Beszélgetés prof. emeritus dr. Varga Ferenc tanár úrral (Vivat Academia)

2010. november-december - A 2010. október 23-i állami ünnepségen, a Parlament Kupolatermében Schmitt Pál köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést vehetett át dr. Varga Ferenc az Erdőmérnöki Kar emeritus professzora. Kitüntetése kapcsán beszélgettem vele. – Ha visszaemlékezik az egyetemi évek kezdetére, milyen indíttatásból választotta az erdőmérnöki hivatást?
- Már kisgyermek koromban nagyon érdekelt a természet, ami a későbbiek során is életvitelem egyik fő mozgatója volt. Hozzájárult
ehhez az is, hogy édesapám árvízvédelmi beosztásban dolgozott. Gyakran elkísérhettem terepi munkáihoz, így a természethez való vonzódásom   még határozottabbá vált. Az erdőmérnöki hivatás, fokozatosan érlelődött meg bennem.
1955-ben érettségiztem, és adtam be jelentkezésemet az Erdőmérnöki  Főiskolára (akkor még nem volt egyetem). Az irányított felvételi rendszerben abban az évben nem kerültem be, de ez nem tört le. Elmentem a Budapesti Erdészethez, ahol kezdetben fizikai munkásként csemetekertben dolgoztam, majd egy erdészkerületbe kerültem, ahol sok fatolvaj bánta működésemet. Az egy év alatt alaposan megismerhettem a gyakorlati erdészmunka csaknem valamennyi lényeges mozzanatát, aminek későbbi tanulmányaim során nagy hasznát vettem.
1956-ban sikeres felvételi vizsgát tettem, és lettem a főiskola hallgatója. Az októberi események részben Budapesten, részben Sopronban értek. Talán a véletlenen múlott, hogy nem kerültem külföldre, évfolyamunk 65 tagjából 17-en maradtunk itthon. A mi időnkben az erdőmérnöki diploma megszerzése után legalább egy évet erdőrendezőségi munkában kellett eltölteni, így kerültem a Budapesti Erdőrendezőségre, ahol a Duna-Tisza közi homokfásítások geodéziai előkészítésében vettem részt.
– Mi befolyásolta abban, hogy nem a gyakorlatban, hanem az oktatás és kutatás mellett tette le a névjegyét?
– Már hallgató koromban is részt vettem az oktatómunkában, az
Üzemtan Tanszéken demonstrátorként dolgozhattam. A diplomám
megszerzése előtt több tanszékre „csábítottak" majdani segédoktatónak, így 1962. február 1-jei hatállyal az Erdővédelemtan Tanszék állományába kerültem. Itt kezdetben gyakornoki, majd rövidesen tanársegédi,
adjunktusi beosztásom volt. Az oktató munka mellett igen változatos
kutatómunkában volt részem, igyekeztem a gyakorlattól nem elszakadni. A gyakorlattal való kapcsolatomat a faanyagvédelem területén végzett munkám is jelzi, ebben szakértői tevékenységet folytattam.
Döntésemet befolyásolta az is, hogy az oktatói munka során - az állandó hallgatói környezet - nem engedte, hogy „megöregedjek". Így azután megértem azt, hogy jelenleg a 98. szemeszter oktatói munkáját végzem.
- Közel ötven éve végzett erdőmérnökként, mi az, amire szívesen emlékszik vissza akár munkájával, akár személyes élményeivel kapcsolatban?
– Az elmúlt 50 év során értek kudarcok, de jobbára sikerekről adhatok számot. Igazságérzetem sokszor nem maradt meg bennem, ami kisebb-nagyobb kudarcot hozott. Szerencsére, túléltem a dolgot.
Nagyon szívesen emlékszem vissza oktatói munkám során a hallgatók aktív érdeklődésére, különösen diplomatervező hallgatóim, vagy a doktoranduszok eredményes, sikeres szereplésére. Nagy élményt jelentett a külföldi konferenciákon, csere utakon való részvétel is. Egyik alkalommal Freiburgban erdővédelem terepi gyakorlatot tartottam hallgatóknak. El voltak képedve, hogy egy professzor kimegy a hallgatókkal az erdőbe, és még jobban azon, hogy a gombákat és a rovarokat is ismerem. A korábbi emeritus professzori cím elnyerése, és a most átvett kormánykitüntetés is a személyes kedves emlékeim sorát gyarapítja.
– Ma is aktívan részt vesz a kar kutatásaiban, oktatásában. Tudjuk, látjuk, hogy az oktatás nagyot változott az elmúlt évtizedekben. Ön szerint mi segítene leginkább a fiataloknak abban, hogy sikerrel vehessék az akadályokat, és ne sorozatos kudarcélmények határozzák meg többségük egyetemi éveit?
– Mivel közel 50 éve tudom figyelemmel kísérni az oktatás menetét, van áttekintésem a nem éppen pozitív jellegű változásokról. A hallgatók alapképzettsége sok esetben kritikán aluli, ami az általános és
középiskolákban az utóbbi 10-15 évben bevezetett „reformoknak" köszönhető. A magyar iskolarendszer ilyen módon való büntetlen szétveréséhez külön népellenes érzelem és tehetség volt szükséges. Nem
lenne rossz pl. a hozzánk bekerülő fiatalok számára előkészítő, felzárkóztató oktatás bevezetése, mert biológiai (és matematikai) ismereteik
olyan szinten vannak, hogy arra egyetemi képzést felépíteni nem lehet.
A felvételi vizsga ismételt bevezetése már megelőzően kiszűrhetné az
egyetemi tanulmányokra alkalmatlan tudásszinttel rendelkező hallgatókat. Éppen ebben a tanévben kérdeztem meg az elsőéves környezetmérnökök egy 10 fős csoportját, hogy hányan érettségiztek biológiából. Hárman tartották fel a kezüket. A 7-tel mit kezdjen az egyetemi oktatás? Vannak olyanok, akik szinte nem is tanultak biológiát, és itt vannak.
– Ön köztudottan nagy kártyajátékos (rajongó), a sok munka mellett jut ideje a pihenésre, kikapcsolódásra?
– Valóban, szabad időmben tényleg szívesen tarokkozok. Sajnos, a
mai fiatalok már szinte nem is ismerik ezt, Jókai Mór által „a kártyajátékok királyának" nevezett, valóban nagyszerű társasjátékot. A vidám hangulat, a szellemi frissesség fenntartásának egyik eszköze, ami különösen idősebb korban elengedhetetlen életkövetelmény. Hetente egy hosszúra nyújtott tarokk délután egész hétre feltölti az embert. Inkább férfiak szórakozása, de ismerek kiváló hölgy tarokkosokat is. A tarokk mellett a bridzs is foglalkoztat, de hát az a tarokkhoz képest „kisiskola". Főleg hölgy partnerek vannak, el lehet viselni őket is. Ismerem, de nem játszom az ultit és a snapszlit, a pókert a televízióban követem.
Kedves kikapcsolódásom a balatoni szőlészkedés, borászkodás, és néha a horgászbot is előkerül.
– Kedves professzor úr, köszönöm a beszélgetést és engedje meg, hogy munkatársaim nevében még egyszer gratuláljak a kitüntetéséhez. Koch Róbertné hivatalvezető