1941. szeptember - A kézdivásárhelyi Róm. Kath. Körnek folyamatosan a magyar tudás és önérzet fenntartására irányult — de a román önkény alapján csakhamar beszünteti — előadásai egyikén néhány év előtt ismertettem Erdélynek összes volt erdőterületeit s azok között a még meglévő őserdőkről is megemlékeztem. Érdemesnek tartom ezek emlékét megörökíteni, mert annyira, megfogyatkoztak, hogy rövid idő elteltével már csak hírük marad.
Erdély régi 16 vármegyéjének 10,597.436 holdnyi összes területéből 4,166.784 holdat foglalnak el az erdők, vagyis az utóbbiak az egész földterület 39-32 százalékát teszik.
A 16 régi vármegye közül erdőben legdúsabb Háromszék, mert 685.204 holdnyi kiterjedéséből erdősült 422.008 hold, tehát az erdőre itt az összes terület 61.60%-a esik.
Ezeknek a nagy területeknek a fatermése volt az alapja nemcsak Háromszék, hanem a fában szintén bővelkedő Beszterce-Naszód, Csík, Hunyad és Marostorda Vármegyék területén, a Maros, az Olt, a Feketeügy s a Szamos folyók völgyeiben megtelepített számos gőzfűrésznek és más famegmunkáló üzemnek, amelyeknek most már csak a tengődő maradványaival találkozunk.
Maholnap nem veri már fel a gőzkürtök tülkölése a hegyvidékek csendjét s a letarolt területeken csak a megbarnult tuskók jelzik, mint korhadó fejfák, a sokszor könnyelműen megsemmisített őserdők egykori helyét.
A faüzemek ellátását és évtizedek hosszú sorára kiterjedő fennállását azok az őserdők biztosították, amelyek az ezelőtt 55—60 évvel még az erdőterületnek a mintegy 80%-át foglalták -el, s így a Délkeleti Kárpátok akkori erdőrengetegeiben felgyűlt fatömeg jelentékeny részét adták.
Kendszeres kezelés mellett egyedül Háromszékmegye erdői évente legalább félmillió m3 fát szolgáltathattak a közszükségletnek, de az őserdők, amelyek a felhalmozódott tömegek tárházai voltak, ennél jóval többet nyújtottak.
Számításom szerint a háromszéki gőzfűrészek az őserdőkből legalábbis 35,000-000 (harmincöt millió) m3 fatömeget emésztettek fel a legutóbbi 45 év alatt.
Amilyen rohamos volt a feldolgozás, éppen olyan gyorsan köszöntött be a szegénység. Annyira, hogy a vármegye területén alig 25—30.000 hold az a terület, amelyen még az eredeti, jellegzetes őserdők találhatók.
Ugyanebben az arányban csökkentek az őserdők a többi vármegyében, Óromániában, Jugoszláviában s egész Délkelet-Európában.
Az előbb megnevezett erdőterületek ahhoz a többszázezer hold kiterjedésű nagy erdőrengeteghez tartoznak, amely az 1718. évi július hó 21-én Pasarovic (Pozsarevác) szerbiai községben III. Károly magyar király és III. Ahmed török szultán között Magyarország képviselőjének br. Sándor Gáspárnak jelenlétében létrejött békekötés az országhoz visszacsatolt. Rendeltetésük a háromszéki, gyergyói és csíki székelység, valamint a Naszód-vidéki román határőrségek ellátása és felszerelése volt, kezelésük „revindikált erdők és havasok" név alatt történt.
Ezeket az erdőségeket az 1848-49. évi szabadságharc után az osztrák császári ház a székelységtől elvette, de az 1867. évi kiegyezés alkalmával I. Ferencz József király azokat újból a székely lakosság használatába adta. A m. kir. honvédség felállításával a határőrségek létjogosultsága megszűnt és a fentebb megnevezett vármegyékben fekvő területekből javarészt a volt határőrök leszármazottaiból alakult közbirtokosságok tulajdonában maradó, részben pedig községi és művelődési alapul szolgáló birtokok keletkeztek. Az idő és főleg a román uralomnak a régebbi jogi alapokat a magyarság rovására felforgató, erőszakos, úgynevezett törvényes rendelkezései az erdők tulajdoni állapotát lényegesen megváltoztatták. A valamikori összefüggő nagy erdőtestek széthullottak a helytelen gazdálkodás és haszonlesés áldozataivá estek, megapadtak, részben magánkézre jutottak és jórészt megsemmisültek.
A távolabbi fekvés és hozzáférhetetlenség azonban egyes erdőterületeknek fenntartását biztosította és azok — bár csekélyebb kiterjedésben — de fennmaradtak.
Sokszor hallottam emlegetni erdőtulajdonosoktól, fakereskedőktől, de szakemberektől is, hogy ilyen, meg olyan őserdőben jártam, őserdőt döntenek, őserdőben vadásztam stb., de mikor megkérdeztem, hogy hát milyen is volt annak az erdőnek az összetétele, kora s másféle erdőkkel összehasonlítva, miben ütöttek el
azoktól, senki sem tudott szabatos feletet adni. Sőt a legtöbb szakember sem tudta az őserdőt leírni és sajátosságait megjelölni.
Az elbeszélők legalább 90%-a nem is látott őserdőt, de ha véletlenül látott is, nem látta a fától az erdőt, a szakember pedig ha járt is ilyenben, nem tanulmányozta komolyan az őserdő jellegzetes tulajdonságait.
A laikus, ha néhány vastagabb fatörzs között járkál, a turista, ha kimegy a közeli erdőkbe, a vadász, aki a hegyvidéken jár, mind' a saját kedvtelésének áldoz s így nem lehet csodálkozni azon, ha combvastagságú fák társaságából alkotott faállományt már őserdőnek nézik. Mások talán nem is tudják az őserdőket
másképpen elképzelni, mint ahogy azokat az útleírások az afrikai, indiai vagy dél-amerikai dzsungelek képében olyan élénken megrajzolják.
Az őserdőkkel a szakirodalom az utolsó években terjedelmesen foglalkozott. Erre az alapot a világháború szolgáltatta, amelynek a folyamán elég alkalom kínálkozott a délkelet-európai és oroszországi őserdők tanulmányozására.
Annak ellenére, hogy a harctereken megfordult szakemberek nagy része német volt, tehát ezek szakképzettségében és alaposságában kételkedni nem volna szabad, s habár a délkelet-európai őserdők összetételükben elég hasonlók, az őserdők fogalmára és meghatározására nézve a szakvélemények még sem egyezők.
Egyik jó nevű német szakember az őserdő fogalmát a következőképpen értelmezi: „Őserdő alatt olyan nagyobb kiterjedésű erdőterületet, erdőállományt kell értenünk, amelyre az ember a múlt ezredévekig visszamenőleg semmiféle befolyást nem gyakorolt, s ennek az erdőnek egyes törzsei kizárólag a természeti erők behatása alatt pusztultak el és növekedtek fel. Röviden: őserdő alatt azt az erdőállományt kell értenünk, amelyik az emberi beavatkozás teljes kizárásával keletkezett."
Néhai jó Szécsi Zsigmond selmecbányai tanárunk, aki szórakozottságáról volt nevezetes, az őserdőt így jellemezte: „Uraim, az őserdő egy olyan erdő, ahová az emberi kéz a lábát még nem tette be."
Így is megértettük azt, hogy az őserdőben az ember sem fát nem döntött, sem annak a keletkezéséhez csemeteültetéssel vagy magvetéssel hozzá nem járult, tehát ez az erdő ma is úgy áll a maga érintetlenségében, ahogy azt a természet ereje talán évezredek leforgása alatt megalkotta.
Ilyen ősi sajátosságú s az emberi kapzsiságtól még meg nem bolygatott erdők Háromszékben ma már csak kis területen találhatók.
Zágon, Gelencze, Ozsdola, Bereczk birtokosságainak s néhány községnek tulajdonában. Ezek az ősmaradványok létüket egyedül a közlekedési vonalaktól s fafeldolgozó helyektől való jelentékeny távolságuknak köszönhetik, mert kihasználásuk még idáig jövedelmezőnek nem mutatkozott.
Előre megjósolhatjuk azonban, hogy amint a kereskedelmi viszonyok javulni fognak, ezek felett is megkondul a lélekharang s kitermelésükkel megsemmisül a néhai többszáz milliós értéket képviselt székely közvagyonnak a legutolsó morzsája is.
Most, amikor még szemlélhetjük ezeket az ősi erdőrengetegeket, érdemesnek vélem, hogy ezek összetételével behatóbban foglalkozzam.
A magyar kincstárnál eltöltött hosszas szolgálatom alatt, de mint magánszakértőnek is alkalmam volt a néhai Bosznia, Erdély és a Órománia kárpátaljai őserdeinek, valamint Galíciának sok ezer holdját tanulmányoznom, azok fatömeget megbecsülnöm.
A bejárt óriási területeken az őserdők faállománya túlnyomóan bükkel elegyes jegenyefenyő. Nagyobb magasságokban, ahol a jegenyefenyő a hideget már nem állja, a bükk és a lucfenyő elegyetlenül is előfordul, míg a tiszta jegenyefenyő állományok csak kisebb terjedelemben találhatók.
Az őserdő ilyen elegyes összetételében már élettani sajátságaiknál fogva is a fenyőfélék az uralkodók s a bükk — habár vastagságban versenyez is velük — magassági növekedésben mögöttük marad.
Ha belépünk egy ilyen őserdő állományba, csodálattal és áhítattal kell kalapot emelnünk a felemelő látvány előtt, amellyel az óriási törzsek oszlopsorai gyönyörködtetnek, bennünket.
A megható csend, a puha mohaszőnyeg lábaink alatt, egyes hatalmas törzsek magassága áhítatra késztetnek s megdobban a szívünk attól, hogy a természetnek ezek a remekei is csakhamar fejsze alá kerülnek. Egyedül az vigasztalhat bennünket hogy minden elmúlásra van feltámadás s az erdők helyén a természet mindenható,
ereje — különösen ha az ember szakértelme és erős akarata támogatja — új, ha nem is ősi jellegű, de olyan állományokat fog teremteni, amelyek talán hasznot hozóbbak lesznek az elődöknél.
Az őserdőt alkotó fenyő- és bükkfa-törzsek vastagsága különböző, egynemű vastagságú faegyedek nem fordulnak elő nagyobb csoportokban. Ez a körülmény különbözteti meg az őserdőket azoktól a szálerdőktől, amelyek már régebbi vagy újabbi kihasználás nyomán, természetes vagy mesterséges úton keletkeztek. Az utóbbiaknál a törzsek vastagsága s a fák kora egyenletes, egymáshoz nagyon közel álló.
Ezekre a szálerdőkre mondja a laikus, hogy őserdőben járt.
Az őserdőben a faegyedek vastagságának a változatossága szerint mutat eltérést az egyes törzsek kora is.
Így nagy általánosságban a 16-tól 35 cm vastag fák kora átlagosan 100, a 36—70 cm vastagoké 250, a 91 cm, s ennél vastagabb óriástörzseké pedig 300 éves és ennél több.
Néhány év előtt a bereczki határon fekvő kászonvölgyi őserdők becslése alkalmával egy mellmagasságban 118 cm vastag jegenyefenyő korát 405 évben állapítottam meg, tehát ez a fa a mohácsi vész idejében született. Rövidesen a fejsze áldozata lett, de enélkül is hamarosan összeroskadt volna, az ilyen ős-fáknál rendszeresen fellépő tőrothadás következtében.
A közölt, csoportosítás szerinti vastagsági osztályokban az aránylag vékony méretű fák azért olyan magas korúak, mert az őserdő felújulása hézagokban, kisebb csoportokban történik egy-egy törzs elpusztulása, összeomlása után.
A hézagot gyéren beveti a körülálló fák magja, a keletkező csemeték közül azok, amelyek a hézag közepén több világossághoz jutnak, megmaradnak, igyekeznek felfelé, de ez a küzdelmük a szomszédos idősebb fák beárnyékolása folytán 100—150 évig is eltart s az így elnyomott törzs fatömegben kezdetben alig gyarapodik
évente, csak amikor valamelyik szomszédja ledőltével több naphoz és levegőhöz, jut, tudja vastagabb évgyűrűk fejlesztésével az elmaradt tömeggyarapodást helyrehozni.
Ez a küzdelem, tülekedés a létért az őserdőkben folytonosan tart. Itt is vannak — éppúgy mint az embernél s más szerves lényeknél — gyengébbek s életképesebb, erőteljesebb példányok, amelyek a gyengébbeket túlszárnyalva, idővel a 45—55 m magas, ágtiszta, hengeres, gyönyörű, értékes törzsekké nőnek és az állományban uralkodó szerepet visznek.
Amint különböző az őserdők törzseinek a vastagsága és kora, éppúgy különböző azok fatömege is.
Néhány év előtt a bereczki havasokhoz tartozó Kászon és Lipse völgyekben bemérettem 148.433 darab fenyőtörzset. Ezek vastagsági osztályokba csoportosítva, a következő fatömegeket adták:
a 20—50 cm vastag törzsek 0.30—2.30 m3, az 51—100 cm vastag törzsek
3.0—9.8 m3 , a 101 cm s ennél vastagabb törzsek 14.10—19.00 m3
hasznosítható nettó egészséges faanyagot tartalmaztak.
Meg kell jegyeznem, hogy egyes kiváló óriástörzsek fatömege a 25.0—35.0 m3-t is elérte. A szemléletükbe merülve, csodálattal adóztunk a természet alkotta remek példányoknak.
Kár, hogy egy-egy ilyen darabot az utókor részére nem áll módunkban tartósítani. Ezeket talán csak repülőgépen lehetne darabokra fűrészelve elszállítani s azután belőlük piramist állítani.
De sajnos, ilyenekre ma hiányzik a költség.
Már az eddig előadottakból is kiviláglik, hogy az őserdő faállománya változatos összetételű, de emellett sűrűségét nagyobb hézagok nem szakítják meg. A fák koronája távolról szemlélve egyenletes síkot mutat, amelyből az óriástörzsek koronája hellyel-közzel kiemelkedik. A főállományt az átlag 40—80 cm vastag fák
adják, ezek törzsmagassága csaknem egyenlő s alattuk találjuk az elnyomott, a magasabbak részéről túlszárnyalt fákat. Csekély eltéréssel az őserdőnek ez a három törzsfokozata az általános.
Eltéréssel csak ott találkozunk, ahol rendkívüli elemi csapások, úgymint szélviharok vagy tűzkárok az őserdő állagát nagyobb területeken megtépázzák. Ilyen katasztrófák után a törzsek százait, sokszor ezreit találjuk egymáson keresztül-kasul dőlve.
Túlnyomó részük ilyenkor gyökerestől fordul ki, az ellenállóbbak derékban törnek ketté s mint szilánkos csonka oszlopok hirdetik a pusztítás erejét.
A kidőlt törzsek évtizedek multával elkorhadnak, felettük megtelepül az új erdő s idővel csak a gyökerestől kidőlt, elmállott fák után évszázadokig megmaradó halmok jelzik, hogy ott valamikor szélvész söpörte el az ősi faállományt.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a fák kora és fatömege felette eltérő, koronáik azonban meglehetősen zárt egyöntetű tetőzetet alkotnak, amelyből csupán egyes óriásfák magaslanak ki.
Az átlagtörzsek magassága 35—40 m, míg a kiemelkedőké &0—60 m között váltakozik.
Az őserdők a Fekete-tenger s az Adria között s a Kárpátok lengyelországi lejtőin ugyanezt a jellegzetes formát mutatják s éppen ez az alakjuk különbözteti meg őket az úgynevezett egyenletes állományú szálerdőktől.
Hogy az őserdők formája állandóan változatlan marad, azt felújulási módjukban kell keresnünk.
Elemi csapásoktól eltekintve a felújulás itt csak kisebb hézagokban vagy foltokban történik. A kimagasló ősfák, éppen úgy, mint az érelmeszesedésben szenvedő ember, betegeskedni kezdenek, nedvkeringésük lassan-lassan megapad, gombák micéliumainak a milliói s a szúfélék százezrei erőt vesznek a beteges állapotba jutott törzsön, beáll gyökérzetben, később a gyökfőben lassan felfelé haladó korhadás, amely a farostokat évtizedek folyamán felbomlasztja.
Ez a fel nem tartóztatható bomlás a törzsek ellenálló képességét megszünteti, a 20.000—25.000 kilogramm súlyú kolosszusok önmaguktól leroskadnak, vagy egy erősebb szélroham ledönti őket.
A természetes elmúlás esetein kívül megtörténik az is, hogy erősebb helyi ciklonok egyes helyeken néhány törzset kifacsarnak vagy letörnek s így 20—30 méter átmérőjű hézagok támadnak.
A mindkét esetben keletkező hézagokat az erdő fái bevetik, az életképesebb csemeték néhánya megmarad s ezek alkotják azután azokat az elnyomott példányokat, amelyek az uralkodó törzsek árnyékában felszabadulást várva, évekig sínylődnek.
Most még csak arról akarok megemlékezni, hogy érdemes-e a még meglévő őserdőket fenntartani, s nem lenne-e célszerűbb azok helyébe másokat telepíteni. Ennek a kérdésnek az eldöntésénél meg kell jegyeznem, hogy az őserdők fatömeg gyarapodása már oly csekély, hogy alig számottevő és ezek az állományok, mint tőke, már nem kamatoznak. Kihasználásuk tehát megokolt.
A természet rendje mindenütt követeli a megújulást. Közgazdasági szempontból nem állhatjuk ennek útját, de bánjunk takarékosan a még birtokunkban lévő ősállományokkal, ne dobjuk, mint eddig, azokat a legelső ajánlattevő karjaiba, várjuk be a legkedvezőbb helyzetet, mert erdőt letarolni könnyű, de új erdők
megtelepítése költséges és évtizedek kitartó munkáját igényli.
Gondoljunk arra, hogy az újonnan telepített erdők csak 80—100 év elmúltával fogják azt a fatömeget szolgáltatni, amely kereskedelmi célokra alkalmas anyagot és kielégítő jövedelmet nyújt.
Az őserdők további fenntartása csupán esztétikai szempontból lenne megokolt, hogy ha azok egy-egy nagyobb területét, mint természeti emléket tudnánk a maga érintetlenségében fenntartani.
Ez az ideális cél a magánbirtokos teherbírását meghaladja erre, mint más kultúrnemzeteknél, nálunk is egyedül az államhatalom áldozhatna.
Bekövetkezik tehát az az idő, hogy őserdeink teljes eltűnésével székely népünk kereseti lehetősége a famegmunkáló üzemek hiányában a mainál is alacsonyabb pontra fog leszállani s egykori erdős bérceink fátlan területei megkétszereződnek.
Itt van a tizenkettedik óra, amikor tétovázás és felsőbb kényszer nélkül önként kell visszafoglalnunk az erdőnek azt, ami az erdőé volt.
Tegyük félre az ősi nembánomságot s ha elődeink pusztítottak, tudjunk mi építeni. Nemes Károly nyug. kir. erdőtanácsos.
