2012. június - A címben szereplő két szó: két földrajzi helynév. Mivel a
térképen a T. Olvasók többsége valószínűleg eredménytelenül keresné
őket, gyorsan eláruljuk: Abaúj-Torna megyében, az Aggteleki
karsztvidéken vannak, közel a magyarszlovák államhatárhoz. Ezt a két szót adta legújabb könyvének címéül dr. Tóth Sándor erdőmérnök, ny. minisztériumi főosztályvezető, az immár széles körben ismert vadászattörténész, aki „A hírnév kötelez" (2005), a „Nyitány a hírnévhez" (2007) és a „Szél alatt - hátszélben" (2008) című pompás kötetei után hatalmas munka árán gyorsan rukkolt ki ezzel a legújabb művével.
A „sztori" látszólag egyszerű ...
... de érdekes és ugyanakkor szomorú. Lényegét az a medvetelepítési akció és az arra épülő főúri vadászat jelenti, amelyet a két világháború közötti korszakban végeztek az említett helyen, a Szelcepuszta és Haragistya közötti Ménes-patak völgyében. Hivatalosabb megjelöléssel: a Gödöllői Állami és Koronauradalmi Erdőigazgatóság Színi Erdőhivatalának a területén létesített medvéskertben. A történet másik pillére pedig a nagyobb részben lengyel származású Derenk község tragikus sorsa. A néhány száz fős kis települést el kellett tüntetni az útból a medvehonosítás érdekében.
Amint említettük, a 188 oldalas könyv tartalma látszólag egyszerű, mégis nehéz megfogni ismertetés szempontjából, mert ez az egyszerűség ezernyi ágat-bogat takar. Az ezernyi ág-bog pedig emberéletek százait jelenti. Megpróbáljuk sorjában, most már a fővonal ismeretében.
A Gödöllői Koronauradalom
Tóth Sándor a könyvet az egykori, 1868-től 1945-ig létezett Gödöllői Koronauradalom történetének vázolásával kezdi, természetesen elsősorban erdészet- és vadászattörténeti szempontból. (Magának a koronauradalomnak a történetét a neves néprajzos agrártörténész, Wellmann Imre publikálta évtizedekkel ezelőtt; Nagy László gödöllői erdészet- és vadászattörténete pedig kéziratban maradt. Amint legutóbbi lapszámunkban mi is megírtuk, Apatóczky István is értékes adatokkal járult hozzá ehhez a történethez.) A szerző általunk már korábban is kiemelt egyik nagy erénye már mindjárt ebben az első fejezetben megmutatkozik, majd a továbbiakban is jellemzi az egész művet: olyan mélyre ás le a forrásanyag dolgában, amennyire csak lehet, egészen az alapokig, a levéltári dokumentumokig. Megmutatkozik továbbá az is, hogy a dokumentumokon, jogszabályokon túlmenően támaszkodott mások információira és részfeldolgozásaira is (például Danis István Szederjei-kézirat feldolgozására). Segítőit azonban a könyv végén a „Köszönetnyilvánítás"-ban tisztességgel felsorolja és lábjegyzeteiben menet közben is folyamatosan feltünteti.
Derenk község kálváriája
A Koronauradalom után csaknem 80 oldalon, hat fejezetbe tagolva következik Derenk egykori kisközség egyes térképeken ma már csak mint romfalu kálváriájának leírása. Amint említettük, az egykori 400-440 fős gorál-lengyel-szlovák-magyar lakosságot hol szép szóval, ígéretekkel, hol keményebb módszerekkel: fenyegetéssel-zaklatással próbálták rábírni kétszáz éves lakhelyük elhagyására, áttelepülésre azért, hogy a medvetelepítési és -vadásztatási tervek megvalósítását ne zavarják.
Meglehet, hogy az Olvasó a könyvnek ezt a részét (tárgyához képest) túlméretezettnek, túlrészletezettnek tartja. Valójában azonban ennek a hosszú évekig tartó keserves és aljas huzavonának a drámaisága csak így bontakozik ki igazán. S így mutatkozik meg a könyv morális tanulsága, annak bemutatása, hogy mire képes az egyoldalú, túlburjánzott, valós társadalmi alapjaitól elszakadt vadászat, ha magas közhatalom lehetőségeivel ötvöződik.
Annak megítélését, hogy ebben a tragikus történetben milyen szerepet játszott az államerdészet (a koronauradalmi erdőigazgatóság, az erdőfelügyelet és az udvari vadászhivatal személyzete), a T. Olvasó értékítéletére bízzuk.
A könyv hátralevő 27 szövegoldala már vidámabb olvasmány, mert a Szögliget határában, a Ménes-patak forrásvidékén 1935 júniusában megkezdett medvetelepítés történetével, a medvetartás kalandos eseményeivel, a medvék etológiájával foglalkozik.
A könyvből nem tudtuk egyértelműen kideríteni, hogy kinek volt az ötlete vagy az igénye a medvéskert létesítése. Az viszont kiderül, hogy megtervezésére és kivitelezésére a gödöllői M.kir. Udvari Vadászhivatal vezetője, vitéz Nemeskéri-Kiss Géza kapott megbízást. Ő azért választotta ezt a helyszínt, mert Csonka-Magyarországon belül ez volt az egyetlen hely, ahol a medve 1920 előtt is állandó vad volt (valaha az Andrássyak betléri birtokának részeként, ahol lőtték is a medvét).
Mi lett a medvék sorsa?
A medvék jól érezték magukat a vadaskertben, szépen szaporodtak, így 1938-ban megkezdték fokozatos szabadon engedésüket. Ebből azután újabb szórakoztató történetek keletkeztek. A medvék jól meghonosodtak a szabad területen is. Nagy részük azonban 1944-45-ben a háborús események idején elpusztult, de a haragistyai erdőben még 1950-ben is észleltek medvenyomokat. Dr. Szederjei Ákos erdőmérnök - aki kiadatlanul maradt könyvet is írt a kárpáti medvéről - teljesen sikeresnek minősítette a medvetelepítést.
Egyes tévhiedelmekkel ellentétben az akkori államfő, nagybányai Horthy Miklós kormányzó mindössze egy medvét lőtt a Szini Erdőhivatal területén, 1942. november 27-én. Ez az elsőként idetelepített, Ausztriából származó, Kázmér névre hallgató hatalmas hím medve volt, amelyet veszedelmes magatartása miatt nem mertek a medvéskertből a szabadba engedni. Ez a ritka teríték látható fényképen a könyv külső címoldalán.
A másik utolsó vadaskerti medvét, a szintén 1935-ben telepített Palkót, báró Born Frigyes föld- és bányatulajdonos, országgyűlési képviselő ejtette el 1943. április 18-án. Ezzel a szini medvevadászatok története lényegében véget ért.
Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolása után Horthy kormányzó kiemelt medvevadászati területei az ungvári, bustyaházai, rahói és görgényi erdőkben voltak.
A könyv befejező részeként csaknem 60 oldalt foglalnak el a derenki ügy fontosabb dokumentumainak fénymásolatai, valamint egy részletes, terjedelmes névmutató.
Tanulságok a mának
Az érdekfeszítő könyv egyik pozitív tanulságaként talán azt vonhatjuk le, hogy Nemeskéri-Kiss Géza szini és más kísérletei bizonyítják: még olyan egykori, napjainkra hazánkban kipusztult vadfajokat is sikerrel lehet visszahonosítani természetes körülmények közé is, mint a medve, a farkas, a hiúz stb. „... azt tapasztaltam, hogy a jól tartott, szeretettel nevelt vad csaknem mindig hálás a gondozásért. Még a vérengzőnek tartott farkas is hozzászokik az emberhez ..." — idézi a könyv Szederjei Ákos kéziratát Danis István feldolgozása alapján. A mai természetvédőknek éppen ez az egyik törekvésük. (Ne feledjük: ezek a ragadozók szabadon élnek a hazánkkal közvetlenül határos valamennyi szomszédos államban.) Király Pál
