2010. 4. – Erdészarcok - Igazi erdőrengetegben, az Olga-majori kastélyban született és gyerekeskedett Szakács László. Bár rangos épület volt az akkori otthona, a család nem viselt nemesi címet, édesapja az Esterházyak erdésze volt. Ezért is természetes volt számára, hogy a soproni erdészeti technikumba iratkozott. De azt megelőzően is erdőben élt, hiszen Sárdipusztára költözött a család, hét esztendőn át onnan járt gyalog a hat kilométerre levő barszentmihaiyfai iskolába. Tizenkét éves volt, amikor Zalaegerszegre költöztek.
Azután hamarosan következtek az izgalmas, ám szép soproni évek - emlékezik. - Igaz, előtte nem volt könnyű élete a kezdő fiataloknak, egy éven át, mint előgyakornok, kemény munkával kellett bizonyítani, hogy mi felvételizők alkalmasak leszünk az erdei munkára. Ez idő alatt a fizikai munka került előtérbe, csemetét ápoltunk, fakitermelést végeztünk. Az már könnyebb volt, amikor az erdésznek kellett segíteni a szakmai munkáját, így a felvételezést, a fakijelölést és minden mást. Mindez tanulási folyamatnak minősült. Nekem jól sikerült, elsőre felvettek, s a technikum tanulója lettem.
Elvégezve a középiskolát, beosztott erdészként szolgált, majd 1970-ben az alsóerdei kerület vezetője lett. Kezdetben 550 hektár volt az általa felügyelt és gondozott, irányított terület, ami később 850 hektárra gyarapodott. Ez tíz kisebb-nagyobb község határát érintette. Időszakonként 18-20 állandó fizikai dolgozó tevékenységét szervezte, de volt, amikor - főleg téli fagyűjtések idején - további 70-80 ember munkáját felügyelte, azoknak ki kellett adni a munkát, ellenőrizni, hogy letisztították-e az adott területet. Erdészkerületében évente átlagosan 10-15 hektár erdő került kitermelésre, amit követett annak a felújítása.
- Fontos volt ezen erdőrészek átalakítása, hiszen sok akác foglalta el a helyet. Alsóerdőn 220 hektár parkerdővé lett minősítve, s az abban levő 40 hektárnyi akácost fokozatosan alakítottuk át arborétum jellegű, sokszínű, változatos, lazább szerkezetű erdővé, őshonos fafajokkal. A hazai tölgy és bükk közé vadkörte és -cseresznye, valamint juhar került, a külföldi fajták között pedig - egyebek között - helyet kapott az ősszel igen szép, színes lombozatú vörös tölgy, valamint a mamut- és a nordmann-fenyő.
Valaki egyszer megkérdezte Szakács Lászlótól: - Melyik a legkedvesebb fája? A válasz azonnal és egyértelműen érkezett: A tölgy! Mert karógyökere van, s ha az egyszer megkapaszkodik, nem mozdítja ki a helyéből semmiféle vihar.
A válasz után jött az újabb kérdés: - És mire a legbüszkébb? - Az említett Alsóerdőre, annak is az Azáleás-völgyére. Ez utóbbinak első számú érdemese azonban Fatalin Gyula kollégám. Előttünk volt a Jeli arborétum példája, miért ne legyen Egerszegen is hasonló gyönyörűség? Egy átjárhatatlan akácos volt a völgy. Először megtisztítottuk a területet, majd elkezdtük a telepítést. 13 fajtából mintegy háromezer csemetét ültettünk el. Azóta az azálea a város jelképévé is vált. Vagyis irányításommal maradandó értéket hoztunk létre, amit a közelmúltban Zala megye hét csodája közé soroltak.
Ha valaki nem hallott volna Szakács Lászlóról, természetfotós alkotásaival bizonyára többen találkozhattak, hiszen hírlapokban, azok közül a megyeiben, valamint a Zala Erdőben több alkotásával is jelentkezett.
- Kezdetben dokumentálás jelleggel fényképeztem, majd a sajtóban, kiadványokban igyekeztem felhívni a figyelmet egy-egy érdekes, szép erdei részletre - mesélte egy alkalommal a sajtó egyik képviselőjének, majd hozzátette: - Számomra a természet szeretete egyet jelent az azzal való együttéléssel. Naponta látom szépségét, harmóniáját, változásait, színeit, s örök mozgását. Az erdei emberek zöme csendes, halk szavú, kevesen vállalják, hogy szóban vagy írásban megmutassák az általuk tapasztalt csodákat. Én fényképeimmel igyekeztem mindezt láttatni. Több mint húsz településen volt kiállításom, a legnagyobb a zalaegerszegi hangversenyteremben és Sopronban, az Erdészeti Múzeumban.
A 70-es években, napi munkája és a fotózás mellett, szabadidejében erdészettörténeti kutatásokba kezdett. Témája azóta is a zalai erdő- és vadgazdálkodás múltját öleli fel. Ezeket számos rendezvényen, előadásokon ismerteti közönségével, vagy különböző folyóiratokban, főleg szaklapokban adja közre. Azokban mintegy száz népszerűsítő cikke, tanulmánya jelent meg.
- Mindig izgatott az erdő, valamint az erdőgazdálkodás múltja, ezért kezdtem el a kutatásokat 1978-ban, s végzem azóta is az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztálya keretében. Nagy mennyiségű anyagot sikerült összegyűjtenem. Lakásomban rengeteg dokumentum vár arra, hogy feldolgozzam.
Immár 2008 óta nyugdíjas, van bőven ideje. Vagy mégsem? Kétségkívül elfoglalja a tengernyi kutatási anyag rendezése, feldolgozása, majd összeállítása. A szolgálati lakásának udvarából csak néhány apróságot hozott el, azok közül is a számára legértékesebbet, a saját maga építette haranglábat, melynek kis harangját, emlékezve a múltra, ma is néha megkongatja a bazitai ház udvarán. Mindenképpen emlék ez a család számára, hiszen annak készítésekor a bronzba öntette gazdája a tölgyfaleveles erdészcímert és a szöveget: A zalai erdőkért állíttatta a Szakács család.
- Ennél csak az szebb emlék számomra, amikor 1998-ban megkaptam az értékes erdészeti kitüntetést, a Bedő Albert-emlékérmet, azzal a szövegkísérettel, hogy „Szakmai munkássága és kimagasló zalai erdészettörténeti kutatásai elismeréseként." Amikor ezek eszembe jutnak, s csak a szépre emlékezem, hiba volna megfeledkeznem volt munkatársaimról, az egerszegi erdészet jelenlegi vezetőiről, a kollégákról, a fizikai dolgozókról, akik segítettek az új otthonom megteremtésében. N. F.