Szovjet tapasztalatok a magyar erdőgazdaság szolgálatában (Erdészeti Lapok)

A változhatóság, az öröklés és a természetes kiválasztódás hirdetése valósággal forradalmasította eddigi elképzeléseinket és talán első alkalommal épített a gyakorlati élet széleskörű megfigyeléseire. A földművelés és állattenyésztés sok évszázados gyakorlatát öntötte elméleti formába, midőn a szervezet célszerű felépítését, életfeltételeihez való alkalmazkodását a szervezetre hasznos változások kiválasztódásában jelölte meg.
Weissmann elmélete — melyet a későbbiek folyamán Mendel, majd Morgan tett a magáévá és fejlesztett tovább — az inga ellentétes irányú kilengését jelenti azáltal, hogy megtagadta a szerzett tulajdonságok örökölhetőségét. Az idealista irányzat a chromosoma-elmélet alapjaira helyezkedett, amely szerint a csiraplazma független a testtől és folytonosságában a chroniosomák mindegyik részecskéje a szervezet valamely részének végső megjelenési formáját határozza majd meg.
A szocializmus elmélete, fejlődése a dialektikus materializmus alapján áll. A természetben megszakítás nélküli a mozgás, állandó a változás, folytonos a fejlődés és a szakadatlan elmúlást mindenkor megelőzi a megújhodás. Az élet keletkezése pillanatában magával sodorja az elmúlás gondolatát, tényét, hiszen a sejt osztódásakor elpusztul a mag, hogy fiatal utódoknak adhassa át helyét. A mozgás, a fejlődés szüntelen, az egyszerűt felváltja az összetett, a bonyolultabb minőségi forma s mindez nem fokozatosan, hanem ugrásszerűen, nem véletlenül, mint a mutációk, hanem törvényszerű következetességgel, a jelentéktelennek látszó mennyiségi elváltozások felhalmozódásának eredményeként jön létre. És miután a nemi sejtek a szülői szervezet egyik termékét képezik és létre jöttüket a szülői testnek köszönhetik: a szervezetben, vagy annak egy részében fellelhető, öröklődő tulajdonságok változása mindenkor az élő test megváltozásának, anyagcseréjének a normától eltérő jellegére vezethető vissza.
Ez a biológiai felfogás, tanítás, irányzat jellemzi a Szovjetunió mező- és erdőgazdasági fellendülését, magyarázza állandóan fejlődőképes sikereit és vetít elénk szemkápráztató lehetőségeket, fémjelezve Micsurin és Lüszenko halhatatlanná vált nevével.
A tulajdonságok átöröklődése, az öröklődő tulajdonságok megváltozása az élő szervezetben annyira fontos fehérjének az anyagcsere során bekövetkező átalakulásával megy végbe.
Ez a folyamat, amelyen keresztül a környezet külső tényezői a szervezetre hatnak és ily módon módosulhatnak az életműködés folyamán szerzett tulajdonságok és válhatnak bizonyos körül körülmények között örökölhetőkké. Ezt az öröklődést az életkörülmények megfelelő változtatásával tudatosan is ki lehet erőszakolni. Ahogy Micsurin mondotta: „növények, állatok fejlődésükhöz meghatározott feltételeket igényelnek és ezekre meghatározott módon reagálnak. Ha ezeket az életfeltételeket megváltoztatjuk, változnak szervezeteik sajátosságai, faji tulajdonságai is, melyek a továbbiakban öröklődnek."
Ez az elméleti felfejlődés alkotja az alapját a nálunk már évek óta szerepet játszó és megvitatott származási kérdésnek is. Jelenlegi határainkon belül súlyos problémát jelent a fenyő iparifa szükségszerű biztosítása s ez hívta fel a figyelmet az ország egyes részein, főleg a Dunántúlon található erdeifenyő-állományaink eltérő jellegére. Jól tudjuk, hogy egyes elhatárolt területrészektől eltekintve, az erdeifenyő őshonos előfordulásával alig találkozunk, s állományaink nagy része eltérő termőhelyi — talaj és éghajlati — adottságok alól került mihozzánk.
Éveken át vita tárgya volt a francia, az osztrák, stb. magvakból származó erdeifenyvesek itthoni termésének továbbfelhasználása, fatömegnövedékük, anatómiai szerkezetük várható alakulása, mígsem az elmúlt pár száraz, még téli csapadékban is szegény esztendő váratlanul más megvilágításba helyezte
a kérdést. Megfigyelhettük, hogy mészkőalakulatokon elhelyezkedő fenyveseink e források vízveszteségével egyenes arányban száradásnak indultak és a felülről elégtelenül pótolt-tárolt vízmennyiség mélybe húzódása miatt a legkülönbözőbb korfokokhoz tartozó egyedek, állományrészek, csoportok, sőt állományok estek az aszály áldozatául.
Ez egymagában még nem volna érdekes, ha ugyanakkor az Alföld buckáin is mélybe vesző talajvíz ellenére az alföldi fenyvesek minden szembetűnő pusztulás nélkül át nem vészelték volna a legalább annyira csapadékban szegény időszakot.
Itt találkozik először a modern szovjetbiológia tanítása gyakorlati megfigyeléseinkkel.
Az ország csapadékban legszegényebb, Duna—Tisza közi hátságán a buckák fenyőállománya csecsemőkora óta hozzáedződött az évente ismétlődő aszályhoz, s amelyik nem tudott a változott életkörülményekhez hasonulni, az elpusztult. Mondanom sem kell, hogy az alföldi fenyvesek legnagyobb része az ország nyugati részein, vagy Ausztriából behozott, ott gyűjtött magvak utódának tekinthető s feltétlen az alföldi termőhely adottságaitól alapvetően eltérő tájegységek alól került a sivár homokbuckák tetejére. Ha mindezt egybevetjük a dialektikusan materialista biológia megállapításaival:
a külső környezet, a külső életfeltételek módosító hatása, befolyása, a normától, az eredeti termőhely terített asztalától, állandóan vízzel telt forrásaitól olyannyira eltérő homoki éléskamra kongó üressége, kiapadt
kútja alapjában változtatta meg az anyagcsere mikéntjét és kényszerítette alkalmazkodásra az életéért küzdő faegyedek tömegét. Az életkörülmények változása a növényi szervezetek típusváltozatait idézi elő s ezekben láthatjuk az öröklődő elváltozások első lépcsőfokát. Azok az egyedek, melyek változásra képtelenek: kihalnak.
Máskor is megemlékeztem arról, hogy ezek az ismétlődő alföldi aszállyal megküzdött fenyvesek különleges tájváltozatot testesítenek meg.
Az évente jelentkező szárazság, vízszegénység egy aszkéta fenyőtípust alakít ki, amely jövendő feladataink végrehajtása során felbecsülhetetlen értéket jelent a számunkra. Gondoljunk erre olyankor, midőn fejszéinket beléjük vágjuk s az életerüket megszakító fűrészünk panaszos szava rettentsen vissza a nemzetgazdaságunk, országfásításunk ellen elkövetendő bűn végrehajtásától. A felettünk átviharzó háború amúgy is erősen megtizedelte homoki fenyveseinket, melyek legnagyobb ellensége mindenkor az ember. A vétkes könnyelműséggel, vagy dacos csakazértis-virtusból eldobott cigaretta, égő gyufa, olykor a katonai lőgyakorlatok robbanó lövedékei szinte percek alatt elhamvasztják egy élet munkáját, jövő reménységét s ellene csak egy a biztos fegyverünk: a felvilágosító tanítás, a jóindulattal találkozó meggyőzés.
A Szovjetunióban végrehajtott agrobiológiai kísérletek érdekes munkaterületéről emlékezem meg mostan.
Mezőgazdasági veteményeink egy részét már ősszel kell vetnünk, hogy időben kalászt érleljenek. Másik része tavasszal vethető s a rendelkezésére álló tenyészidő bőségesen elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy élvezhető termést hozzon. Ennek a biológiai, fejlődési folyamatnak vizsgálata vezette el Lüszenkót a szakaszos fejlődés törvényszerűségének felismeréséhez.
Eszerint a növényszár tenyészkupjában osztódó sejtek élettevékenysége minőségi szakaszokra, időszakokra tagolható, amelyek egymásután következnek s meg nem változtathatók.
Az egyes szakaszokban bizonyos meghatározott szervek, tulajdonságok alakulnak ki s jutnak tovább az osztódott, új sejtekbe.
Ha most már ismerjük a valamely növény életének első időszakát elhatározóan befolyásoló feltételeket ós tényezőket, ezek mesterséges előidézésével irányítóan befolyásolhatjuk akaratunk reákényszerítésével valamely növény fejlődését.
Ennek egyik érdekes fogása az, ha a magvakat előzetesen bizonyos ideig csökkentett hőmérsékletnek vetjük alá, például hó alatt tartjuk.
Ezzel a módszerrel sikerült az őszi gabonaféléket arra kényszeríteni, hogy tavasszal vetve, a nyár végére kalászt érleljenek. Ezt az eljárást nevezték el jarovizálásnak.
A mesterséges hőszabályozás másik változata a burgonya leromlásának vizsgálata során került alkalmazásra. Köztudomású, hogy a burgonya vetőgumóját két-három esztendei folyamatos vetés után ki kell cserélni, mert termése leromlik, gumói elkorasosodnak. Hosszas vizsgálatok vizsgálatok során kirekesztettek minden olyan lehetőséget, amely növényi, vagy állati kórokozókra lett volna visszavezethető s a végén a száraz éghajlattal magyarázták a felvetett kérdést. Ez a felismerés vezetett a megoldásához, bizonyítva, hogy az egységes — az egész vetett területre kiterjedő — változás a külső életkörülmények függvényeként jelentkezhet csupán. Lüszenko megfigyelése szerint a burgonya leromlását a hőmérsékletnek a fiatal gumók induló hajtásaira kifejtett káros behatása váltja ki, s ezt azáltal lehet kiküszöbölni, hogy a hajtásképződés időszakát későbbi vetéssel a kevésbé forró időszakokra helyezzük át. A hőszabályozásnak ez a változata is eredménnyel járt és a Szovjetunió déli részein ma már nem probléma a burgonya termesztése.
Minden homokfásító egyik legnagyobb gondja a homokfásításra alkalmas fenyőcsemeték beszerzése, biztosítása, nevelése. Jól tudjuk, hogy minden növényi szervezet életműködésének első napjaiban reagál legjobban a külső életfeltételek módosító behatására, hogy a továbbiakban állandóan reá ható, azonos jellegű körülmények a típusváltozás elmélyítésén keresztül ezeknek öröklődő tulajdonságokká változását készítse elő.
Mi sem természetesebb, mint a kívánság, hogy a homokra ültetendő fenyőcsemetéinket az azonos feltételeket, életkörülményeket nyújtó homoki csemetekertjeinkben neveljük kiültetésre alkalmasakká. Tudjuk, hogy a homok fásításához rövid törzsű (10—15 cm) és hosszú gyökérzetű (legalább 30—35 cm) kétéves, magágyi csemetékre van szükségünk. A nem homokon nevelt csemeték rendesen ennél magasabb törzsűek s ha gyökérzetük el is éri a kívánt hosszúságot, a magas törzs táplálék- és főleg
vízfogyasztása nem áll arányban a gyökérzet induló életlehetőségeivel s a csemete elpusztul.
A homokon öntözéssel nevelt fenyőcsemete ennél is előnytelenebb gyökérzetet fejleszt, amely a naponta ismétlődő és a dolog természete szerint mindenkor csak felszínes öntözés eredményeként főleg oldalágakat terpesztő, elégtelenül hajszálgyökerekkel felszerelt, aránylag erőteljes törzsbe fut. Érthető tehát a kívánság, amely a kérdés megoldását sürgeti.
Az öntözés nélkül nevelt fenyőcsemeték a burgonya sorsára jutnak: az égetőre hevülő homok felszínes perzselése halálgyűrűt varázsol gyökfőjükre,
amelynek biztos pusztulás a vége. Ez ellen sem az árnyalás, sem a, leülepedő, leroskadó homok kétoldali letaposása nem jelent védelmet.
Bakkay László jutott először a gondolatra, hogy bugaci csemetekertjeiben a fenyő magvetését a szokásos koratavaszi időponttól eltérően augusztusra helyezze át. Tapasztalat szerint ez a hónap a legtöbbször esőtlen július után már jó néhány kiadós záporral öntözi a tikkadó homokot s néhány csúcshőmérsékletű naptól eltekintve hűvösebb, vagy legalább is hűvösödő éjszakák bőségesebb korareggeli harmathullását biztosítja a kikelő fenyőcsemeték számára. Az első nyár kísérletezése biztató.
Ahhoz azonban, hogy Bakkay László kezdeti vállalkozása szárba szökkenjen, eredményei közkinccsé válhassanak, még több esztendő sorozatos kiértékelésére van szükség. Főleg pedig fenyőmag termésünket ismét kiadós maghozam váltsa fel, mely a kísérletek helyenkint várható eredménytelenségét is vállalhatóvá formálva szélesebb alapokra helyezésüket teszi lehetővé.
A XVIII. században Malthus Tamás állította fel hírhedtté vált tételét arról, hogy a növények, állatok létükért folytatott lankadatlan küzdelmében a hasznavehetetlennek bizonyuló változatoknak pusztulás a sorsa, mivel minden élőlény állandó igyekezete, hogy gyorsabban fejlődjön, mint a rendelkezésére álló tápanyag.
Ennek alapján mindenkivel harcban áll és a fajon belül is ádáza küzdelem az egyed fennmaradásáért, Malthus elméletét maga az élet cáfolta meg, amely a népesedés szaporodására a termelés fokozásával válaszolt.
Kétségtelen, hogy minden élő faj más fajok terhére és hátrányára él. Amíg az egy fajhoz tartozó összes egyedek a faj által elfoglalt terület maradéktalan megtartására, a faj felvirágoztatására, térhódítására, tehát egyedeinek számemelésére törekednek s így az egymással folytatott antagonista értelemben vett harcuk elképzelhetetlen, addig a gyakorlati élet tanít bennünket arra, hogy „ha egy bizonyos tényező másik kettőt károsan befolyásol, akkor ezt a kettőt, legalább is ideiglenesen, mindig egyesíteni lehet közös ellenségük ellen."
Lüszenkónak ez a megállapítása vezetett el a modern szovjet agrobiológia alapvető tanításához, amely szerint az élőlények birodalmában nem beszélhetünk a fajon belül sem ádáz küzdelemről, sem egymás támogatásáról, viszont ezzel szemben kimutatható a fajok közötti harc és kölcsönös segélynyújtás ténye. Tőlünk függ, hogy ezt az adottságot javunkra fordítsuk és mindenkor a szakszempontok figyelembevételével
megtaláljuk azt a két, vagy több fajtát, amelyet — legalább ideiglenesen — közös küzdelemre egyesíthetünk a mindenre elszánt, közös ellenség ellen.
A Szovjetunióban erre a felismerésre támaszkodik Lüszenkónak közismert, a steppe fásítása során bevezetett fészkes vetési eljárása, hogy t. i. a tölgy a főfa és cserjék, töltőfák, átmenetileg mezőgazdasági vetemények vállalják a segítséget nyújtó szövetséges szerepét a közös ellenség: a steppe szárazságot tűrő, elhatalmasodó fűnövényzetével szemben.
Nyugati határszélünkön furcsa talajművelési eljáráson akad meg a szemünk. Minden tarlót bogárhátra szántanak s ha az erdőbe lépünk: szabályszerű hálózatban lecsapoló árkok rendszere állja az utunkat. A talaj felszíne alatt változó mélységben vízzáró réteg helyezkedik el s a tavaszi hóolvadás, vagy a nyári záporesők után a földárja feltörő víztömege kényszerít az említett óvintézkedésekre bennünket.
Hazánknak ez az a területe, ahol a vágás bevetésével, magról tudjuk leendő erdei fenyveseinket megtelepíteni. Még talajmunkára is alig van szükségünk s ha betartjuk a gyakorlat hármas szabályát s közvetlen a vágást követő tavaszon, teljes értékű televény felszínes felhorzsolásával, mindössze rászórással, takarás nélküli tömítéssel vetünk: a gaz, a gyom, gyomnövényzet első évi versenyének kikapcsolásával újulatunk fejlődésének első esztendejét biztosítottak.
Már a további esztendőkben érezhetővé válik az összeboruló gyomnövés, a napsütés károssá váló jelentkezése és érdekes megfigyelnünk az egy fajhoz tartozó fenyőegyedek néma, de annál eredményesebb versenyét az idegen betolakodókkal szemben. Mint nagy, kerek díványpárnák emelkednek ki a gazból a zöld fenyőfoltok, igazolva a faj fölényét a legyőzött versenytárs fölött. Íme, Lüszenko elgondolása magyar változatban. Kétségtelen, hogy az összehasonlítás nem tökéletes. A Szovjetunióban a fészkes vetést a
steppefásítás nehéz problémájának megoldására használják, míg az előbb ismertetett fenyővetés kedvező tenyészfeltételek közt vezethet csupán eredményre. Ettől függetlenül mi is bevezettük Lüszenko rendszerét és az eltérő termőhelyi jelleg — főleg a talaj vízgazdálkodásában mutatkozó eltérésre való tekintettel — saját, eddigi módszereinkkel történő párhuzamos végrehajtásával kísérleti jelleget adhatunk neki mindaddig, míg hazai viszonyaink között helytállásáról számszerű adatokkal nem rendelkezünk.
Az ország minden részén, minden tájváltozatán találkozunk alkalmazásával s különösen érdekes boristai homokfásításunk, amelyen a tölgyet az erdeifenyő váltotta fel. Lüszenko eljárása erősített meg bennünket abban az elhatározásunkban, hogy cserjeféleségeinknek megadjuk a polgárjogot s értékes tulajdonságaikat korszerű erdőművelési eljárásaink valóra váltásánál maradéktalanul a közösség hasznára fordítsuk.
Közismert az a hatalmas elgondolás, mellyel a folyamatban levő 15 éves fásítási terv során a szovjet mezőgazdaság természetvédelmét fogják biztosítani. A szántótföldeket védelmező rácshálózat a folyókat kísérő erdősávok rendszere, az országos, széltörő, védő erdősávok elhelyezkedése folyói rátok, színes plakátok ábrázolásairól  mindannyiunk előtt ismeretes. Ez a rendszer képezi alapját a saját elgondolásainknak és a Dokucsájev Intézet több évtizedes tapasztalatgyűjteménye az indulópontunk, midőn az Alföldön végigszáguldó szelek erejét megtörni hivatott fapásztáink, védősávjaink megtervezéséhez fogunk.
A Szovjetunióban sikerrel végrehajtott és a 15 éves erdősítési terv szolgálatába állított, munkaerőt kímélő, munkáslétszámot felszabadító gépesítés mutatja számunkra is a járható utat, melyen haladva egyre érzékenyebben jelentkező munkaerőhiányunkat, az ipar szívóhatását módunkban áll kiegyensúlyozni.
A szovjet erdőgazdaság minden cselekvését, valamennyi üzemi ténykedését, az erdőrendezés mindent felölelő feladatát szabályozó törvényhozás szolgáltatja saját, új erdőtörvényünk mintaképét, melynek minden rendelkezése az egyéni érdek félreállításával a közösség érdekeit szolgálja majdan.
Beszámolóm végére értem. Nem tértem ki az erdőgazdasági termelés többi munkaterületére.
Nem szóltam a fahasználat vonalán hasznosított számtalan újításunkról. Nem emlékeztem meg magáról az újító mozgalomról, amely mindannyi szovjet-példa követéséről számolhatott volna be. Nem írtam a kétkezi dolgozóink munkáját könnyítő szociális fejlődésünkről és hallgattam az olyan lehetőségek kihasználásáról, amilyent például a Kecsiverágó-gumianyag termelése rejteget magában.
Mindössze egyről kell még megemlékeznem.
Arról, hogy mi erdőművelők végre dolgozhatunk. Arról, hogy a fairtás, az erdők tarra-vágása, fatőkénk veszedelmes méreteket öltő leromlása, apadása helyett végre a fatőke tartalékolása, megtakarítása, az erdők rombolása helyét a sok-sok éves erdősítési hátralék törvényerejű, kötelező eltüntetése váltotta föl.
Hogy idáig eljutottunk: ezt is a Szovjetunió példaadásának, útmutatásának köszönhetjük. Babos Imre