Nagyszalánczy Brúnó elhunytával ismét eggyel apadt azoknak a vérbeli erdészeknek száma, akik soha el nem múló barázdát szántottak a magyar erdőgazdaság ugarán.
Nevét, fáradhatatlan munkásságát, szeretetreméltó egyéniségét és meleg baráti szívét ismerte mindenki, akinek a magyar erdészettel valami kapcsolata volt. Kiváló szaktudása, higgadt ítélőképessége vitték előre szépen ívelő hivatali pályáján az államerdészetnél, amelynek hosszú időn keresztül a vezérkarához tartozott.
Nagyszalánczy Brúnó 1879. február hó 15-én született Nagyszalánczon,
Abauj-Torna vármegyének még mindig idegen kézen lévő részén, hol édesatyja akkoriban gróf Forgách István erdőmestere volt. Már gyermekkorában magába szívta az erdő szeretetét, amely aztán elkísérte a sírig.
Középiskoláit Kassán járta és erdészeti tanulmányainak befejezése után, 1900-ban a rimaszombati m. kir. erdőhivatalhoz nevezték ki ideiglenes minőségű erdőgyakornoknak.
Két évvel később, amikor az erdészeti államvizsgát letette, Erdélybe, a csíkszeredai m. kir. erdőhivatalhoz helyezték át.
1904-ben, mint m. kir. erdészjelölt, visszakerült a rimaszombati m. kir. erdőhivatalihoz. Innen 1907-ben szolgálattételre a földmívelésügyi minisztérium I. A. ügyosztályába rendelték be.
1907-ben m. kir. erdész, 1911-ben m. kir. erdőmérnök, 1916-ban főerdőmérnök, 1921-ben erdőtanácsos és rá hat évre főerdőtanácsos.
1932 augusztusában kapta meg a miniszteri tanácsosi címet és jelleget, a következő év júliusában pedig valóságos miniszteri tanácsos lett. Ebben a rangban vonult 1936. június végén végleges nyugalomba.
Nagyszalánczy Brúnó évtizedeken át volt az Országos Erdészeti Egyesület igazgató-választmányának nagyrabecsült tagja, és amíg a betegség lábáról le nem döntötte, az egyesület minden megmozdulásában a legtevékenyebben vett részt.
Az új erdőtörvény összeállítása és kodifikációs munkája az ő nevéhez fűződik. Az előkészítő tárgyalásoktól kezdve, a tervezetnek, a módosításoknak, majd a végrehajtási utasításnak minden részletét behatóan megvitatta az érdekképviselettel és ennek a fáradhatatlan buzgóságnak, óriási körültekintésnek és tiszta tárgyilagosságnak a korszakalkotó eredménye az a mű, amely elindította a magyar erdőgazdaság fejlődését egy jobb jövő felé és emléket emelt — aere perennius — az alkotójának.
Nagyszalánczy Brúnó munkás élete nem szűnt meg a nyugalomba vonulással, sőt tehetségének sokoldalúsága talán csak ezután jutott volna teljes mértékben érvényre, ha a kegyetlen halál ebben meg nem akasztja.
Kiváló szolgálatainak elismerését jelentette, hogy a m. kir. földmívelésügyi miniszter az Országos Erdőgazdasági Tanácsban is helyet biztosított neki és az Országos Fagazdasági Tanácsban az alelnöki tisztet ruházta rá. Fakereskedelmi körökben is mindig általános figyelmet keltett az állásfoglalása, ezt a „Magyar Fapiac"-ban megjelent tanulmányainak élénk visszhangja igazolja.
Amikor pedig az Országos Erdészeti Egyesület programjába vette a vadászati törvény revíziójának előkészítését és a minden oldalról éles megvilágítást igénylő alapelvek lefektetéséről volt szó, Nagyszalánczy Brúnó önként vállalt tagságot abban a bizottságban, amely heteken át tartó tárgyalásokkal tudta
csak feladatát megoldani.
Ezért hihetetlen szinte számunkra, hogy ez a páratlan buzgóság, ez az izzó szakszeretet már nincs közöttünk és aki alig néhány hónappal azelőtt még ragyogó tervekről beszélt, megtért abba a földbe, amelyért egy életen át dolgozott.
Legyen a vigasztalónk, hogy még megérhette a magyar látóhatár megnövekedését, hogy feléje zúgtak ifjúságának szép emlékeivel a kárpáti fenyvesek és hogy a sokat szenvedett, áldott magyar föld szeretettel fogadta ölébe hű fiát, aki hű volt mindhalálig hitében, magyarságában és szakszeretetében.
Emlékét kegyelettel őrizzük.
1940. január - A magyar erdészet fájának egyik legértékesebb ágát törte le e napokban a könyörtelen halál.