Felismertem benne Juont, a faluban sokat dicsért parasztvadászt, sejtettem is azonnal, hogy ennek a közelgő augusztus 15-ike fúrja az oldalát.
— Dumnezeu se áldujászke pe domnisoru ku szenetáté, — Isten áldja meg az úrfit egészséggel, szólt az éles tekintetű paraszt és megállott előttem komoly és gondolkodó arczkifejezéssel, mint a ki valami nagy dologban töri a fejét, de nem talál szót kívánságának kifejezésére.
— Isten hozott Juon, van-e sok nyúl a határban? Nekem kellett a beszélgetést ezzel a kérdéssel a sejtett mederbe terelni.
— Bizony van uram, a mióta csak passzussal szabad vadászni és a mióta az árendát is úgy felverték a liczitátion, hogy szegényember nem győzi fizetni. Tudom, hogy az úrfi nagyon szeret vadászni és szüksége van egy emberre, a ki jól ismeri a vad járását; azért jöttem megkérni, szíveskedjék fölfogadni engem
vadászcselédnek, így olcsóbban jutok én is a vadászathoz, meg aztán az úrfinak is jó szolgálatot fogok tenni.
Felfogadtam a ficzkót, a ki ezentúl hű kísérőm volt vadászkirándulásaimon.
Én akkorában főképen a borz életmódja iránt érdeklődtem, a mely vad Hunyadmegye dombvidéki erdeiben sűrűn előfordul.
Különösen a párzási idejét szerettem volna megállapítani, a melyre nézve zoológusok és vadászok még mindig eltérő nézeteket vallanak.
A tapasztalt Juon sem tudott kielégítő felvilágosítást adni.
Először októberre tette a párzási időt, a mikor a borz a kukoriczán jól meghízott, de aztán beismerte, hogy csakis aratás idején látta a borzot párosával.
Így hát saját tapasztalatok után törekedtem, hogy némi adattal járulhassak a borz életmódjának ismertetéséhez.
1891. július 28-án éjjel 2-órakor kimentünk a „Vezniny" (Borztanyák) nevű, nyírbokrokkal gyéren benőtt, déli fekvésű hegyoldalba és állást foglaltunk egy-egy borzodú bejárata fölött, oly helyen, a honnan az egész hegyoldalt és az alatta elterülő rétet, a kukoriczás földek széléig, szemügyre vehettük. Jól elrejtőzve egy-egy mellmagasságban lenyirbált nyírfa bokor mögé, vártuk az éjjeli legelőjükről hazatérő vicetalpasokat. Három óra előtt valamivel, mikor még alig kezdett világosodni, de az alant elterülő lekaszált réten már minden kis göröngy kivehető volt, megjelent az első borz, egy jól kifejlett példány. Gyors ügetéssel, de folyton a földön szaglászva közeledett az általam figyelt bejárathoz, innen azonban a nélkül, hogy engem észrevett
volna, visszatért a borzcsapáson lefelé tartva; úgy látszik kiszimatolta, hogy párja még nem tért vissza az éjjeli legelőről. Csak azt lehetett a (borz szokása ellenére) sürgős keresgélésből, ide s tova szaladgálásból következtetni, hogy ez a párját kereső hím. S tényleg alig ért a hegy lábához, megpillantotta a kukoriczásból kibúvó, valamivel kisebb testalkatú és horpadtabb oldalú nőstényt, ügyetlen, vágtatás szerű mozdulattal hozzásietett, egymást megszaglászták és azzal a gyepen disznó módjára turkálni kezdettek. A hím azonban, úgy látszik, már elérkezettnek találta az időt a hazatérésre, mert többször előreindult a csapáson fölfelé; de látva az elmaradó nőstényt, ahhoz mindig visszatért és így udvariasan fölkísérte az odú bejáratához, mely előtt lusta kopó módjára a földre terültek és kinyújtózkodva heverésztek, majd lábszáraikat nyalogatták, bundájukat rázogatták s egy negyedórai ilyen toilettírozás után mindketten bevonultak az odúba.
Az napi észleletem ezzel véget ért, szépcsendesen elhagytam leshelyemet és jelt adtam Juonnak az előjövetelre.
— Nohát mit láttál Juon?
— Úrfi én mindent láttam, de azt is tudom már, hogy az úrfi valami szép kisasszonyt hamarább megpillantott volna, mint a borzokat.
— Hogyan?
— Hát nem látta az úrfi a borzokat az orra előtt? Hiszen majd kitúrták a földet a lába alól.
— Már hogyne láttam volna?
— Hát miért nem lőtt?
— Csak azért, mert szeretem őket nézni.
— No ez már nagy bolondság, — elengedni a kezéből a két bőr árát (1 Frt 60 kr.) és mintegy 4 kiló kocsikenőcsöt, a mi a hajukból telt volna ki.
— Soh'se bánd Juon azt a két borzot, megkapjuk mi azoknak a bőrét kamatostul majd egy pár hét múlva, ha jobban kihíznak.
Ilyes beszélgetések között menve haza felé, nap följötte után a szőlők alatt 2 süldő nyulat láttunk játszadozni. Juont galléron kellett fognom, hogy a tilalmi idő daczára oda ne gyújtson nekik.
Másnap reggel ugyanazon borztanyát vettem megfigyelés alá, kisebb szerencsével, a mennyiben egy juhászkutya a hazatérő borzok útját megzavarta. A kutya elől a nőstény az odúba menekült, a hím visszaszaladt a kukoriczásba, a hová őt a kuvasz kopószerű hajtássál követte. Úgy látszik a borz a kukoriczás melletti vízmosásba rejtőzött, mert a kuvasz nemsokára nyomát vesztette és mire én a borz segítségére siettem, már fölhagyott az üldözéssel, saját bőrét igyekezve megmenteni puskám elől.
Ezen esetet is jól ki akarva használni, visszatértem a borzodú bejáratához és az előtte levő homokon megnéztem a nyomokat, melyek közül a legfrissebbek – a hazamenekült nőstény nyomai — jól kivehetők voltak, ezeket egy nyírfaággal elsöpörtem és a homok elegyengetését egy darabig a borzcsapáson is folytatva, távoztam.
Ugyanaz nap este naplementekor a bejárat előtt megnéztem a homokot. Újabb nyom nem volt látható. A homály beálltával legnagyobb meglepetésemre nem a nőstény jött ki az odúból, hanem a künnmaradt hím tért haza nappali rejtekhelyéről és a lehető legnagyobb vigyázattal, jobbra és balra tekintve tevé meg az utat a kukoriczás szélétől a bejáratig. A megfigyelést ezek után csak 2 nap múlva folytattam, mert a beállott éjjeli zápor leverve a homokot az odú előtt, lehetségessé tette lesés nélkül is a megfigyelést.
A második napon a bejárat előtt nyomok nem voltak láthatók, csupán a harmadik napon találtam mindkét borznak el- és visszavezető nyomait, jeléül annak, hogy a kuvasztól szenvedett ijedtség következtében a közben eltelt 2 napot és 2 éjjelt végig koplalták.
Egy mezőcsősz elbeszélése szerint, mikor ő az aratás befejeztével, tehát július 20—25-ike táján, a neki határőrzési díj fejében kijáró gabonakévéket szedegette össze a határból, egy borzcsaládot látott, mely 2 öregből és 3 fiatalból állott. Elbeszélése szerint a fiatalok már jól ki voltak fejlődve, az öregek nagyon mostohán is bántak már velők, a mennyiben hol az egyik, hol a másik részesítette őket egy-egy oldalbaütésben úgy, hogy labda módjára gurultak a földön. A fiatalok erre odább állottak, de az öregek mindig együtt maradtak. A fiatalok elűzése és az öregek együtt tartása ez esetben is a párzási időszakra enged következtetni.
1895. év július 29-én Krassó-Szörénymegye Poganyest község határában magam láttam egy borznőstényt 2 hím kíséretében.
Mintegy 300 lépésnyire sikerült őket minden mozdulatukban figyelemmel kísérnem. A két hím többször összetűzött; viaskodások olyan mint a disznóké, a mennyiben az orrukkal ütögetik egymást oldalba és a nyakát harapja egyik a másiknak, de ebben úgy kifáradnak, hogy pfuffogásuk messze hallható, közbe-közbe a földre hasalnak s aztán újra nekimennek egymásnak.
Ez utóbbi észleletem, minthogy az időszak teljesen egyezik az előbbiekével, már bizonyossá tett a felől, hogy a borz párosodási ideje július második felébe és augusztus elejére esik. Irta : Ajtay Jenő.
1900. február - 1891. július 24-én Selmeczbányáról a szünidőre Hunyadmegye egyik kis falujába hazatérve, éppen egy fegyverárjegyzéket tanulmányoztam, a mikor a tornáczról egy oláh parasztot pillantottam meg, a ki már a kapuban levette kalapját és úgy közeledett felém.