2011. szeptember - „ Víz nélkül nincs élet!" - A régi igazságot már a
rómaiak megfogalmazták, de a felismerés nyilván egyidős magával az
emberiséggel. Tudományos előrejelzések szerint pedig a jövő legfontosabb
„nyersanyaga" a víz lesz. Az erdő és a víz, az erdőgazdálkodás és a vízgazdálkodás közötti szoros kapcsolat minden szaktársunk előtt közismert. Többek között ezért is fordultunk nagy érdeklődéssel afelé a konferencia felé, amelyet „A Börzsöny vizei" címmel a Börzsöny Múzeum Baráti Köre (BMBK) rendezett Szobon a József Attila Művelődési Házban. Ennek egyik érdekessége volt, hogy rendezésében partner volt az ipolysági (Sahy) Honti Múzeum Baráti Köre. Fő támogatói pedig a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága, az Ipoly Erdő Zrt., a Magyar Természettudományi Múzeum, s nem utolsósorban Szob város önkormányzata voltak.
Vízben gazdag a Börzsöny
A konferencia immár a negyedik volt abban a sorban, amely 2003-ban kezdődött „A mi Börzsönyünk" címmel. A hegység természetes vizekben: forrásokban-patakokban hazánk egyik leggazdagabb természeti tájegysége; ebben a tekintetben talán csak a Zempléni hegység múlja fölül (bár még ebben sem vagyunk biztosak). S mivel a Börzsöny erdősültsége több mint 65 %, ezeknek a vizeknek a túlnyomó többsége az erdőben van, ott ered - a konferencián elhangzottak rövid megemlítése Híradónknak is az oldalaira kívánkozik.
A rendezvény egy kedves hangulati elemmel kezdődött: az Ipolyságról érkezett ifjú Jámbor Dorottya szavalta el Sajó Sándor „Harangszó az Ipoly partján" című költeményét. Majd Fésű József György, a BMBK elnöke, őt követően pedig Szőke István, Szob város polgármestere üdvözölte a megjelenteket.
Ezt követően dr. Kecskeméti Tibor, az MTtM c. főigazgató-helyettese vette át a konferencia levezető elnökének tisztségét, aki idézte a szakmánkban sem ismeretlen nevű Vitális István professzor megállapítását, ami szerint
hazánkban a vízből vagy sok van, vagy kevés — következésképpen mindig foglalkozni kell vele.
A Duna és az Ipoly övezi a tájat
Első előadóként dr. Karátson Dávid, az ELTE Természettudományi Kara Természetföldrajzi Tanszékének vezető docense a táj legnagyobb és legismertebb hidrogeológiai alakulatáról, a visegrádi Dunakanyar kialakulásáról tartott előadást.
A Dunakanyar kialakulásának értelmezése a hazai földtudományokban 1862-ben vette kezdetét. Azóta szinte megszakítás nélkül tart napjainkig, neves tudósok munkálkodásának hosszú sorozataként. Különböző elméletek születtek, amelyek egyúttal tükrözték a tudományos vizsgálatokhoz rendelkezésre álló, felhasznált módszerek mindenkori fejlettségi szintjét is. így Karátson Dávidé is, aki már űrfelvételek alapján mutatott be új, e nélkül nem is felfedezhető eredményeket.
A következő előadó, dr. Mari László, ugyanazon tanszék docense a táj másik legjelentősebb vízfolyása, az Ipoly völgyének kialakulásával foglakozott.
Az Ipoly eredeti hossza 257 km volt jelenlegi, szabályozás utáni hossza 215 km. A hegységét Drégelypalánktól Szobig legalább 30 km hosszúságban határolja nyugatról. Kutatása 1898-ban indult meg. Az előadó ettől az időponttól kezdve adott kutatástörténeti áttekintést napjainkig, amikor is már szintén műholdas fényképfelvételek, digitális domborzatelemzés és hasonló korszerű módszerek jellemzik a munkát, amelyben már szlovák oldalról is részt vesznek.
Szlovákok is részt vesznek a kutatásban
Batizi Zoltán, a váci Tragor Ignác Múzeum régésze az egykori börzsönyi vízhasznosítás emlékeiből villantott fel néhányat, elsősorban a Nyugat- és a Dél-Börzsöny területéről.
Ilyenek voltak a patakok vízenergiájára alapozott vízimalmok, amelyekből némely községben több is volt, valamint az ércbányászat termékeit feldolgozó, ugyancsak vízi erővel működő hámorok.
Igen értékes történelmi források ebben a tekintetben a XVIII. század második felében megindított katonai térképezés alkotásai, közelebbről a térképeken létható települési helyszínrajzok, amelyek a vízimalmokat és a hozzájuk vezető malomárkokat is feltűntetik. Az előadás megvilágította, hogy ezek az egykori katonai térképek általában is milyen fontos forrásai a környezetvédelmi kutatásoknak.
Dr. Verrasztó Zoltán hidrogeológus és kartográfus (Cholnoky Kft., Budapest) és szerzőtársa, dr. Scharek Péter geológus (Magyar Állami Földtani Intézet) együttes előadása bemutatta, hogy miként működnek együtt szlovák kollégáikkal a határon átnyúló Ipoly-kutatás-ban. Az együttműködés eredményes, de még okoznak nehézségeket a módszertani különbözőségek.
A természettudományi előadások sorát Tóth György hidrogeológus zárta le (MÁFI), az Ipoly vízgyűjtőjének felszín alatti vizeiről szóló témájával. A területen a mélyben jelentős vízkészletek vannak, amelyek a főváros, Budapest térségében jelennek meg a felszínen. Ezért részletesebb vizsgálatuk is csak az utóbbiakéval összhangban lehetséges, amint esetleges hasznosításuk megtervezése is.
A vízrajz néprajzából
A továbbiakban a vizekkel kapcsolatos néprajzi tárgyú előadásokra került sor.
Dr. Szilágyi Miklós etnográfus (MTA Néprajzi Kutatóintézet) a dunai és az ipolyi halászat múltjából idézett fel emlékeket.
Az aranykor ebben a tekintetben az az idő volt, amikor még az óriási, háromnégy méter hosszúságúra is megnövő, féltonnás vándorhalat, a vizát fogták ki a Dunából kettős gerendarekesztékkel, kerítőhálóval és szigonnyal a tanyának nevezett vizafogó helyeken. így történt ez még a 18. században is, hogy azután a kifogott halóriásokat élve, vagy inkább sózott-füstölt állapotban szállítsák Bécsbe, sőt azon túl is, Németországba.
A halászok, halásziparosok évszázadokon át céhekbe tömörülve űzték a mesterséget, egészen 1872-ig. Közülük a legnagyobb a komáromi céh volt, de jelentős volt a budai és az újpesti céh is.
Az ipolyi halászatra szakosodott a balassagyarmati és a szobi halászati társulat.
Mindezek mellett persze dívott a paraszthalászat, sőt az orvhalászat is, a hálók többféle fajtájával és az un. kis-szerszámokkal, sőt még szabadkézzel is. Főleg az utóbbihoz használták a hal-bódító növényi alapanyagú készítményt, az ún. gebulyát.
A vizek hiedelemvilága
Dr. Hála József etnográfus (MAFI) azokról a képzeletbeli lényekről beszélt, amelyek az emberek hiedelemvilágában élnek a folyókban-patakokban- kutakban. Ezek közül a legismertebb az un. vízi ember. Ez különös anatómiai adottságokkal rendelkező és a vízi életmódhoz alkalmazkodott különös élőlény, aki azonban gyakran érintkezik a köznapi emberekkel. Például bevásárol a faluban, ám ezután igyekszik vissza az ő igazi életterébe: a víz, a láp, a mocsár világába. (Ki ne hallott volna még a hansági vízi emberről, Hány Istókról?)
Hasonló teremtmény a vízi törpe, valamint a sellő, vagyis a női felsőtestű, de lábak helyett farokúszóval rendelkező csinos, veszélyes teremtmény. Létezik a hiedelemvilágban még vízi bika is, amely azonban ijesztő nevével ellentétben ártalmatlan jószág.
A vízi emberek védőszentje
Zomborka Márta etnográfus (Vác) már nem ilyen képzeletbeli lényekről, hanem egy nagyon is valóságos történelmi személyről: Nepomuki Szent Jánosról tartott előadást.
Az 1383-ban Csehországban született és a gyónási titok megtartásának kötelezettségéhez rendíthetetlen kitartá-
sa miatt vértanúhalált szenvedett, vízbe fojtott katolikus szerzetes a vízen járók, hajósok, révészek, vízimolnárok, hidak, folyók stb. védőszentje; egyike a 14 általános segítő szentnek. Tisztelete főleg a 18. században a Habsburg-monarchiában virágzott fel és kb. a 19. század végéig tartott. Emlékműveinek se szeri, se száma. Ha valahol a feszületet karjaiban tartó, karinges-birétumos szobrát meglátjuk, ott bizonyosan van a közelében legalább egy egykori kis vizesárok vagy hidacska. Teteme a prágai Szent Vitus székesegyházban nyugszik.
Amint kedves hangulati motívummal kezdődött a konferencia, úgy is ért véget ez után az előadás után: az ipolysági Jámbor Mónika és a szobi Tóth Edit szép népdal-énekszámaival. Befejezésül dr. Kecskeméti Tibor köszönetet mondott Fésű József Györgynek a rendezvény létrehozásáért. Király Pál
