Másfél évi munka után, az Ipoly Erdő Zrt. szakembereinek koordinálásával ez év nyarán befejeződött az 1862 óta megjelenő Erdészeti Lapok eddigi lapszámainak digitalizálása.
A második legidősebb, jogfolytonosan megjelenő magyar nyelvű újságot a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium pályázata és az Országos Erdészeti Egyesület (OEE) anyagi támogatása segítette a világhálóra.
Az eddigi 144 évfolyam – a második világháború végén és után három év kimaradt – számtalan vadászati témájú cikket is tartalmaz és most már bárki számára hozzáférhető. A böngészést kiválóan működő kereső is segíti, úgyhogy elegendő beírni a megfelelő kulcsszót, s már tallózhatunk is csaknem másfél évszázad cikkei között. A korabeli, ma már dagályosnak tűnő stílus mögött nehezebb megtalálni a lényeget, mint a lényegesen szikárabb korszerű szövegekben – de ennek is megvan a maga bája és valóságos szellemi élvezet egy-egy bekezdés megfejtése.
A korabeli „Erdőszeti Lapok”-ban – ez volt az eredeti név – már az 1870-es évektől általánosak voltak a vadászati és természetleíró cikkek, Bársony István, Fekete István előfutáraiként, sőt, egy ideig még rovat jelleggel „Vadászati tárcza” is megjelent a lapban.
Nézzünk akkor néhány érdekességet és idézetet 120–140 év távlatából!
1866 januárjában például a B. Alb. – feltehetően Bedő Albert – aláírással jegyzett cikk az őz erdei károkozásán kesereg:
„Ismeretes dolog, hogy az őz az erdőkre nézve átalában véve károsabb mint a szarvas, nemcsak azért mert számosabb, de azért is, mert nyalánk mint a kecske s mert nem oly kóbor mint a szarvas. Ki ne tudná, hogy a tölgyvetések mennyit szenvednek az őzek általi lerágás miatt, s hogy nem egy ültetvény pusztul ott ki, hol mértéken túl szaporodik el?”
1869 októberében Az ungvári kincstári uradalom erdőgazdálkodását bemutató, a tevékenységi köröket a hamuzsírfőzéstől az élőfakészletig, a csemetézéstől a mész- és a szénégetésig, a bérköltségektől a tervezett vasútépítésig részletesen taglaló dolgozatban csak pár sort ír a vadászatról a névtelen szerző:
„A remetei pagony egy része Őfelsége (II. Ferenc József. A SZERZŐ.) számára vadászterület lett kihasítva. E terület a térképen külön van megjelölve. E helyiség különösen alkalmas oly vadászat létesítésére, a minőnek – ha majd rendben lesz – párját Európában felmutatni nem lehetend.
A vadászat tárgyait medvék, vaddisznók, szarvasok és hiúzok képezik. Arra nézve, hogy a vad ott mily mennyiségben és minőségben fordul elő, elég lesz megemlítenem, miszerint a legközelebb mult évek egyikében az említett területen 49 vaddisznó s ezek között nem egy 4-5 mázsás (Feltehetően fontban mért, azaz kb. 200–250 kilogrammos egyedekről lehet szó. A SZERZŐ.) is lövetett és hogy ott minden évben számosabb medve és szarvas, meg egy-két hiúz esik.
Emeli e terület előnyeit, hogy az Schönborn gróf mun¬kácsi uradalmának erdőségeivel határos, hol a vadászat szigorú tilalmazás mellett igen rendszeresen űzetik s hol a mult télen egy napi vadászat eredményéül 7 medve, 5 szarvas és egy hiúz volt felmutatható.”
A dámszarvasról is már igen korán szó esik: 1866 júniusában Kriesch János „Állatélet erdeinkben” című sorozatának ötödik részében így ír:
„A természetbúvárok azt állítják a dámvadról, hogy valódi hazája a déli, leginkább a földközi tenger körüli vidékek és hogy onnan csak lassanként terjedett el észak felé. Ha az való, akkor már régi időkben jöhetett hozzánk e diszes teremtés, mert a legrégibb irományokban mindenütt a dámvadat mint vadászható állatot fölemlítve találjuk, és mert a germánok sírjaiban és némely földrétegekben is a dámvad csontmarad¬ványait föltalálták…
…Dámvad valószinüleg annyit jelent, mint a hölgyek vadja (Damen-Hirsch): diszes, csinos termete miatt.”
Az 1868 júniusában napvilágot látott napszám a vadászati törvényjavaslatot elemzi. Sok érdekesség van benne – például nem a vadászidényt adják meg, hanem a tilalmi időt, ami ma már nekünk éppen fordított gondolkodásra vall. A „vándormadarak” feltehetően a vízivad vadászatát csak május 1-e és július 1-e közötti két hónapban tiltják. Ami azonban a kutyák vadászterületen való jelenlétét illeti, a mai napig megszívlelendő:
„A vadászatra jogosultakon kivül senkinek sem szabad a vadászati területre semminemű ebet bocsájtani; ha, pedig valaki ily területen a közlekedési utakat kivéve, eb kíséretében menne, azt tartozik pórázra venni. Kivételt csak a pásztorok nyájőrző kutyái képeznek, melyeknek nyakába azonban oly koloncz függesztendő, mely elő lábaik térdein felül egy hüvelyknyire lóg alá.”
A vaddisznóvadászat első említése 1870 márciusából származik, Károlyi Tibor tollából, a „Vaddisznó vadászatok Nagy-Károly környékén” címet viseli és a Szatmár vármegyei Mérk környékének „hazánkban, sőt a külföldön is, kevés ily nagyszerű vaddisznó állomány”-ának méltatására íródott. „Három nap és egy délelőtt negyvenkét darabot ejtettünk, melyek összes súlya harmincz mázsát nyomott. Puskás nyolcz volt, mi ketten Viktor bátyámmal, és hat erdész.”
1877 júniusában „Háborút a vaddisznók ellen!” címmel jelent meg cikk:
…a vaddisznó-állomány Magyarország több részében oly nagy mérvben elszaporodott, hogy méltó aggodalommal tölti el a mezőgazdát, szőlőbirtokost, erdészt és a vadászat igazi barátját. Oly vidékekben is, a hol emberemlékezet óta nem látott senki vaddisznót, ma egész falkákban pusztitja a törökbúzát, zabot, burgonyát, szőlőt és egyetlen éjszakán semmivé teszi a gondosan ápolt ertvényeket. Hadat kell üzenni ezen telhetetlen rablónak, irtó háborút; tevén ezt a közjó érdekében.
…felháborodik talán valamely hatalmas Nimród kedélye, midőn a fölötte érdekes, férfias bátorságot és kitartást igénylő vaddisznó-vadászat élvezetétől ki akarnám szorítani! – Ne aggódjék azonban, ha valóban ügybarát, a ki szeretni és becsülni tudja a szép vadállományt; mert nem létezik oly ragadozó állat, mely csak megközelítőleg is annyi nemes vadat pusztítana, mint éppen a vaddisznó. Csavargó természeténél fogva össze-vissza járja a tavasz folyamában a legnagyobb sűrűségeket, kikutatja a legrejtettebb helyeket is, s a mit elő talál, legyen az szarvas, dámvad, őz, nyúl, süketfajd, fáczán, császármadár, fogoly, szalonka stb. még tehetetlen fia vagy tojása, falánksága és telhetetlen étvágyának biztos áldozatjává lesz.”
A szerző, Seide Gyula ezután felsorolja a lehetséges vadászati módokat és odáig megy, hogy a mérgezést javasolja az állomány ritkítására, méghozzá a vadászidényen kívül, amikor a kihelyezetett csalétek a vadászebeket nem fenyegeti.
A felvetés nem maradt visszhang nélkül, még ugyanezen év novemberében Sztokosza Ignácz, „magyar királyi erdőakadémiai erdővéd és a selmeczi vadászegylet vadászmestere” „A vaddisznó-állomány sikeres apasztásának ideje és módja” című írásában válaszolt. A vaddisznók egyedszámának csökkentésével teljes mértékben egyetért – a mérgezést azonban elveti, elsősorban az embereket féltve: „…elég, ha azon társadalmi osztály míveltségi állapotára és sajátságos természetére utalok, a melynek tagjai az ilyen – noha csak hébekorba – kidőlt vadnak, a környezet tulajdonságainál fogva, rendszerint birtokába fognának jutni.”
Helyette a fokozott vadászatot javasolja, ezek kivitelezéséhez bőségesen ad tanácsot, továbbá reményét fejezi ki, hogy ezekkel a vaddisznó egyes vidékekről teljesen is kiirtható.
Vadászélmények és kiállítások, terítékstatisztikák, vadgazdálkodásra vonatkozó adatok sokasága szerepel a lapban, az ábrák, a rajzok, a táblázatok, a fotók aprólékos digitalizálására is gondoltak a munka elvégzői.
A digitalizált Erdészeti Lapok a www.erdeszetilapok.hu, illetve a www.epa.oszk.hu oldalon érhető el – érdemes rákeresni valamelyik témára! Faragó Zoltán