés igaz — az erdőgazdasági üzemtervek fakitermelési előírásainál jóval több lesz majd a valóságos fahasználat és ez teljesen új helyzetet eredményez az erdőgazdasági üzemtervben előírtakkal szemben. Az első néhány esztendőben készült erdőgazdasági üzemtervek leltári adatai azonban már azt mutatták, hogy a szakmai vélekedés nem helytálló, sőt az akkorinál nagyobb fatömeg kitermelése is lehetséges. A másik oka annak,
hogy 1953-tól 10 évre készültek az üzemtervek, az, hogy az erdőrendezői létszám — zárolás miatt — erősen csökkent 1952 végén és nem nyílt mód arra, hogy az üzemtervek öt év leteltével megújíthatók legyenek.
A legfőbb törekvésünk ezekben az években az volt, hogy összevontan, tehát statisztikai részletezés nélkül, minél hamarabb teljes áttekintést kapjunk az élőfakészletről, a növedékről, a vágásérettségi viszonyokról és — mint legfontosabbról — a tartamosán kitermelhető fatömegről. Miután az áttekintés az összevont adatok felett lehetővé vált és megállapíthattuk, hogy az ország erdeiben — egészében — nem folyik túlhasználat, a szakmai közvéleményben újabb aggály merült fel. Úgy vélték, ha egészében nem is, de egyes fafajokban és különösen ezek mageredetű faállományaiban esetleg túlhasználat folyhat, s ez — ha mennyiségileg nem is — de minőségileg veszélyezteti a jövő erdeit.
Minthogy az alapadatok rendelkezésre álltak, a fafajok és a legfőbb fafajok
esetében az eredet szerinti statisztikai kimunkálást is elvégeztük ill. elvégeztettük.
Itt említem meg, hogy — bár közben több év telt el — a szakmai vélemény újabb aggályt termelt ki : úgy vélték, hogy ugyanannak a fafajnak egyazon eredetű faállományaiból csak a jobbakat termelik ki az erdőgazdaságok, tehát a faállományok átlagos minősége ily módon romlik. Ennek az aggálynak az indokolt vagy indokolatlan voltát igyekeztünk tisztázni azzal, hogy a használatra besorolt faállományokat három kategóriába (jó, közepes, gyenge)
soroltuk. Megjegyezhetjük, hogy az ezzel kapcsolatos aggály az ötvenes és a hatvanas években nem volt megalapozott; a hetvenes években azonban — a szabályozó rendszer hatására — a véghasználat a jobb faállományok irányába tolódott el. Erre egyébként módot ad az is, hogy a legfőbb erdőgazdálkodó szerv nem hajt végre akkora véghasználatot, amekkorára az erdőgazdasági üzemterv ill. az erdő állapota módot adna. Nyilvánvaló tehát, hogy a lehetségesnél kisebb véghasználat inkább a jobb állományok irányába tolódik el. Szükséges még annak a megemlítése is, hogy az ötvenes években és a hatvanas évek első
felében szinte kizárólag csak az állami erdőgazdasági erdők üzemtervezésére nyílt módunk. Ennek oka az, hogy a többi erdő tulajdoni és használati viszonyai rendezetlenek voltak. Magukban az állami erdők nagy tömbjeiben is adódtak olyan parcellák, amelyek osztatlanul tartoztak állami, termelőszövetkezeti és egyéni tulajdonba részarány alapján.
Az erdőrendezés feladatai, funkciói alapvetően 1954-ben bővültek először azzal, hogy kialakult az erdőrendezési felügyelői szervezet. Ez a szervezet azt kapta feladatául, hogy az erdőgazdasági üzemtervek szerint való gazdálkodást ellenőrizze és — helyszíni ellenőrzés alapján — vezesse az üzemterv nyilvántartását.
Egészében véve némileg ellentmondásos megoldás volt (és ma is az), hogy valamely szervezet által készített tervek szerint való gazdálkodást ugyanaz a szervezet ellenőrizze. Az ellentmondás lehető legnagyobb mérvű enyhítése érdekében számos központi intézkedést tettünk (pl. a felügyelőségeknek csak az adminisztrációja tartozott az erdőrendezőséghez, mert feladataikat a központból kapták és ellenőrzésük is innen történt). Kétségtelen tény, hogy a korábbi erdőművelőkből kialakult felügyelői szervezet jelentős mértékben segítette az üzemtervek szerint való gazdálkodás fegyelmét és egyidejűleg jelentősen hozzájárult
ahhoz is, hogy az erdőgazdasági üzemtervek minősége egyre jobbá váljék. Itt mondhatjuk el, hogy 1968-ban — tizennégy év tapasztalatainak felhasználásával — az ország összes erdejére ki tudtuk alakítani az átszervezett állami erdőrendezőségek szakfelügyeleti tevékenységi körét.
Időközben egyre indokoltabbá vált, hogy az erdőrendezőségek ne csak az állami erdőkre, hanem az ország összes erdejére készítsék az erdőgazdasági üzemterveket. Ezt írta elő az 1961. év végén megalkotott erdőtörvény is. Az üzemtervezhetőség feltételeit azonban meg kellett teremteni. Erre különös jó alkalmat adott az 1959—1961 közötti időszak, amikor véglegesen és — ahol mód volt rá — az egész országban kialakultak a mezőgazdasági nagyüzemek, a termelőszövetkezetek. Minthogy az arra vonatkozó jogszabály értelmében a
termelőszövetkezetbe belépő parasztnak be kellett vinnie a közösbe az erdejét is, a magántulajdonban és egyben egyéni használatban levő erdők területe ebben az időszakban zsugorodott minimálissá.
A hatvanas évek első felében az erdők kezelési és használati viszonyainak rendezését ugyan a megyei tanácsi és a földrajzi igazgatási szervek irányították elvileg, a valóságban azonban a munka zömét az erdőrendezőségek üzemtervezői végezték. Ez a munka kiválóan sikerült és megfelelő bizonyítéka volt a benne résztvevő erdőrendezők, végül is az egész szervezet politikai érettségének is. Több esetben érte szó az erdőrendezés háza táját amiatt, hogy ezekben az években kevés üzemtervet készített. Ez valóban így van, de ha üzemtervezéssel
foglalkoztak volna, nem pedig az erdők kezelési és használati viszonyainak a rendezésével, akkor az ország erdei egyharmadában ma sem lennének meg az üzemtervezhetőség feltételei.
1965-ben a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság széles körű vizsgálatot folytatott az Országos Erdészeti Főigazgatóság munkaterületén, az erdőgazdálkodásban és az elsődleges fafeldolgozásban. A vizsgálat megállapításairól a KNEB jelentésben tájékoztatta a Kormányt és javaslatot tett az észlelt hiányosságok megszüntetésére. A Kormány határozatának egyik pontja úgy rendelkezett, hogy 2975 végéig az ország összes erdejére érvényes üzemtervet kell az erdőrendezőségnek készítenie. Az 1966-tól meggyorsított munkához az erdőrendezés
létszámban és anyagiakban jelentős erősítést kapott. Foglalkozott e feladat végrehajtásával a volt Országos Erdészeti Főigazgatóság Kollégiuma és az üzemtervek készítésére két szakaszt alakított ki: 1966—1970 között el kell látni az ország összes erdejét üzemtervvel — tekintet nélkül arra, hogy azok egy része lejárt lesz; 1971—1975 között a munkát úgy k e l l folytatni, hogy az időszak végére a kormányhatározat erre vonatkozó pontja maradéktalanul
teljesüljön. Amint az ismeretes, a részhatáridőre a feladatot teljesítették az erdőrendezőségek, s most — a végső határidő lejárta előtt közvetlenül — a terv teljesítése ill. a feladat teljes végrehajtása biztosított. Mindebben jelentős szerepe volt ill. van az erdőrendezőségek jó munkájának és annak a technikai fejlesztésnek ill. fejlődésnek, amely ezen a területen bekövetkezett.
1968-ban a gazdasági mechanizmusban elrendelt változás az egész népgazdaságot, tehát az erdőgazdálkodást is közelről érintette. A z erdőrendezőségek szervezetét — amely lényegében mindmáig változatlan azóta is — 1968-ban alakítottuk ki. Feladatkör-bővülés azóta egyetlen tekintetben, a természetvédelmi feladatok egy részének az erdőrendezőségekhez történt átcsoportosításával következett be. Mindez arra enged következtetni, hogy — legalábbis alapjaiban — sikerült olyan szervezetet kialakítani, amely szakmailag magas színvonala mellett politikailag is stabil, mely az érdekelt politikai és szakmai szervekkel k i tudott alakítani olyan kapcsolatot, hogy ez az erdőgazdálkodás ügyét — a népgazdaság általános érdekeinek megfelelően — előbbre vigye. Nem hibátlan sem a szervezet, sem mi , akik a szervezetet alkotjuk és abban évek óta dolgozunk. Mégis meggyőződéssel mondhatjuk, hogy az erdőrendezőségek felszabadulás utáni és ezen belül az utolsó hét esztendős tevékenységének egyenlege is határozottan pozitív. Ebben az időszakban nőtt az erdők üzemtervezettsége, nőtt az ellenőrzés intenzitása, de nőtt az ország erdeinek területe és a lábon álló faállományok mennyisége, javult az élőfakészlet összetétele stb.
Mindebben jelentős az erdőrendezőségek munkájának hatása. Ugyanakkor problémák mutatkoznak a fiatal faállományok gyérítésében, a véghasználatok minőségi összetételének alakulásában, az erdőfelújítások mennyiségi mértékében, az erdősítések fafaj összetételében. Ebben is része van az erdőrendezésnek amellett, hogy ezeknek a hibáknak a felszámolásához több eszközt, több fegyvert kell az erdőrendezőségek ill. a hatósági feladatokat ellátó, elsősorban tanácsi szervek kezébe adni.
Az üzemtervkészítés — amint arról szó esett — j ó ütemben folyik. 1971-től kezdve bővült azoknak az adatoknak a köre, amelyeket az üzemterv tárgyal és ezzel egy időben megváltozott az üzemtervek formája is. E lényegi változások mellett — ma még alig megbecsülhető módra — alkalom nyílt és ezzel egyre kiterjedtebben élünk is, hogy a helyszínen számba vett adatokat számítógépekkel vigyük az üzemtervbe. Hasonló jellegű technikai fejlesztés ment végbe — némi fáziselőnnyel — a geodéziai munkákban a légifényképek egyre nagyobb arányú felhasználásával.
Az üzemtervek mai formája, a készítés mai módja — amelyet az Erdőrendezési
Főosztály és az ÁEMI alakított ki — jelentős állomás azon az úton, amelyen az erdőrendezés, — ezen belül — az üzemtervkészítés halad. Az üzemtervkészítés mellett az üzemtervek szerint való gazdálkodás ellenőrzése a feladat, amelyet még tovább kell javítanunk. Ez — figyelemmel arra, hogy az ország összes erdejében és fásításában kell végezni — nem kis munka. Különösen nagy gond azokban az erdőkben, amelyek szakemberrel hiányosan vagy egyáltalán nem rendelkeznek. Így pl. a termelőszövetkezeti erdők jelentős részében a szakmai felügyelet egyben patronálási feladatokkal is jár. Felügyelői szervezetünknek meg kell találnia a helyes arányokat az egyes erdőgazdálkodó szektorok tevékenységének ellenőrzésében: nem feltétlenül az erdőterület nagysága a döntő abban, melyik erdőre mekkora időt kell szánni.
Felügyelőségeink munkáját, dolgozóinak lekötöttségét — sajnos — sokan nem ismerik eléggé és hajlamosak felületi jelenségek vagy elfogultságot tükröző tájékoztatások alapján állást foglalni. Pedig az erdőfelügyelőségeknek különben is csúcsidőszakokkal járó munkaidő felhasználása még azzal is nehezebbé vált ill. válik, hogy a múltban is, és várhatólag a jövőben is számos olyan feladatot kellett ill. kell megoldaniuk, amelyek nem voltak előre láthatók.
Ilyen volt a múltban pl. az erdőtelepítési lehetőségek felmérése (a távlati tervezés céljára), az üdülési — pihenési igények számbavétele ill. tervezése; az V. ötéves terv fakitermelési és erdőfelújítási előírásainak kimunkálása; a termelőszövetkezeti erdőgazdálkodás fejlesztési irányelveinek kidolgozása; nyárfaállományok számbavétele és a kitermelési lehetőségek megállapítása stb.
Mindemellett jelentős feladatokat kaptak a már említett természetvédelmi munkák ellátásával és — újabban — jelentős környezetvédelmi és üdülési teendők megoldásában. A tapasztalatok alapján megítélhető, hogy a szervezet e megbízásoknak magas színvonalon eleget tudott tenni. Hasonló feladatok nyilván jelentkeznek a jövőben is: ilyen lesz pl. a csemetetermelés és felhasználás koordinálása, a karácsonyfatermelés egyes feladatainak elvégzése a zökkenőmentes ellátás érdekében. Ezek mellett szép számmal adódhatnak olyan
munkák is, amelyeknek felmerülése ma még nem látható előre.
A jövő legfontosabb teendői röviden az elmondottakban foglalhatók össze.
Nyilvánvaló, hogy ezeket a feladatokat az erdőrendezőségek csak akkor láthatják el helyesen, hogyha szakmai felkészültségük magas fokú politikai képzettséggel és ennek megfelelő magatartással párosul. Amint arra már utaltunk, az illetékes politikai, mozgalmi és hatósági-igazgatási szervekkel, nemkülönben az ellenőrzött gazdálkodó szervekkel olyan elvi alapokon nyugvó kapcsolatot kell kialakítaniuk, amely biztosítéka az egyre eredményesebb munkálkodásnak az erdőgazdálkodás fejlesztése, a népgazdaság erősítése érdekében. Az erdőrendezési szervezetet nem szubjektív elképzelések alakították ki , hanem az objektív
szükségszerűség alakította és — időnként — formálta olyanná, hogy a változó feladatok sodrában következetesen helyt tudjon állni.
Ahogyan eddig is, a jövőben is nagy lesz a szerepe az erdőrendezésnek abban, hogy az erdőgazdálkodás irányításához szükséges direkt és indirekt eszközök ill. módszerek kialakíthatók legyenek, tehát az erdőrendezőségek számba vegyenek, ellenőrizzenek és adatokat szolgáltassanak. A helyesen értelmezett stabilitást — amely nem jelenthet merevséget — az erdőrendezésnek kell képviselnie; ugyanakkor alkalmazkodnia kell minden olyan újhoz, amely az ügyet előre viszi. Sőt, az alkalmazkodás nem is elég. A fejlődés, a fejlesztés előfutárának kell lenni, hogy az egyre bonyolultabb feltételek között eredményesen megállják helyüket az egyes emberek, s révükön az egész szervezet. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy az erdőrendezőségek dolgozói erre képesek. Gáspár-Hantos Géza
1975. augusztus - Sárospatak, június 25—26.