2011. január - Az év fája - Nevezéktana Nyelvészeti tekintetben sok vitát váltott ki a tiszafa magyar nevének eredete.
Már egy 1250-ben kelt oklevél említi „Tyzafa” néven, később „Thysafa”, majd „tiza fa” megjelölést is olvashatunk.
Erdélyben tiszafenyő és ternyőfa megnevezése is ismert volt, innen kerülhetett Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Magyar Fűvész Könyvébe (1807) a ternyő tiszafa név. (A ternyő kifejezés a székelyeknél száraz vagy
törpe növést jelöl.) Téves az az elképzelés, hogy ez a fafaj a Tisza folyóról nyerte a nevét, még ha közös szótőről erednek is. Az etimológiai fejtegetések szerint a faj szláv nyelvekben használt megnevezése (tis) kerülhetett át a magyar nyelvbe. További magyar társneve a méregfa, ördögfa, csapfa, halálfa, amelyek a régóta ismert mérgező voltára utalnak, de mára már kikoptak köznyelvünkből.
Tudományos nemzetségneve (Taxus) vélhetően a görög „taksos = rendezett” szóból eredeztethető, leveleinek szabályos állása alapján. Más vélekedések szerint a nemzetségnév a szintén görög „toxon = ív, íj” szóból vezethető le, tekintve, hogy fájából íjakat, számszeríjakat készítettek. A baccata latin eredetű fajnév bogyós, bogyót termő magyar jelentéssel bír, utalván a bogyóhoz hasonlítható, de azzal össze nem téveszthető magköpenyes magvaira.
A fajt 1753-ban Linné írta le a Species Plantarum című művében.
Alaktana Manapság inkább csak 10–12 m magasra nő, de egykoron a 15–20(–30) m magas egyedek sem voltak ritkák. A történelmi Magyarország területén élő legnagyobb tiszafa-egyed átmérője tőben 120 cm volt, ennek tuskóját az 1885. évi budapesti kiállításon be is mutatták. Selmecbányán több lakóház gerendáját tiszafából faragták, úgyszintén a késmárki fatemplom oszlopai között is megtaláljuk e fafaj egykorvolt egyedeinek feldolgozott törzsét.
Életkora meghaladhatja az ezer évet is, bár e példányok egy része több törzs összenövéséből keletkezett. Szabad állásban a törzse többnyire földig ágas, és sokszor előfordulnak a többtörzsű példányok is. Ezek úgy jönnek létre, hogy az idősebb törzseken olyan sarjhajtások keletkeznek, amelyek felfelé törnek, majd megvastagodnak. Az is előfordul, hogy ezek a törzsek összenőnek, s így akár méter átmérőjű törzskomplex is kialakulhat.
E miatt is nehéz az idősebb egyedek korát meghatározni. Törzse a tartóágak eredése alapján támbordás felépítésű. A nyitvatermőkre kevésbé jellemző a jó regenerálódóképesség, viszont a tiszafa törzs- és ágtörések, sebzések, fagykárok után elemi erővel és nagy számban hozza a törzsén, vastagabb ágain a hajtásokat, így lombozatát hamar tudja kiegészíteni.
Termőre fordulás előtt a fiatalkori koronán egy törzs fut végig (ún. monokorm), az oldalágak szabályos örvökben erednek, az örvök közötti törzsrészen mellékágak lehetnek. Termőre fordulás után – a fa- és cserjefajok között meglehetősen ritka módon – kétféle koronaszerveződés figyelhető meg. Az egyik esetben a törzs végig követhető a koronában, amelyen egyesével álló törzssarjak jelennek meg, ezek fölfelé irányulók,
s a törzzsel többé-kevésbé párhuzamosan futók. Ekkor a korona ágrendszere kevés ágú (ún. oligokorm). A másik esetben széles, seprőszerű korona a jellemző, az ágrendszer sokágú (ún. polikorm), a törzssarjak csokrosan jelennek meg.
Tűi a vezérhajtáson és a sarjhajtásokon körkörösen helyezkednek el, míg a többi hajtáson fésűsen állnak, s 4–8 évig maradnak fenn. Jellemzőjük a szárra hosszan lefutó levélnyél, a gyantajáratok hiánya, valamint a tűk fonákán végigfutó két nagyon halvány légzőnyílássor.
Tipikusan kétlaki faj, azaz külön egyeden nyílnak a porzós és a termős virágai.
A természetes populációkban a hímivarú egyedek egyedszáma közel kétszer annyi, mint a nőivarú egyedeké. Mindkét ivar virágkezdeménye már őszre kialakul. Az alig látható nőivarú virágok egyesével egy 2–2,5 mm hosszú tengely végén ülnek, utóbbit 3 pár keresztben átellenesen álló pikkelylevél borítja. Virágzási idején a magkezdemény csúcsán csepp jelenik meg, amely a pollent felfogja. A beporzás és a megtermékenyítés között 6–8 hét telik
el. A porzós virágok apró, levélhónalji hajtásokon találhatók. A fejecskeszerű, lefelé hajló virág 6–14 porzólevélből és sok alapi elhelyezkedésű pikkelylevélből áll.
Egy-egy porzólevél pajzs alakú és fonákán 5–9 egymással összenőtt pollenzsákot visel. Az elvirágzás idején a magkezdemény alatt a tengelyt körülölelő gyűrű képződik, amely csak a magkezdemény alsó részével nő össze, s később elhúsosodván a magot részlegesen beborítja. Ez a magköpeny a Taxus nemzetségnél piros színű és édes ízű.
Magját madarak és kisemlősök (pl. nyest, nyuszt) terjesztik, részben a csőrükben, szájukban, részben a bélcsatornájukon áthaladva. A rigók sokszor falrepedésekbe dugják el a magot, ahonnan az kicsírázva fává nőhet. Így sok várfalon, rakott kerítésen, de akár épületfalon is megtalálhatók egyedei.
A magköpeny kivételével valamennyi része egy taxin nevű alkaloidát tartalmaz (még a fűrészpora és a pollenje is), amely az emberre és a páratlan ujjú patásokra (különösen lovakra) nézve halálos mérgezéshez is vezethet. Ugyanakkor a páros ujjú patások (pl. őz, szarvas) különösebb mérgezési tünetek nélkül hántják e faj törzsét, rágják hajtását. A taxintartalom a levelekben 0,6 és 2 % között ingadozik, legmagasabb januárban, legalacsonyabb májusban. A kivonatából előállított taxol az utóbbi évtizedben a rákos megbetegedések elleni küzdelemben nagy jelentőségű.
A legnagyobb törzskörméretű egyed talajszintben 11,4 m kerületű, s Franciaországban Estry temploma mellett található.
A legidősebb tiszafa-egyed Németországban az ún. hintersteini tiszafa, amely Allgäuban Bärgündele mellett 1250 m magasságban él, s az 1 m törzsátmérőjű egyed életkorát kétezer évre becsülik. (Érdekességként megemlíthető, hogy mennyire képesek túlbecsülni a faegyedek életkorát. A skóciai Pertshire-i grófságban élő ún. Fortingall-tiszafa korát egyesek legkevesebb 5 ezer évre teszik, míg mások a 9 ezer évet is elképzelhetőnek tartják. A valóság azonban jóval elmarad ezektől.) Hazánkban a legnagyobb törzskörméretű egyed a Baranya megyei Varga község téglagyára mellett áll, s a többtörzsű egyed 422 cm kerülettel büszkélkedik. A legtermetesebb tiszafa a Somogy megyei Hencse községben a volt Márffy-kastély parkjában
található, 17 m magasságával, 389 cm-es törzskerületével, közel háromszáz éves korával valóban impozáns képviselője fajának.
Elterjedése
A tiszafa mai elterjedési területe szétszórt, pontszerű előfordulásokból áll, ugyanis keresett faanyaga, a díszítésre szedett lombja, a tarvágásos erdőgazdálkodás és a nagyvadállomány károsítása miatt erőteljesen visszaszorult, s ma már csak maradvány állományokban lelhető fel. Areája Nyugat-, Közép- és Dél-Európára (beleértve Korzikát, Szardíniát és Szicíliát), Észak-Afrika hegyvidékeire (Atlasz-hegység), Kis-Ázsiára, a Krím-félszigetre és a Kaukázusra korlátozódik.
Elterjedési területének északi határa Norvégia déli részén 62 fok 30’-nél fut. Érdekesség, hogy a távoli Azori-szigetekre is eljutott, ahol kiterjedt állományokban élt, de a rablógazdálkodás következtében mára a Pico-szigeten mindössze két fa maradt belőle. Közép-Európában a jégkorszak után valamivel hamarabb jelent meg, mint a bükk, Németország északnyugati sík vidéki táján Kr. e. 3000 körül bukkant fel.
Ma Közép-Európában 7 olyan előfordulása ismert, ahol az egyedszám jelentősebb, néhány törzs vagy facsoport feletti. Ezek az alábbiak:
– az Eichsfeld területén Ershausen és Witzenhausen között (Thüringia, Németország), – az Ibengarten Dermbach közelében a Rhön-hegységben (Thüringia, Németország),
– Kelheim a Duna mellett (Bajorország, Németország),
– Paterzelli tiszafás Weilheim közelében (Felső-Bajorország, Németország),
– Hermánd (Harmanec) Besztercebánya (Banska Bystrica) mellett (Szlovákia),
– az Alpenvorland (Svájc),
– Déli-Bakony (Magyarország).
Elterjedési területén belül a párás klímájú üde termőhelyeket szereti, elsősorban meszes alapkőzeten (pl. mészkő, dolomit) bukkan fel, de savanyú
mállástermékű kőzeteken (pl. gneisz, gránit) is megjelenhet. Természetes előfordulásai bükkösökben, árnyas sziklaerdőkben, szurdokerdőkben vannak,
ma már általában csak az ember és a vad számára nehezen megközelíthető
árnyas, meredek lejtőkön, sziklás oldalakon találhatunk rá.
A Kárpát-medencében vertikális megjelenését a sokszor idézett Fekete –
Blattny műből (Az erdészeti jelentőségű fák és cserjék elterjedése a Magyar
Állam területén I-II.) tudhatjuk meg.
A tiszafa vertikális megjelenése a Kárpát-medencében
Vertikális megjelenésének átlaga közel egy magasságban fut a hegyi szil, korai juhar és mogyoró átlagos felső megjelenésével. Legmagasabbra a Déli-Kárpátok-beli Retyezátban a Borescu hegyen emelkedik, itt eléri az 1500 m tengerszint feletti magasságot.
Előfordulása
Hazánkban a tiszafának ma már csak két őshonos előfordulása ismert. Az egyik a Bükk-hegységben található Ómassa és Lillafüred fölött, ahol a sziklás részeken mindössze néhány példány él. A másik viszont Közép-Európa legnagyobb ismert tiszafa-állománya volt, a Déli-Bakonyban Szentgál – Márkó – Bánd – Herend községek határában.
1975-ben Majer Antal professzor, e faj legjobb hazai ismerője és a „Bakony tiszafása” c. könyv szerzője itt még közel 120 ezer törzset számlált össze, viszont 1988-ra az egyedszám már 25 ezerre csökkent (Gergely Zoltán).
Sajnos a fogyás továbbra sem állt meg, 2002-ben már csak 13 ezer példány élt itt (Frank Norbert). Országos szintű megfogyatkozására már 1895-ben Borbás Vince, 1929-ben Jávorka Sándor botanikusok is felhívták a figyelmet, s nem csoda, hogy már ők is a „vénhedő tiszafáról” írtak. Esetenként településeken kívüli elvadulásaival is lehet találkozni (pl. Szelcepuszta, Mátraszentlászló, Pilisszentlászló).
Változatossága
A tiszafafélék (Taxaceae) családjába 4 nemzetséget sorolnak mintegy 20 fajjal. Ezek közül a kaledóntiszafa (Austrotaxus) egyetlen faja a déli féltekén, Új-Kaledóniában honos, míg a fehértiszafa (Pseudotaxus) szintén egyetlen faja Kínában él. A szúrós levélhegyű nagymagvú tiszafa (Torreya) 6 faja Észak-Amerikában és Délkelet-Ázsiában honos, néhány fajukat parkokban nálunk is ültetik.
A tiszafa (Taxus) nemzetségnek 7 faja ismert, java részük az északi félteke
mérsékelt övében él, de néhány egészen a trópusokig is elér, sőt Délkelet-Ázsiában az Egyenlítőtől délre is előfordul egyetlen képviselőjük. Észak-Amerikában az oregoni tiszafa (T. brevifolia), kanadai tiszafa (T. canadensis),
floridai tiszafa (T. floridana) és mexikói tiszafa (T. globosa) fajai ismertek, míg Ázsia délkeleti felében a kínai tiszafa (T. chinensis) és a japán tiszafa (T. cuspidata) található meg. Morfológiai változatossága eredeti termőhelyein meglehetősen csekély. A tiszafát viszont már régóta kertészeti kultúrába vonták. Részben mutáció, részben keresztezés útján számos kultúrváltozata keletkezett, amelyek főleg a tűszín, tűállás és koronaalak tekintetében különböznek egymástól. Ma több mint 200 kertészeti változata ismert, közülük hazánkban az alábbiak kaphatók a díszfaiskolákban:
cv. Aurea – Fiatal hajtásai sárga színűek, majd levelei a második évben megzöldülnek.
cv. Fastigiata – Oszlopos növekedésű nőivarú fajta, mereven fölfelé álló ágain vaskos levelei körkörösen állnak.
cv. Fastigiata Aurea – Az előző fajtához hasonló habitusú, de aranysárgán kihajtó hímivarú kultúrváltozat.
cv. Overeynderi – Fiatal korban oszlopos, később gömbölyded koronájúvá váló hímivarú fajta.
cv. Nissen’s Corona – Legfeljebb 1,2 m magasra növő, földre fekvő ágrendszerű kultúrváltozat, amelynél az ágvégek felemelkednek.
cv. Barmstedter – Sötétzöld lombozatú, erőteljes növekedésű fajta.
cv. Repandens – Lassú növekedésű, elterülő oldalágú nőivarú kultúrváltozat.
A tiszafa hibridet képez a japán tiszafával, melyet az Amerikai Egyesült Államokban állítottak elő, s Taxus x media néven szerepeltetik. Számos kultúrváltozatát ültetik, ezekből hazánkban is forgalmaznak 2 fajtát (cv. Hicksii, cv. Hillii). DR. BARTHA DÉNES