2011. 01. 14. - A sajtóban nemes egyszerűséggel klímagate-nek
elnevezett eseménysorozat az utóbbi idők legnagyobb tudományos
bulvárbotránya. A 2009-ben kirobbant történet egyedülálló a tekintetben, ahogy a világsajtó szinte egy emberként karolta fel a különböző összeesküvés-elméleteket gyártó szélsőséges csoportokat, és foglalt állást a nemzetközi tudományos konszenzus ellen. Tette mindezt egy olyan, illegálisan kiszivárogtatott belső levelezés kapcsán, amelyről ma már számos független szakmai vizsgálóbizottság is megállapította, hogy nem mond ellent semmilyen, a klímaváltozással kapcsolatos tudományos eredménynek. Az persze, hogy valójában soha nem is létezett „klímagate”, úgy tűnik, már senkit sem érdekel.
Annyi bizonyos, hogy a brit klímakutatók kiszivárogtatott e-mailjeivel kapcsolatban minden félnek van tanulnivalója. De e mondat folytatásánál már nem állnék be a minden véleményt – tudományost, laikust és nyíltan botránykeltőt is – egyazon súllyal kezelő médiumok sorába.
Az amerikai Watergate-botrány alapján „klímagate”-nek elnevezett eseménysorozat történéseit végigkövetve, a különböző oldalak és ellenoldalak, kutatók és laikusok, támogatók és szkeptikusok, politikusok és újságírók, elemzők és bizottságok által elmondottakat végigolvasva ugyanis teljesen világos számomra, hogy az ügy rendkívül káros hatásai leginkább tájékozatlan és rosszindulatú laikusoknak, illetve tájékozatlan, ámde botrányhajhász médiumoknak róhatóak fel.
Persze ne feledkezzünk el azokról sem, akikről a legkevesebb szó esik, azaz azokról az ismeretlenekről, akik jól megszervezett akcióban feltörték a klímakutató csoport (Climatic Research Unit, CRU) egyik szerverét, megadott kulcsszavakra keresve összesen 160 megabájtnyi belső adatot töltöttek le, majd az adatok széles körű terjesztéséhez is hozzájárultak.
Bár a nyomozás még nem ért véget, a mai ismereteink szerinti legvalószínűbb verzió, hogy egy alaposan megtervezett lejárató hadjáratról van szó. Ez nem csak a hackerek technikai és szakmai felkészültsége, illetve a terjesztésbe bevont klímaszkeptikus weboldalak miatt a legvalószínűbb, de az időzítés miatt is, hiszen a kiszivárogtatás időpontja éppen a koppenhágai klímacsúcs kezdetére esett.
Mindezek ellenére, miközben a brit rendőrség megbízott akciócsoportja nagy erőkkel nyomoz a titkosított internetes címek mögé bújó kiberbűnözők után, a klímaszkeptikus csoportok az igazság bajnokaiként ünneplik ugyanezeket az embereket.
A média pedig – rossz szokás szerint – megint csak úgy kezeli a kérdést, mintha nem rendőrökről és törvénysértőkről, hanem mindössze egymással szembenálló véleményekről lenne szó, akiknek a korrekt tájékoztatás jegyében egyenlő megszólalási lehetőséget kell biztosítani. De mielőtt rátérnénk a történet elemzésére, talán a legjobb először kronológiai szempontból végigvenni a kezdeti eseményeket, hogy érthetővé váljon a bonyolult, több szálon futó eseménysorozat.
A hackertámadástól a kiszivárogtatásig
A kezdeti eseményeket a legrészletesebben David Leigh és három szerzőtársa szedte össze a brit The Guardian idén február 4-én megjelent cikkéhez. Eszerint valamikor 2009 novemberében ismeretlen elkövetők összesen 160 megabájtnyi adatot töltöttek le a Kelet-Angliai Egyetem klímakutatási csoportjának egyik szerveréről.
Ez összesen több mint 3500 dokumentumot és 1000 e-mailt jelent. A hackertámadásra november 17-én derült fény, amikor is feltörték a klímakutatók által üzemeltetett információs blog, a realclimate.org weblapját, és egy tömörített fájlban feltöltötték rá az adatokat. Két nappal később a tömörített fájl felkerült egy orosz szerverre, ahonnan elkezdett terjedni.
A kalózfájl legprominensebb korai forrása a Watts Up With That nevű klímaszkeptikus weboldal volt, amit egy Anthony Watts nevű időjárás-bemondó (!) alapított, és ami néhány év alatt a klímaszkeptikusok egyik legnagyobb internetes gyülekezőhelye lett, havi mintegy kétmillió látogatóval. Az oldal moderátora, Steve Mosher magától a hackertől kapott türelmetlenkedő levelet, melyben azt kérdezte, miért nem történik semmi.
Mosher elmondása szerint válaszában megnyugtatta a hackert, mondván, a színfalak mögött már elindultak az események, és nagyon köszöni a hacker segítségét. Nem sokkal később az interneten mindenhol elkezdett felbukkanni a fájl. Az eseményekben elfoglalt prominens szerepük miatt egyébként a Guardian újságírói finoman azt sejtetik elemzésükben, hogy a legvalószínűbben a Watts- és Mosher-féle érdekeltségi kör, köztük energiaügyi lobbisták állhatnak a megrendelői oldalon. De ez a feltételezés csak egy újabb összeesküvés-elmélethez vezet. Mindenesetre Watts oldala valóban tevékeny szerepet vállalt a „klímagate” kirobbantásában, ahogy maga az elnevezés is erről a weboldalról származik.
A rendőrség egyébként máig nem tudott a hackerek nyomára bukkanni, az azonban már tudható, hogy az eredetileg Oroszországra és Szaúd-Arábiára visszavezetett nyomok elterelésként szolgáltak csupán, és nem ezekből az országokból jött a támadás. A jelenlegi ismereteik alapján a tömörített fájlt egy fizikailag Amerika keleti partjain elhelyezkedő számítógépen hozták létre. Viszont az újabb információk szerint az is könnyen elképzelhető, hogy nem is történt semmilyen hackertámadás, mert a Kelet-Angliai Egyetem rosszul beállított szerverén állítólag kis kereséssel publikusan is megtalálhatóak voltak a kiszivárgott fájlok.
De akárhogy is történt, november 19-én robbanásszerűen kezdtek terjedni az egyetem nem publikusnak szánt dokumentumai, a klímaszkeptikus oldalak vádjaival együtt, melyek a szakmai hibáktól kezdve a világméretű összeesküvésig terjedtek. A sajtó pedig szinte azonnal felkapta a vajmi kevés valóságalappal rendelkező vádakat, amiket a klímaszkeptikus csoportok a szakmai zsargont és belső szóhasználatot bőven tartalmazó e-mailekből kiragadott szavakra és félmondatokra alapozva fogalmaztak meg, és amivel a klímakutatás tudományának egészét támadták. A szkeptikusok a felhajtás miatt még a megszokottnál is jóval nagyobb mértékű megszólalási lehetőséget és műsoridőt kaptak vádjaik hangoztatására.
Bár kis utánagondolással már logikailag sem jön össze az, hogy több száz klíma-kutatócsoport egyikének hibái érvénytelenítenék az összes, a klímakutatásban eddig elért eredményt – persze a klímatudósok mögött megbúvó nagy gonosz összeesküvő csoportot feltételezők szemében ez teljesen logikus. Az egész ügy ezért is bajos, hiszen a sajtó – és a megdöbbentő az, hogy nemcsak a bulvársajtó, hanem a hivatalos sajtó is – példátlan mértékben állt az összeesküvés-elméleteket hangoztatók mögé, hiába álltak egymás után sorba az európai és amerikai tudományos szövetségek, megerősítve, hogy semmi nem változott a klímaváltozással kapcsolatos tudományos eredmények egészében.
1700 brit tudós írta például alá azt a nyilatkozatot, melyben megerősítették, hogy kiállnak a klímaváltozást elismerő tudományos konszenzus mellett. Az edinburgh-i egyetemen dolgozó klimatológus, David Reay több helyen idézett nyilatkozata szerint „lehet, hogy az összeesküvés-elmélészeknek most lett egy jó napjuk, de ha valóban ismernék a tudomány működését, tudnák, hogy minden egyes megjelent klímakutatási tanulmányt folyamatosan ellenőrzik más független tudományos csoportok. Az IPCC, vagyis az Éghajlat-változási Kormányközi Testület jelentéseibe bekerülő anyagok a tudományos világ legszigorúbban ellenőrzött adatai közé tartoznak”.
Az Associated Press is viszonylag hamar lehozott egy anyagot arról, hogy a kiszivárogtatott szövegek semmit sem változtatnak a klímakutatás eredményein, de ekkor már túl nagyra nőtt az ügy.
Miközben Phil Jones – az egyetemi kutatócsoport, a CRU feje – és kutatótársai elkezdtek halálos fenyegetéseket kapni (több fenyegető levél miatt az FBI indított nyomozást), a vitába olyanok is beszálltak, mint Jim Inhofe republikánus szenátor és Sarah Palin kormányzó, azt állítva, hogy igazából nem hogy nő, de csökken a világban mért hőmérséklet. Jim Inhofe még egy olyan mondatot is megengedett magának, hogy a globális felmelegedés a legnagyobb átverés, amit az amerikai népnek valaha beadtak.
A média felelőssége
Ízelítőnek talán bőven elég ennyi abból a pró és kontra (főleg kontra) véleményáradatból, ami a klímagate-tel kapcsolatban elárasztotta az egész világot. Annyi biztos, valahol nagyon elcsúszott az a mód, ahogy a tömegmédia tudományos és szakkérdésekhez közelít.
Egy személyes emléket felidézve, nagyjából tíz évvel ezelőtt még furcsállva figyeltem a CNN amerikai hírtelevízió egy politikai összeállítását, amelyben egy szakpolitikai kérdésben először megkérdeztek egy demokrata párti szakpolitikust, majd bevágták az utcán a témában megkérdezett járókelőt, aki mindössze annyit mondott: „Nem értek egyet, mert a demokraták elveszik a pénzt a szegényektől, és odaadják a gazdagoknak.”
De nem is kell a külföldi sajtóhoz fordulnunk, hiszen a hazai újságírásban, de főleg a televízióban is megfigyelhető ez a váltás, ami tőlünk nyugatabbra már régen lezajlott. Míg tíz-tizenöt évvel ezelőtt a szakvitákhoz még azonos szakterületről érkező megszólalókat kérdeztek meg, mára „az utca emberének” véleménye tudományos szakkérdésekben is egyenértékűvé vált a téma szakértőinek véleményével – mintha valakit az tenne szakértővé, hogy neki is van véleménye az adott témáról.
Mára sajnos eljutottunk oda, hogy ez a fajta szerkesztői hozzáállás mindenhol általános. Talán a demokrácia vagy a szólásszabadság valamiféle sajátos értelmezésének folyományaként történhetett ez az elcsúszás, de ennek köszönhető, hogy a korábban a társadalom nagyon kis százalékára jellemző szélsőséges gondolatok folyamatosan és nagy publicitást kapnak. Így fordulhat elő ma nálunk és külföldön egyaránt, hogy tudósok tízezreinek évtizedes munkával elért eredményeivel egy szintre emelik a hozzá nem értő laikusok vehemens meggyőződését világméretű összeesküvésekről vagy kitalált klímaváltozásról.
Pedig nem lehet sok mentsége annak, aki nem ismeri a tudományos világ működését – és főleg az ezzel a témával foglalkozó újságíróknak. Elég felütni bármilyen enciklopédiát – akár még a Wikipediát is –, és elolvasni a „scientific method” nevű szócikket. Elég hamar kitűnik, hogy míg egyetlen igazolt tudományos kijelentés mögött is állhat akár több ezer ember akár több évtizedes munkája és bizonyítékok százai vagy ezrei, addig egy laikusnak csak a saját kútfőből előszedhető véleménye van.
A professzionális klímaszkeptikusok, akár klímaszkeptikus tudósok pedig akárhogy csűrik-csavarják is a dolgot, valójában jóval kevesebb hivatkozási pont áll rendelkezésükre, miközben végtelen mennyiségű adatot kellene egytől egyig megcáfolniuk – ennek módszere volt az, hogy a klímagate esetében a kivetítés pszichológiai módszerét alkalmazva, egyetlen kis kutatócsoport vélt hibáit az egész tudományág végzetes cáfolatának állították be.
Látható tehát, hogy a szkeptikusok kezében az egyetlen adu az, amit Mark Hoofnagle amerikai fiziológus összefoglaló néven denializmusnak nevezett el, értve ez alatt azt a tendenciát, hogy a szkeptikusok a tudományos vitákban pusztán retorikai eszközökkel színlelnek vitát, hogy a vita látszatát keltsék olyan esetekben, ahol arról szó sincs. (Ebbe a körbe tartozik a klímaváltozás tagadása mellett a hasonló elven működő AIDS-tagadás és a holokauszttagadás is). A taktika mindenesetre bejött, mert a klímaváltozás sajtóban való kezelése alapján nagyon is úgy tűnik, hogy a retorika kiváltja a szakmai alátámasztás szükségességét.
A klímakonszenzus-eltüntető trükk
A klímagate kapcsán mindenesetre előkerültek olyan fontos tanulmányok is, amelyek épp a média szerepét vizsgálták ilyen ügyekben. Maxwell T. Boykoff és Jules M. Boykoff 2005-ös kutatása például a klímaváltozással kapcsolatos médiabeszámolók 1988 és 2004 közötti szakaszát vette górcső alá.
Megállapították, hogy ez időszakban a vizsgált sajtótermékek több mint fele olyannyira arra törekedett, hogy ne túlságosan egy adott oldal – vagyis a klímaváltozás tényét megállapító tudományos körök – mellett érveljenek, hogy mindig egyenlő esélyét állapították meg az ember okozta, illetve a természetes folyamatok által kiváltott klímaváltozás valószínűségének. Emiatt, állítják Boykoffék, csak a sajtót figyelve, könnyű azt a következtetést levonni, hogy a klímaváltozás kiváltó oka még mindig hevesen vitatott terület.
2007-es újabb tanulmányában Maxwell T. Boykoff már kifejezetten az amerikai sajtójelentéseket vizsgálta, és arra jutott, hogy az újabb és újabb egyértelmű IPCC-jelentések ellenére az amerikai sajtó továbbra is szisztematikusan és folyamatosan vitatott témának állítja be a klímaváltozást. A tanulmány külön kiemeli Michael Crichton Félelemben (State of Fear) című 2004-es bestsellerét, amiben a szerző a klímaszkeptikusok érveit regényformába öntve és igazságként tálalva, szélsőséges összeesküvők által generált legendának állította be a klímaváltozást.
A könyv számos díjat kapott szkeptikus szervezetektől, egy republikánus szenátor kötelező olvasmánnyá tette a szenátus környezetvédelmi bizottságában, és maga George W. Bush is meghívta a szerzőt a Fehér Házba, hogy a „klíma-mítoszról” beszélgessenek.
William R. Freudenburg és Violetta Muselli 2010-es elemzése azt állapította meg, hogy az amerikai sajtó az IPCC-jelentéseket állandóan úgy kezeli, mintha azok túlzóak volnának. Az elemzés konklúziója szerint, ha a sajtó a vita „mindkét oldalát” be szeretné mutatni, akkor az eldöntendő kérdés nem az, hogy van-e klímaváltozás, vagy sem, hanem, hogy a klímaváltozás a tudományos konszenzus által várt vagy annál sokszorosan rosszabb negatív következményekkel jár majd.
Itt érdemes kitérni arra, hogy hatalmas űr tátong a klímatudósok és a civil lakosság között. Erre a fent említetteken kívül több médiakutatás is felhívta a figyelmet, de hiába, a lakosság klímakutatást érintő ismeretei nem hogy hiányosak, de szöges ellentétben állnak a valósággal. Ezért érdemes újra és újra elismételni, hogy mit is jelent valójában a klímaváltozás-konszenzus: 2007 óta nincs olyan nemzeti vagy nemzetközi tudományos szervezet, amely ne állna ki amellett, hogy jelenleg klímaváltozás zajlik a Földön, és hogy ennek a klímaváltozásnak a korábban észleltekkel ellentétben leginkább az emberi tevékenység a központi oka.
Részletesebb adatokkal szolgál Peter T. Doran és Maggie Kendall Zimmerman, az Illinois-i egyetem kutatói, akiknek a felmérésére 3146, a klímakutatáshoz kapcsolódó valamely területen aktívan publikáló tudós válaszolt (90 százalékuk rendelkezett tudományos fokozattal az adott szakterületen). A válaszolók 97 százaléka értett egyet abban, hogy a jelenlegi klímaváltozás legnagyobbrészt az emberi tevékenység következménye. A felmérés végkövetkeztetése kimondta, hogy azok, akik értenek a klímaváltozás hosszú távú folyamataihoz, nem vitatják a jelenlegi klímaváltozás tényét.
A másik oldalon azonban minderről a lakosság egyszerűen nem tud. A Rasmussen intézet 2009-es felmérése szerint például az amerikai felnőttek mindössze 25 százaléka tud a klímaváltozással kapcsolatos konszenzusról. A Világbank szintén 2009-es nemzetközi felmérése pedig – amelyben 15 ország 13 518
lakosa vett részt – kimutatta, az emberek mindössze ötven százaléka gondolja úgy, hogy a tudósok fontos problémának tartják a klímaváltozást.
Az olyan országok lakosai, mint az Egyesült Államok, Japán vagy Franciaország, szintén majdnem ötven százalékos arányban nyilatkozták azt, hogy a klímaváltozás ténye nem eldöntött tudományos kérdés. Összevetve érdekes az is, hogy az Egyesült Államok, Kína és Oroszország válaszadóinak mindössze harminc százaléka tartja fontos problémának a klímaváltozást, és az arány összesítésben is csak 60 százalék.
A valóság már nem érdekes
A botrány kirobbanása utáni hónapokban sorra hozták nyilvánosságra jelentéseiket az eset kapcsán felállított különböző független vizsgálóbizottságok. A brit alsóház tudományos-technológiai bizottságának március 31-i jelentése szerint nem kérdőjeleződött meg a CRU szakmai hitele, de az ott dolgozó tudósok rengeteg problémát megspórolhattak volna azzal, ha kutatásuk minden részletét azonnal nyilvánosságra hozzák ahelyett, hogy a kritikusaik miatt aggódva, visszatartanak bizonyos információkat.
Phil Willis bizottsági elnök hozzátette, bár ezen a szokáson változtatni kell, mégis érthető a klímatudósok hozzáállása azokhoz az emberekhez, akik a brit információszabadsági törvényre (Freedom of Information Act, FOIA) hivatkozva, folyamatosan adtak be információ-kikérési kérelmeket az intézethez kizárólag azért, hogy a kapott adatokkal aztán megpróbálják aláásni a klímaügyi kutatásokat. Myles Allen, az oxfordi egyetem professzora úgy kommentálta a bizottsági jelentést, hogy maga az információszabadsági törvény a rossz, hiszen azzal, hogy kötelező húsz munkanapos választ ír elő, elveszi a kutatók döntési jogát arra vonatkozólag, hogy kire szánják az idejüket: a szakmatársakra vagy agresszív aktivistákra.
Ugyanezt állapította meg a Kelet-Angliai Egyetemen felállított bizottság, amely 2010. április 14-i jelentésében felhívta a figyelmet, hogy a Steve McIntyre és más klímaszkeptikusok általi folyamatos információkikérések már puszta mennyiségük alapján is minősülhetnének zaklatásnak, s emiatt át kellene gondolni a törvény ilyetén felhasználhatóságát. Beszámolójukban felhívták a figyelmet, egyáltalán nem meglepő, hogy más kis kutatócsoportokhoz hasonlóan a CRU-nál is informális volt a belső kommunikáció. Így fordulhatott elő, hogy a kutatók egymás között olykor viccelődtek, ironizáltak, vagy olyan belső szlenget használtak, amit a laikusok könnyen félreérthettek (ilyen szleng-kifejezésekre támaszkodott több szkeptikus vád is).
Végül az egyetem felkérésére lefolytatott, 2009 decemberében indult független vizsgálat végső jelentését 2010 júliusában tette közzé, és az előzőekhez hasonlóan felmentették a tudósokat. Ennek kapcsán jelentetett meg vezércikket a New York Times, melyben már nyíltan mesterségesen gerjesztett konfliktusnak nevezték az egész problémát, és reményüket fejezték ki, hogy a vizsgálatok eredményei legalább akkora sajtóvisszhangot kapnak majd, mint a botrány.
Ez azonban elmaradt. Bár a hivatalos vizsgálatok minden vád alól felmentették a kutatókat, továbbá egyáltalán nem kérdőjeleződött meg a tudományos konszenzus, hogy a jelenlegi klímaváltozás valós és az emberi tevékenység következménye, ez a hír már önmagában nem érte el a világsajtó ingerküszöbét. Illetve elérte, csak viszonylag kevés helyen, és általában ott is a sokadik oldalon, néhány sorban.
Rodney Tiffen ausztrál politológus, a Sydney-i egyetem professzora ennek kapcsán jegyezte meg, bár gyakran vádolják a médiát azzal, hogy a vádaknak inkább teret ad, mint a később azokat cáfoló tényeknek, ebben az esetben különösen furcsa volt, hogy ilyen gyenge lábakon álló érvekre támaszkodva ekkora mértékű volt a kirohanás.
Az igazi baj azonban az, hogy a klímakutatókat és a klímakutatást hevesen támadó számos nemzetközi publikáció egyike sem közölt helyreigazítást vagy bocsánatkérést. Tiffen bírálta az egész mai sajtó működését, amennyiben is általános szokása túlreagálni bármilyen súlyos vádat, hogy aztán a cáfolattal már egyáltalán ne törődjön.
A sosem volt klímagate érezhető hatásai
Mivel az eset kapcsán lefolytatott alapos vizsgálatok természetesen hónapokig tartottak, nem tudták felvenni a versenyt a mindent azonnal tudni akaró média-beszámolókkal. 2010 júliusára zárult le az összes vizsgálat, de ekkor már túl késő volt ahhoz, hogy bárki érdemben odafigyeljen rá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy következmények nélkül maradt volna a klímagate-ügy, sőt.
Hogy a botrány kezdetével egybeeső 2009 novemberi klímacsúcs eredményét (vagy eredménytelenségét) összességében mennyire befolyásolhatta a kiszivárogtatás, nem tudhatjuk. Sokak szerint elhanyagolható a hatás, és tény, hogy a nemzetközi politikai erőviszonyok és a csúcs egyéb körülményei lényegesen jobban hozzájárultak a konferencia teszetosza jellegéhez. De például a Szaúd-Arábiát képviselők nyilatkozatai alapján egyértelmű, hogy aki a „klímaváltozás mint blöff” elgondolása mellett akart érvelni, az az e-mailek tartalmával kapcsolatos zűrzavart jó kiindulási alapnak használhatta.
Az eset konkrét politikai kihatásait tekintve tudható, a klímagate központi szerepet játszott abban, hogy az ausztrál ellenzék korábbi vezetőjét egy klímaszkeptikus politikus váltotta, ezzel megtörve a szén-dioxid-kibocsátással kapcsolatos addigi ausztrál parlamenti konszenzust, leszavazva a kibocsátás-csökkentési és kvótakereskedelmi törvényt, ezzel 2013-ig befagyasztva bármilyen előrelépést az ügyben.
A klímaváltozás társadalmi megítélését tekintve azonban már számokban mérhető a változás, az eredmény pedig megdöbbentő. Az Ipsos Mori idén januárban 1000 brit lakost kérdezett meg, és tavalyhoz képest 30 százalékkal, 44-ről 31 százalékra esett azok száma, akik biztosak abban, hogy egyáltalán létezik a jelenlegi klímaváltozás – miközben 31 százalékra nőtt azok száma, akik szerint a probléma mértéke el van túlozva. Mivel a kutatás csak a 16 és 64 év közöttiekre terjedt ki, az elemzők felhívják a figyelmet, hogy az arány még ennél is rosszabb lehet, hiszen az idősek a fiataloknál jóval hajlamosabbak a szkepszisre.
Azonban nem egyértelmű, hogy a klímagate-e az egyedüli felelős a vélemények megváltozásáért. A felmérést megrendelő reklámügynökség, az Euro RSCG vezetője, Russ Lidstone szerint az idei hideg tél sokak számára cáfolta a „globális felmelegedés” koncepcióját, miközben az emberek már hozzászoktak az elmúlt időszak heves esőzéseihez és árvizeihez, és az időjárás ingadozásait már nem találják annyira furcsának. Végül a koppenhágai csőd is nagyban hozzájárulhat a klímaszkeptikus tábor növekedéséhez. Lidstone úgy fogalmazott: „Az emberek általában azt mondják a kérdezőinknek, hogy ha ennyire fontos a klímaügy, akkor miért nem csinálnak semmit a kormányok?”
Minden azért nincs veszve, hiszen a klímaszervezetek az események után új stratégiákat kezdtek kidolgozni a mindennapi emberek hatékonyabb megszólítására. Elsőként, mivel a vizsgálóbizottságok bírálatai egybehangzóan a klímakutatás nagyobb nyilvánosságát és átláthatóságát jelölték meg fő jövőbeli célként, máris elindultak a lépések ennek irányába. A brit meteorológiai intézet például több mint ezer időjárás-megfigyelő állomás adatait tette az interneten elérhetővé, hogy bizonyítsa, az elmúlt 150 év hőmérséklet-növekedésével kapcsolatos szkepszist megfogalmazni egyenesen őrültség.
Az Amerikai Tudományos Akadémia (NAS) azt fontolgatja, hogy a tudósokat képviselő nonprofit szervezetet hoznak létre, hogy az eddiginél jóval hatékonyabban és szélesebb körben érhessék el a lakosságot a klímaváltozás ügyében. A Greenpeace igazgatója, John Sauven szerint pedig számos zöld szervezet gondolja át jelenleg a nagyközönséghez való hozzáállását, ugyanis az eddigi riogató, illetve az emberek felelősségét sulykoló kampányok úgy tűnik, hogy nem segítettek.
Az a majdnem egy év, ami a Kelet-Angliai Egyetem e-mail kiszivárogtatása óta eltelt, talán még mindig kevés ahhoz, hogy megfelelő perspektívában láthassuk az egész ügyet. A fentiek alapján talán most már jobban be tudjuk fejezni a bevezetőben elkezdett mondatot arról, hogy valamit mindenki tanulhat a klímagate esetéből.
Mivel a kortárs tömegmédia hatalmas gépezetét, a jelenlegi rendszer mellett kardoskodó lobbistákat, illetve a klímaváltozás-tagadók egyre aktívabb és szervezettebb táborának gondolkodását megváltoztatni vajmi kevés esélyünk van, a legtöbb tanulságot a tudomány-oldali hibákból és hiányosságokból tudjuk levonni.
A média működése és a klímaszkeptikusok limitált mennyiségű taktikái, érvei és retorikai húzásai is mind-mind kitanulhatóak, így a jövőben eredményesebbek lehetnek az innen érkező támadásokra adott reakciók. Elsősorban azonban meg kell találni azokat az ijesztgetésen és felelősségre vonáson túli új kommunikációs módokat, formákat és eszközöket, amikkel végre tényleg el lehet érni az emberekhez. Dobay Ádám
