A kis öbözetű fegyverek vadászati Alkalmazásáról (Erdészeti Lapok)

1930. január - E fegyverek alatt értem legelsősorban is azon vontcsövű fegyvereket, melyekkel az ú. n. 22-es cal. (5—6 mm.) töltényeket lövik, légyen az bármilyen rendszerű is (e kaliber örvend a legváltozatosabb rendszernek), úgyszintén a töltényhüvelyre (sort, long, long rifl, vagy extra long) való tekintet nélkül.

A flóberteket még annyiban lehetne cikkem keretében felsorolni, amennyiben ezek is alkalmasak golyólövésre. Bár számszerűleg kis öbözete van ugyan a 6 és feles Mannlicher Schönauernek is, azonban ez töltényeinek s magának a fegyvernek konstrukciójánál fogva közismerten nagyvadlövő fegyver.
Miután a vadászatot s a vadállományt fenyegető minden veszéllyel szembe kell nézni, így állapítsuk meg bátran, hogy a fent említett 22-es kaliberű fegyvereket igen sokan nemcsak ajánlják, de használják is őzre. Biztos vagyok benne, hogy e tapasztalatot már rajtam kívül mások is tették, sőt, uram bocsáss, még szarvasra is hallottam emelgetni.
Szerény véleményem szerint e felfogás ellen a leghatározottabban kell állást foglalni, mert az őzállomány ellen ez valóságos merényletszámba megy, mint azt alábbi érveimmel bizonyítani fogom.
Egy egész vadászirodalmi szakvita folyt már le Európa szerte arról, hogy vajjon szabad-e az őzet sörétes fegyverrel — illetve az ú. n. postával, azaz egészen nagyszemű ólomgőbecsekkel — lőni, vagy nem? Ennek végleges eredményeként ki lett mondva, hogy nem szabad sem őzet, sem más nagyvadat sörétes fegyverből lőni (az őz is mai felfogás szerint nagyvad), mert minden nagyvadnak vontcsövű golyós fegyver dukál. Természetesen azonnal mondhatja mindenki, hogy hiszen említett fegyverek is vontcsövű golyós fegyverek. Ezeknek én viszont azt felelem, hogy azok, akik az elmondott szabályt felállították, csakis, hogy így mondjam: „komoly" vontcsövű fegyverekre gondoltak, mert nagyvadlövésre említett fegyverek nem jöhetnek komolyan számításba.
Ugyanis, ha egyszer nem szabad postát, mint tehát egyszerre kb. 9 drb ugyanoly nagyságú, illetve még valamivel nagyobb s ugyanoly kezdősebességű ólomgőbecset, mint az említett fegyverek lövedékei, az őzbe ereszteni, hogy volna szabad egy darabot? Állítom ugyanis, hogy egyetlen posta ölőereje van oly nagy, mint a 22-es kaliberű golyója, illetve ennél még nagyobb is.
Ám beszéljen ez érvelésem mellett még a tapasztalat is, mint szemléltető bizonyosság. Újdonsült gyakornokkoromban, mint herceg Festetics Tasziló alkalmazottja, a kilövendő szarvasteheneken kívül őzhöz is jutottam. Bár a tehenekre kivétel nélkül mindig „komoly" golyós fegyvert használtam, de a sok ajánlgatásra őzre egyszer mégis megpróbáltam az ú. n. „Scharfsshütz" 22-es kaliberű karabélyomat, amelynek ugyan palackalakú töltényhüvelye kb. 3-szoros adagolású, mint a long rifl töltényeké s így ölőereje csakis nagyobb lehet, de a golyó mérete ugyanaz.
Az első jó vállaptalálat után az őz megugrott. Biztosan éreztem, hogy jól találtam s így nagyon rosszul esett, hogy az őz nem rogyott.
Nem tudtam ezt hova tenni, előző fegyverhasználataim (Mauser) s a sok dicséret után. Nem sok keresésre az őzet megtaláltam egy fenyőfa alatt állva, látszott rajta, hogy beteg. Biztos lőtávolságból a kegyelemlövést gondoltam neki megadni!
Lövés után újabb csalódás, mert ismét tudtam, hogy jól találtam s az őz mégis tovább ugrott. Ennek nyomán azonban már elburjánzott bennem a gyanú: hogy e fegyver „nem öl jól". Így a 3-ik lövésre már nem is ért meglepetés, midőn erre is láttam, hogy az őz tovább él és tovább vonul, bár nagybetegen. Végre a 4-ik lövést a fejébe küldve tudtam csak vele végezni. Előbbi 3 lövésem mind jó vállaplövés volt. Ezután soha többé nem lőttem őzre e fegyverből.
Egy másik eset: Egy ismerősöm kimegy 22-es kal. FÉG. fegyverrel a múlt évben őzre vadászni. Biztos voltam benne, hogy nem lesz jó eredmény. Az első 3 cserkészetéről nem is hozott semmit, bár saját bevallása szerint többre is lőtt de mint állította, „nem talált". (Igaz, hogy találtunk mi a rákövetkező őszre egy törött lábút.) A negyedik cserkészetén hozza az őzet.
Bár az eredmény ugyan meglepett, de azért persze erre is el voltam készülve, mert ha valami, úgy a vadászat a véletlenek s különlegességek termelője. Tudtam tehát, hogy csakis egy ily különlegességről lehet szó, egy „szerencsétlen" gerinc- vagy agylövésről. (Később reátérek, hogy miért szerencsétlen.) Valóban, a legelső találat pontosan a hátgerinc közepét érte, bemeneti s kimeneti nyílással. Ám az őz csak helyben maradt, de „tovább élt", sőt menekülni igyekezett, ami persze nem sikerülhetett, hisz gerinclövéssel ez még akkor is képtelenség, ha csak egy öreg sörét éri. A kegyelemlövés a nyakcsigolyába ment, de ez sem végzett vele, csupán a nyakcsigolyához tartott csővéggel a 3-ik lövés. Pedig a német lukas (expanzív) töltényeket használta.
Igaz ugyan, hogy akinek csak egy kis érzéke is van a vadászathoz, azokat a tapasztalat hamar megtanítja, hogy e fegyvereket őzre használni nem szabad, de ez a tapasztalat nagy áldozatot kíván — miután őzről van szó — s emellett még ott vannak a félrevezető kivételes esetek, melyek azonban csak a szabályt erősítik meg, hogy „még sem szabad". Csak természetes, hogy a gerincet s koponyát ért lövés helyben marasztalja e fegyverekből is az őzet, de vajon ki meri állítani, hogy én most a gerincét vagy a fejét fogom ellőni? S ha még volna is ilyen zsonglőr-vadász, mennyire korlátozva lenne a lövés alkalmaiban!
Sőt még a fejlövés is lehet állkapocs- vagy orrlövés, mely eredményt nem hoz a vadásznak, de az őz biztosan belepusztul. A legfőbb veszedelme e fegyverek őzre való használatának éppen az, hogy majdnem minden esetben halálos sebet ejtenek, melybe az őz egy-két nap, avagy hetekre rá okvetlen belepusztul, de — kivéve egy-két „szerencsétlen" találatot — nem marad helyben. Ismétlem, legszerencsétlenebb e fegyverrel az a találat, mely az őzet helyben marasztalja, mert ha az első — kivált biztosan érzett — találatok eredménytelenek, úgy a vadászó már a legelső esetben rájön, hogy e fegyvereknek „nincs ölő ereje" s legfeljebb csak egy áldozatot szed, esetleg azt is megtalálja idejében, de ha mindjárt az első esete eredményes, bizony őt senki le nem beszéli e fegyvernek használatáról s meg van róla győződve, hogy e fegyver a legkiválóbb őzfegyver s ezután már nem egy, de hat-nyolc dögre lőtt őz kell hozzá, míg ennek az ellenkezőjéről meg nem győződik, kivált, ha első esetében még a körülményeket sem bírálta kellőkép (t. i., hogy milyen lövés volt: agy, szív vagy gerinc?). A veszedelem tehát éppen azért nagy, mert e fegyverek olykor eredményt is hoznak, de minden eredményre esik több (szerintem 3—5) dög is. Így az ingadozók és tévhitűek részére feltétlenül meg kell adni a figyelmeztető-jelet, mert e fegyverek elterjedése igen előnyös egyéb tulajdonságaik folytán, annyira általános s közkedvelt, hogy mind több és több jut olyan egyének kezébe, kik nem képzett vadászok ugyan, de alkalmuk van itt-ott őzre lőni. Íme, e figyelmeztetést csekélységem részéről itt adom s e kis cikknek igazi eredménye az lenne, ha mások, jobb tollforgatók is, hozzászólnának akár pro, akár kontra (mert ez utóbbi is újabb ellencikket vált ki) s ha a postalövés leintése megérdemelt oly sok cikket, úgy szerintem ez is megérdemel egy kis figyelmet.
Csupán még néhány megjegyzésem van. Alkalmam volt e fegyvert kóborkutyákon is kipróbálni s az ezeken szerzett tapasztalataim mindenben megerősítettek fenti elveimben. Óriási hátrány még e kis kalibereknél, hogy e fegyverekkel lőtt vadak oly kisfokú vérzést adnak, hogy a vadász majdnem teljesen el van ütve a nyomozás szempontjából oly igen fontos vérnyomoktól.
Végeredményképen tehát e fegyverek elsősorban csakis mint kiváló céllövőfegyverek jönnek számításba, továbbá, mint madarászó fegyverek, mely alkalmakkor kiváló előkészítője a nagyvad golyós-lövésének. Kóborkutyát és kóbormacskát is csak azért lehet minden meggondolás nélkül lőni vele, mert ezeknél nem fontos, ha később hullanak is el, fő, hogy elhulljanak. Rohosku Soma, m. kir. erdőmérnök, erdőőri és vadőri iskolai tanár