Midőn erdésszé lettem a kép mindig előttem állott s táplálá a vágyat ezen erdőket egyszer színről színre láthatni. Ha erdélyi szaktársakkal találkoztam, gyakran faggattam őket ez iránti kérdéseimmel, de a mit hallottam az nem volt alkalmas arra, hogy eszményi képem élénkebb sziliekben tűnjék elő; sőt ellenkezőleg mindinkább torzképpé kezdett az, lelkem hasztalan küzdései ellenére is, válni. Még fokozottabb lett vágyam Erdélyország erdeit beutazni, s midőn erre egyszer alkalmam akadt, meg is tettem. Beutaztam Erdély legnagyobb részét különösen pedig a megyéket.
Ámbár már némiképp előkészítve arra, hogy Erdélyben igen elhanyagolt erdőgazdaságot találandok, még is meglepett ezen természeti viszonyainál fogva erdőnek való, aránylag kevés népességgel bíró, közlekedési eszközök hiányában szenvedő, nagyobbbszerű fafogyasztó ipart nélkülöző országban az erdőpusztítás azon nagyszerűsége s ennek lépten nyomon látható káros következményei, melyekről helyes fogalmat leírás által nem, s csak is a helyszínén való észlelés által lehet szerezni.
Nem csak a fő, hanem a mellék völgyeknek különösen napos oldalai nagyobbrészt már kopárok, melyek ha csak kissé meredekek, már terméketlenek is; mert a termőföldet róluk az eső rég lemosta, most pedig már onnan csak az elmállás folytán leváló homokot, kavicsot és követ hordja alá a völgy felé, hogy ott a termékeny földeket és réteket el borítsa s a folyókat és patakokat medrükből kiszorítva más irányba terelje, áradásokat okozzon s így tovább a völgyben fekvő termékeny földeket utakat hidakat sat. folytonosan károsítsa.
A kevésbé meredek erdőtlen, de legelőül használt hegyoldalakon az esőnek előbb érintett pusztító hatása ámbár ily rohamosan nem jelentkezik, mindazonáltal itt is a talaj termőképességének megsemmisítésében folytonosan működik. Nedves időben a felázott talajt a legelő marha felvágja, a laza talajt összetartó, a talaj hitványságánál fogva úgy is silány gyepréteget megsemmisíti; záporesők e sértett pontokat lassanként
kimélyesztik, s eleinte igen kicsi, de évről évre feltartóztathatatlanul nagyobbodó vízmosásokat képeznek. Ily vízmosásos, most már tökéletesen terméketlenné lett hegyoldalaknak száma és terjedelme már is igen nagy s még folytonosan évről évre szaporodik. Vízmosások képződése egyébaránt igen gyakran, különösen a hanyagul kezelt három nyomásos szántóföldeken is észlelhető.
Azon területek, melyek még erdőknek nevezhetők, kevés kivétellel devastálva vannak: rétek, legelők, ritkások szakítják meg lépten nyomon az erdő összefüggését; falopás, irtás, legeltetés, felgyújtás s a féktelenül és szabadon garázdálkodó erdőpusztítás minden kigondolható módjának nagyszerű hatása látható mindenütt. Tömérdek terület csak lerágott bokrokkal, itt ott egyes fákkal van ellátva s hogy ezek termőképessége még tönkre nem ment, az csak is annak köszönhető, hogy a törpélyek koronáihoz hasonló összekuszált gyökérzete, a laza talajt összetartja s a lemosástól megóvja.
A erdőpusztítástól egészen ment erdők szarna, kivévén a szászföldet és némiképp a székelyföldet, valóban kevés; valamint kevés azon erdők száma is, hol rendes, ésszerű, takarékos erdőgazdaságot lehet találni.
Ámbár Erdélyország területének fele valószínűleg föltétlen erdőtalaj, s ámbár még az ország területének mintegy negyedrésze úgy a hogy erdőnek neveztetik: mindazonáltal számos vidéken faszükségben szenvednek. A tűzi, de különösen az épületfa-árak nagyok; a mi egyébiránt nem annyira azt mutatja, mintha az ország tulajdon szükségletének fedezésére még fölösen elegendő fával nem bírna, hanem inkább azt, hogy az erdőüzlet fejlesztésére, — a rendelkezésre álló, távol- és faszűkében lévő vidékeket érintő víziutak felhasználására, igen kevés történt.
Ezen, egy egész ország jólétének egyik lényeges tényezőjét megsemmisítő, az ország földmívelésének és iparának fejlődését akadályozó viszonyoknak okai a következők:
az úrbéri viszonyból eredő, az erdőket rendkívül terhelő s ezek okszerű kezelését akadályozó erdei szolgálmányok; ezekkel összeköttetésben az erdők értéktelensége s úgyszólván minden jövedelem hiánya; ebből folyólag pedig az erdőknek tulajdonosaik által való elhanyagolása, ha pedig véletlenül vevő akad, az erdő anyag-tőkéjének elpazarlása; a mezőgazdasági czélokra alkalmas földek aránylag csekély kiterjedése; a volt úrbéresek pásztori élete, az erdőt illetőleg communisticus hajlamai, erdőpusztítási szenvedélye, melyet a községeknek az erdő közt rendkívül szétszórt fekvése mellett nehéz fékezni; az igazságszolgáltatás és közigazgatás gyarló volta.
A felsorolt okok közül kétségkívül az erdőt terhelő szolgálmányok idézték leginkább elő azon fennebb röviden vázolt szomorú állapotot; századokon át pusztítván és irtván az erdőt; s ha a jogosultság örve alatt jelenleg végbemenő erdőpusztítást észleli az ember, csodálkoznia keli, hogy az ország erdészeti állapota nem rosszabb; a mi azonban valószínűleg abban leli megfejtését, hogy Erdélynek üde klímája és erőteljes őstenyészete felett, az emberek és állatok pusztító munkája, végleg győzedelmeskedni mégsem bírt; s hogy 1848-ig az úrbéresek a földesuraság bírósága alatt állván szolgálmányi jogukkal annyira vissza nem élhettek mint 1848 után, a midőn felszabadulva, de egyszersmind félre is vezetve azon reménnyel ámíttattak, hogy a földesurak erdeit is tulajdonul nyerik.
Erdélyország erdeinek legnagyobb része a kincstár, valamint kisebb nagyobb volt földesurak birtokát képezte és még most is nagy részt képezi. Községi erdőkkel többnyire csak a városok bírtak, melyek ezen vagyont, a mennyiben szolgálmánnyal terhelve nem volt, a mai napig épségben meg is védték. A
szolgalommentes erdők száma kevés volt. A szolgálmányok sokféle nemei közt legkárosabban hatott a legeltetési szolgalom.
A többnyire szétszórtan fekvő hegyi úrbéri községek minden háza egypár juhát, de annál több kecskéit külön legelteti, még pedig mezei legelő hiányában az erdőn, hol minden egyes pásztor egész éven át erdőpusztítás által, a legelőnek szaporításán rendkívüli kitartással és nagy ügyességgel működik.
Nyáron a mennyiben a fűlegelő az erdőn nem elegendő, a pásztorok a nagyobb fáknak ágait, a kisebb fákat pedig egészen levágják, melyeknek lombján élődik marhájuk; s, hogy naponként friss takarmányuk legyen, e műtétet naponként folytatják.
Ha a marha fűlegelőre talált, akkor a pásztor unalmát a közel álló fák meggyűrűzésével, meghántásával, alágyújtásával, s a fáknak minden kigondolható módon való sértésével és csonkításával igyekszik elűzni. Télire a volt úrbéres, ha lehetne is, kevés takarmányt gyűjt, rétjei erdő közt, lakásától távol vannak, honnan a takarmányt, út és igásmarha hiányában, haza nem szállíthatja; e takarmányt tehát a hely színén kell felétetni; télen át sincs nyugta tehát az erdőnek, mert a szűkön gyűjtött takarmány, hogy hamar el ne fogyjon, farüggyel s a fák legfiatalabb gallyacskáival pótoltatik; a nyáj az erdőbe hajtatik, mely ha fiatal, annak fái csoportonként levágatnak, ha pedig öregebb akkor csak koronája csonkíttatik meg: a lehulló ágakon rágódik azután a juh és kecske. Az így télen nyáron halomra vágott fák, ha megszáradtak, a következő év száraz nyarán vagy őszén azután, ismét legeltetés alkalmával, alágyújtatnak; az így keletkezett heves tüzek nem csak a lekaszabolt foltokon semmisítik meg a fatenyészet minden maradékát, hanem az erdőnek száraz lombtakarójában bő táplálékot nyervén az erdőben minden felé elterjednek, útjokban a fák töveit megperzselik; a kéreg felpattogzik, a fa korhadásnak indul, tövén meggyengül, s egy pár év múlva egy alkalmi vihar halomra dönti a megégett erdőrészt. A széldöntéseket ismét alágyújtani az illetők el nem mulasztják; s ez így megy folytonosan mint az áradat, évről évre az erdőnek ezer holdakra menő újabb újabb területét nyelvén el. Hogy az így évenként okozott kár tetemes lehet, már abból is következtethető, hogy majdnem annyi nyáj és pásztor van, a hány ház egy ilyen községben.
A volt úrbéresek faizási joga, bár hasonlóképp igen káros, de aránylag a legeltetési szolgalom pusztító befolyásához képest még is csekélynek mondható, mert ámbár a volt úrbéres nem ért a fával való takarékossághoz, fűtői sincsenek a szerént szerkesztve, lakása falain a szél is át fuj, a tél zordon, mindazon által inkább hideget tűr, mintsem hogy magát a fahordásban egy kissé megerőltesse. Tűzifa készletet télire ritka volt úrbéres gyűjt, s ha a tél meglepi, sövény kerítését tüzeli fel, melyet tavasszal ismét megújít. Tetemesebb már ott a kár, hol a volt úrbéresek szolgálmánya, épület és szerszámfára is kiterjed, hol azok zsindelyt és deszkát készíthetnek s avval kereskednek; ily helyeken az erdő minden arra való fája meg van kóstolva, ott a levágott, de alkalmasnak nem talált törzsek, halomra vannak döntve, s az egész erdő csúful megritkítva.
És mit tesznek a volt földesurak erdeiknek ilyen nagyszerű pusztításával szemben? Nagyobbrészt, legalább már most, semmit; hiszen sok földesúr jóformán azt sem tudná, hogy hol és mennyit bír, ha az adófizetés által eziránt némi tájékozást nem nyerne. De már azt, hogy erdőbirtoka, mely többnyire ősi lakától távol, a havasokon fekszik, mily állapotban van; azt kevés erdélyi nagybirtokos tudja; azt személyesen talán még
nem is látta. Több ezer holdnyi területen, a hol már rendes gazdaságnak helye lenne, szakértő tisztek alkalmazásának híre sincs, ily erdőtestek őrzése, mert kezelésre még senki sem gondolt, egy két paraszt erdőpásztorra van bízva, kik havonként 5—8 ft. bért kapnak. Az erdő sokszor távoli fekvése, de méginkább a birtokosnak az erdőgazdaságban való avatlansága vagy közömbössége folytán semmit sem jövedelmez, s hogy így legalább belőle az adó kikerüljön, legelőül, vagy deszkának való tönkök- és zsindely készítésre, néhány forintért bérbe adják, s ezen néhány forintért azután legeltethetik, vághatják, pusztíthatják, égethetik az erdőt tetszésök szerint, az 5 forintos hű erdőpásztor egy második 5 forintért bizonyosan nem akadályozza azt. A mit a szolgálmánnyal terhelt erdőben a volt úrbéresek művelnek, a szolgálmánytól ment, vagy a volt úrbéresek keze ügyéből eső erdőkben, ugyan azt teszik a bérlők.
A hegyes vidéken szántóföldekben és rétekben nagy hiány lévén, a volt úrbéresek az urasági erdőben, a leírt módon irtott terek nekik tetsző részeit elfoglalják, néha oly meredek oldalakon is, hogy ott szántani lehetetlen; az elfoglalt területekét kapával feltörik s egy pár évig, ameddig a talaj televénytartalma bírja vagy a míg a termőföld az eső által le nem mosatik, kukoricza, rozs vagy zab termelésre használják; s midőn már alig adja vissza a vető magot akkor újabb helyet foglalnak az előbbit pedig magára hagyják, hogy egy pár év múlva kopár sziklává, vagy vízmosásos helyivé változzék: s így évről évre nagy területek tétetnek tökéletesen terméketlenné.
A birtokosok egyáltaljában, de különösen azok, kik a leírt határtalan erdőpusztítást erdeikben látják, mint a kincstár s a magánbirtokosok java, védtelenül magokra hagyva állanak; a közigazgatás nekik kevés oltalmat nyújt, s a birtokosok kárukon okulva inkább pusztulni hagyják erdeiket, mint sem hogy hosszas és költséges perlekedés mellett ügyöket a törvény előtt is elveszítsék. Az 1849-1860-ki korszakban hiába panaszlott a földbirtokos volt jobbágyai ellen, kik szolgaion jogukkal visszaélve, az urasági erdőt tulajdonokid tekintve, ezt pusztították; az akkori kormány idegen országokból került emberei nem tartották tanácsosnak a volt jobbágyokat azon intőktől nyíltan megfosztani, hogy a nekik ígért erdő nem az övék; s így a panaszlott eseteket vagy nem tárgyalták, vagy addig húzták halasztották és forgatták, míg vagy az egész feledékenységbe ment, vagy pedig a földesúr elutasíttatott. A ki egyszer így járt, másodszor bizonyára nem panaszlott, s összetett kézzel várta a jobb jövőt. Meg kell vallani egyébaránt, hogy ezen időszakban mind ennek daczára az erdőpusztítás még sem űzetett oly féktelenül mint 1860 óta midőn az erdő még kevesebb
védelemben részesül, az igazságszolgáltatás oly állapotban van, hogy az 1849-60-ik viszonyokat vissza kívánják, a midőn igazságszolgáltatás tekintetében legalább némi rend uralkodott.
Meggyőződésem szerint a további erdőpusztítást gyökerében megszüntetni, és az eddigi pusztítás fölötte káros következményeit lehetőleg jóvá tenni, a következő intézkedések volnának alkalmasok:
Legégetőbb szűkség az erdőt nem csak az úrbéri, hanem bármi más viszonyból eredő szolgalmak alól fölmenti, ide számítván a compossesoratusi, és a bányászat számára fenntartott erdők felosztását is. A szolgalmak megváltása nélkül a legczélszerűbb törvények s ezeknek legszigorúbb alkalmazása mellett sem lehet az erdőpusztítást meggátolni, sem pedig rendszeres erdőgazdaságot folytatni. De minthogy az eddigi tapasztalás szerint sok birtokos, akár hanyagságból, akár tudatlanságból, akár az ezen munkálatokkal járó kiadásoktóli félelemből, az említett birtokviszonyok végleges rendezését jó szántából meg nem kezdi, szükséges volna, törvény útján intézkedni, hogy ha bizonyos határidő alatt az érdekelt felek a rendezési munkákat még nem indítanák, ez hivatalból történjék és vitessék véghez.
Második sorban áll az erdőtörvény mely a közjólétre nézve fontos, föltétlen erdőtalajon álló erdőknek nem csak irtását, hanem pusztítását is meggátolja s mely czélszerűen intézkedik arról, hogy az ily természetű devastált, vagy már kopár területek rendeltetésöknek visszaadassanak. Gondoskodjék e törvény arról is, hogy a bejelentett erdei kihágások sat. a lehető leggyorsabban tárgyaltassanak s haladék nélkül végrehajtassanak mert tapasztalás szerint a gyors eljárás s az ezt nyomon követő büntetés szelídebb törvények mellett is sokkal jobb eredményekre vezet, mint a vontatva és nem erélyesen alkalmazott legszigorúbb törvény.
A legjobb törvény is, lelkiösmeretes, ügybuzgó, erélyes igazságos s a legélénkebb kötelességérzettől áthatott végrehajtó közegek nélkül, csak írott malaszt marad. A közigazgatás szervezése tehát a harmadik fontos teendő, míg ez meg nem történik addig az erdélyi erdőszeti viszonyok javítására teendő minden intézkedés, csak sikertelen kísérlet marad.
A czélszerű erdőtörvény védelme alatt, a közlekedőeszközök szaporodása mellett, kiváltba az épülő vasutak árszabályai a fának szállítását is lehetővé teszik, Erdélyországnak a szolgálmányok terhe alól fölszabadított erdei kétséget sem szenved hogy még egykor fel fognak virágzani, s a nemzeti vagyon legfőbb kincsét képezendik.
Végül még egy közigazgatási teendőről kell megemlékeznem, mely nem csak az erdők sikeres megvédése, hanem főképen közrendészeti és népnevelési tekintetben fölötte fontos és szükséges volna. Említettem hogy az erdélyi megyék hegyes erdős vidékein fekvő volt úrbéres községek nagyobb része házanként nagy területen szétszórva feküsznek, úgy hogy egyik ház a másiktól negyed órányi távolságra is esik. Világos hogy ily helyeken sem községi rendes igazgatás, sem népnevelés nem létesülhet, a közrendészet pedig eredménnyel nem gyakorolható.
Ha ez jövőre is így marad, akkora nép mint eddig tudatlanságban fog felnőni, a tulajdon iránti tiszteletet nem fogja ismerni, munkára, szorgalomra nem fog ösztönöztetni, s életét henyéléssel töltve mindig hajlandó lesz élet szükségleteit mások vagyonából lehetőleg kielégíteni, s hogy e tekintetben leginkább a közeli erdők szenvednének legtöbb kárt, az kétség kívül áll. Nézetem szerint akként lehetne segíteni, ha az erdei szolgalmak megváltása czéljából eszközlendő úrbéri rendezés alkalmával a szétszórva fekvő telkek commassáltatnának, s a mennyiben a lakosok szegényebbjei házuknak áthordását és felállítását vagy újaknak építését meg nem bírnák, országos segítségben vagy esetleg olcsó kölcsönben részesíttetnének. Nem tartom magamat hivatottnak, sem e lap terét alkalmasnak arra, hogy ez ügyet részleteiben kifejtsem; talán akad valaki olvasóink közt, ki ez eszmét figyelmére méltatja. Mérei
1870. március - Fiatal koromban, midőn még regényolvasásra is volt időm és kedvem, s midőn még hittem a mit a történelmi költő írt, Jósika szellemdús regényeit olvasva, megkapó vázlatai nyomán az erdélyországi rengeteg erdőkről oly eszményi képet alkottam magamnak, mely mint a nagyszerűség netovábbja, az erdő iránt már akkor fogékony lelkembe mélyen be véste magát.