ForestPress fotó
2012-06-06. - Szakszervezetünk Nyugdíjas Bizottságának ülésén is, titkáraink értekezletén is; az Országos Erdészeti Egyesület Szeniorok Tanácsában is köszöntötték dr. Király Pál kollégánkat abból az alkalomból, hogy februárban betöltötte nyolcvanadik életévét. Március 15-e, nemzeti ünnepünk alkalmával pedig dr. Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter az „Életfa" Emlékplakett ezüst fokozatát adta át részére „hosszú időn át végzett szakmai, szakírói és lapszerkesztői munkássága elismeréseként".
Király kolléga aktivistánkként 1998 óta, tisztes korát meghazudtoló munkabírással és aktivitással szerkeszti és jórészt írja is az „Erdészeti és Faipari Híradó"-t, de ezt megelőzően is derekasan kivette a részét a közösségi munkából. Születésnapja alkalmából tekintsük át ezt a hosszú életutat!
1932-ben született Gödöllőn, ahol édesapja a koronauradalmi erdőigazgatóság babati kerületében volt erdőőr. Az elemi iskola után a középiskolát is szülővárosában végezte a premontrei kanonokrend gimnáziumában. Családi és iskolai környezetének impulzusai és nem utolsósorban tíz évig tartó cserkészéletének élményei terelték Sopron felé a pályaválasztáskor, ahol azután 1954-ben szerezte meg erdőmérnöki oklevelét.
A börzsönyi évek
Szakmai pályafutását 1955-ben kezdte el a volt Börzsönyi Áll. Erdőgazdaság ma már szintén csak egykori Bernecebaráti Erdészeténél.
Ma is tisztelettel és meleg szeretettel emlékezik vissza ottani munkatársaira, mindenekelőtt első főnökére, a kiváló erdészetvezetőre, a Bedő-díjas Bukri Józsefre, aki határozottan, de nagy tapintattal vezette be a gyakorlati erdészélet mindennapjaiba. Sok cigány munkásunk is volt akkoriban, idézi fel mosolyogva a múltat, de nem volt velük semmi gond: szorgalmasan dolgoztak az erdősítésben, ápolásban, tisztításban, csak a fizetés másnapján nem volt tanácsos közéjük menni...
Bernecén volt erdőművelési előadó és erdészetvezető-helyettes, majd erdészetvezető, azután az észak-börzsönyi erdők erdőgazdasági felügyelője és vasút-üzemvezető is, mert még akkor is sok kisvasút üzemelt a börzsönyi erdőkben. A napi feladatok mellett kivette a részét a királyréti, a Diósjenő-musli és a Kemence-csarnavölgyi vasútvonalak felújításából is. Precíz, kényes, felelősségteljes mérnöki munka volt, emlékezik ismét, de volt ott egy kitűnő pályamesterem, Kalácska Ignác, akivel nagyon megkedveltük egymást, és aki nem ismert megoldhatatlan feladatot.
1965-ben Vácra költözött feleségével, Kováts Valériával és két gyermekével, Péterrel és Andreával, mert a vállalat központjában gazdálkodási osztályvezetővé nevezték ki. Hamarosan azonban mozgalmas időszak következett az életében. Az ún. új gazdasági mechanizmus előkészítésének ideje volt ez, s Király Pál úgy érezte: erősítenie kell közgazdasági ismereteit, ha meg kíván felelni az irányába kifejezett bizalomnak és új munkaköri követelményeinek. Beiratkozott a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem mérnök-közgazdász tagozatára. „Kutya kemény munka volt felnőtt fejjel, család mellett, felelős beosztást is ellátva egyetemre járni", emlékezik ismét. Ráadásul közben ismét előbbre lépett a vállalati hierarchia létráján: igazgatóhelyettes főmérnök lett. De átverekedte magát egészen az abszolutóriumig. Már a diplomamunka elkészítéséhez fogott volna, a vállalat hosszú távú, tudományosan megalapozott tervének a kidolgozásához, amikor meredek fordulat következett az életében: a vállalat megszűnt. Az 1969/70-es országos átszervezés a Börzsönyt az Ipolyvidéki Efag-ba olvasztotta be. A miniszterhelyettesi utasítás pedig Király Pált a Börzsöny gyönyörű, hűvös erdőrengetegeiből a főváros kellős közepének kőtengerébe, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Kossuth-téri épületébe repítette.
A lapszerkesztői székben
A Lapkiadó Vállalat dolgozójaként át kellett vennie az „Erdőgazdaság és Faipar” című minisztériumi havi szakfolyóirat szerkesztését Ákos Lászlótól, aki már 68 éves, betegeskedő ember volt, a következő évben meg is halt. Még fél évig dolgozhatott együtt a bölcs, idős emberrel, de ezalatt sokat tanult tőle, főleg alapelveket és lapszerkesztői szemléletet, mentalitást. Bisztray Kálmán újságíró kollégájától pedig magának az újságkészítésnek a technikai és egyéb csínját-bínját. Ami pedig még ezen felül kellett (sőt azt is, ami esetleg nem kellett) az újságíró szövetség kétéves tanfolyamán, valamint az egykori Révai Nyomda kitűnő nyomdászaitól.
Amikor 1970. január 2-án belépett új munkahelyének, a MÉM-nek a kapuján, aligha gondolta, hogy 1994. október végén lép ki onnan végleg, megint csak azért, mert megszűnt a munkahelye: megszűnt az önálló ERFA, megszűnt a szerkesztőség, nem volt rá pénze a szakmának. Két dolgot vitt magával: a jó öreg, de stabil és kényelmes főszerkesztői karszéket és az öreg írógépet. Ez a két holmi szolgálja ma is és szolgálja most már valószínűleg élete végéig.
Nyugállományba vonulása után azonban nem sokáig rágcsálhatta tétlenül a nyugdíjasok amúgy nem túlságosan nagyra kanyarított kenyerét. Előbb volt munkatársa, Fónagy István erdőmérnök-újságíró foglalkoztatta rendszeresen az általa indított „profiERFA" lap szakírójaként. 1995-ben a volt Állami Erdőrendezési Szolgálat főigazgatója, Halász Gábor kérte fel az AESz egyre szaporodó kiadványainak nyomdai gondozására. 1998-ban pedig az EFDSz akkori főtitkára, Herczeg Miklós kereste meg, hogy nem venné-e át Híradónk szerkesztését. „Hát, nem gondoltam volna akkor...", mondja, arra célozva, hogy már ennek is immár csaknem másfél évtizede.
Életének - az otthon mellett - ma is ez a két fő pólusa: a Szakszervezet és a Szolgálat mai jogutóda. A harmadik pedig:
Az Országos Erdészeti Egyesület
Amikor Király Pál 1955 januárjában belépett a nagy kezdőbetűvel írt Életbe, egyidejűleg belépett az Országos Erdészeti Egyesületbe is. Erről az egyszerű, könnyed kis aktusról sem gondolta volna akkor álmában sem, hogy az egész életére kiható lépés lesz.
Az egyesülettel 1958-ban került közelebbi kapcsolatba, amikor az OEE Erdei Vasutak Szakosztályának lett a tagja. Egy-két év múlva már otthonosan mozgott az egylet Szabadság-téri helyiségeinek könyvekkel tömött, patinás, régi tölgyfa bútorai között. 1963-ban pedig alapító tagként örömmel csatlakozott dr. Ágfalvi Imre, az Erdészettörténeti Szakosztály kezdeményezője mellé. Az OEE 100 éves történetének megírását viszont már ő kezdeményezte, s amikor az erről szóló elnökségi határozat megszületett, előkészítő munkája alapján ő kapott megbízást a kötet megírására. Még Bernecebarátiban kezdte a két évig tartó megfeszített munkát, amelynek 1967-ben nyomtatásban megjelent eredményét („Az Országos Erdészéti Egyesület története, 1866-1966") máig sem körözte le senki. E közben került közvetlen kapcsolatba az OEE elnökével, dr. Madas Andrással, akit nem csak tanítómestereként tisztel mindmáig, hanem meggyőződéssel vallja, hogy a magyar erdészet történetének egyik legkimagaslóbb személyisége volt, s a XX. század második felének legnagyobb magyar erdészeti politikusa.
Az említett könyv ismertté tette Király Pál nevét a szakmában. 1967-től már az OEE országos elnökségének tagja, és az Erdészettörténeti Szakosztály vezetője 1971-ig, amikor is az OEE főtitkárává választották.
Termékeny egyesületi vezetői évek következtek ezután előbb Madas András, 1979-től pedig dr. Herpay Imre professzor elnöki oldalán. Az egyesület extenzív és intenzív fejlődésének kiteljesedése volt a '70-es évtized, amit igazol a következő néhány adat is: kb. 20 központi szakosztály és szakbizottság, s mintegy 35 helyi csoport működött, a taglétszám meghaladta az 5 ezer főt, a külföldi kapcsolatok pedig a korábbiakhoz képest alaposan kiszélesedtek mind keleti, mind nyugati irányban. Mind ehhez azonban pénz kellett, sok pénz. Király Pál a szükségből erényt csinált: a nyugati (+északi, déli stb.) szakkörök hazánk erdészete iránti érdeklődését szakmai turizmussá fejlesztette. Egyik szakmai csoport a másik után látogatott hazánkba, azért, hogy azután elvigye a magyar erdészet jó hírét szerte a világba. Ez ugyan félig-meddig illegális tevékenység volt, de mindenki szemet hunyt felette, mert sok-sok kemény devizát hozott az országnak. Ennek nagy része ugyan az állami kasszába folyt be, s jócskán lefölözte az MTESz is, de jutott belőle valamicske az egyesületnek is, amit azután fel lehetett használni az egyesületi tagok nyugati országokba történő kiküldetésének finanszírozására. Mindenesetre a „vállalkozó egyesületnek" komoly anyagi gondjai nem voltak, nem kényszerült állami támogatás kéregetésére, még a szaklap fenntartásához sem.
Hangsúlyozni kell, hogy Király Pál főtitkári munkáját nem fizetett alkalmazottként, hanem társadalmi aktivistaként végezte; az ő fizetett állása a lapszerkesztői beosztás volt. („Az Erdő" című egyesületi lap is társadalmi munkában készült.) Nem csoda, ha 1985-ben, tizennégy évi főtitkárkodás után úgy érezte: elég volt, s átadta a stafétabotot Gáspár-Hantos Géza főtitkár-utódának. Az egyesülettől azonban nem vált meg, s egy választási ciklusban még betöltötte a mérnök-alelnöki tisztséget. Az Erdészettörténeti Szakosztálynak pedig mindmáig tagja.
A szakíró
Király Pál elárulta nekünk a „nagy titkot": első publikációja, nyomtatásban szélesebb nyilvánosságot kapott írása 1943-ban jelent meg. Gimnáziumi cserkészcsapatának időszakos kis periodikájában jelent meg „Galga-menti portya" című tudósítása nyári mozgótáborozásukról. Azután egy bő negyedszázados szünet következett, de 1970-től azonban megnyílt a vízcsap. Ma már azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűség szerint a legtöbb írást publikáló írója a magyar erdészeti szaksajtó eddigi történetének. Mennyit írt? Csak legyint a kérdésre: a kőműves se számolja, hogy hány téglát rakott már a falba, a favágó se, hogy hány űrméter tűzifát rakott már ölbe az erdőn.
Az becsülhető, hogy jelentősebb írásainak a száma kb. 2000, a kisebb „helykitöltő firkákat" nem számítva. Bibliográfiát összeállítani még sosem volt ideje, s nehéz is lenne már összeszedni az írásokat, mert nem csak az erdészeti irodalom terén tevékenykedett. Az említett egyesület-történeten túlmenően még egy kötetet írt az OEE megbízásából („A velünk élő múlt. Erdészeti emlékhelyek Magyarországon"), más könyvekben pedig társszerzőként működött közre („Vivat Academia", „Magyarország a XX. században", IV. kötetében az erdészet fejezet, a „Sztár-Erdő" stb.) Több kiadvány nyomda alá rendezése felért annak szerkesztésével, pl. a Kaán Károly életéről szóló „Az erdő szerelmese" c. kötet.
Egyetemi doktori címét (dr.univ.) 1988-ban szerezte meg Sopronban, erdészettörténeti témában írt disszertációjának eredményes megvédése alapján.
A jó munka elismerései
Amikor visszatekint életének eddigi nyolc évtizedére, Király Pál úgy érzi, hogy amikor a gólya erre a földre pottyantotta, nem a napfényes oldalra esett. Azok az elismerések azonban, amelyeket hosszú élete során „begyűjtött", mintha nem erről szólnának.
Íme: vállalati „Kiváló Dolgozó" jelvény (2x), főhatósági „Erdészet Kiváló Dolgozója" (2x), főhatósági „Kiváló Munkáért", főhatósági „Ember az erdőért" Alapítvány emlékérme, főhatósági „Eredményes fásításért" emlékplakett, Munka Érdemrend ezüst fokozata, MTESz Díj, Vadas Jenő Emlékérem, Bedő Albert Emlékérem, EFDSz Emlékérem, „A Nyugat-magyarországi Egyetemért" Sajtódíj, OEE Diploma Honoris tiszteletbeli tagsági díszoklevél, „Gödöllő Városáért" emlékérem, Dunakanyar Intéző Bizottság „Kiváló társadalmi munkáért" plakettje és most a bevezetőben, is említett főhatósági „Életfa" Emlékplakett ezüst fokozata.
Kitüntetéseinek örül, de nem büszkélkedik velük. Amiről-akiről büszke elégedettséggel nyilatkozik: három fiú és három leányunokája. „Nem éltem hiába!" - mondja, nem titkolva, hogy még szeretné megélni legalább egy dédunoka megszületését.
Régi és újabb munkatársai, barátai, évfolyamtársai, szakszervezeti kollégái nevében szeretettel köszöntjük dr. Király Pál erdőmérnököt, s nemcsak a kis dédunoka megszületését kívánjuk, hanem még sok-sok írásáét is, szakszervezetünk és az egész szakma javára!
Dr. S. Nagy László aranyokl. erdőmérnök, az OEE Szeniorok Tanácsa elnöke