2014. május - Herman Ottó, a polihisztor természettudós kezdeményezésére 1902 óta május 10-én ünnepeljük világszerte „A madarak és fák napját".
Az ember és az erdő kapcsolatát nehéz lenne plasztikusabban megfogalmazni, mint ahogyan azt Fekete István Füveskönyvében teszi:
„Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor szívesen veszik egymást."
Mi természetgyógyászok tudjuk a legjobban, hogy mennyi ajándékot kapunk a természettől. Mára az is kiderült, hogy hála helyett sebeket ejtettünk és ejtünk a környezetünkön. Gyermekkoromban, a 40-es évek végén, az 50-es években, ha elindultunk a kék túraösvényen Sopronnál, úgy tudtunk végiggyalogolni az országon Vásárosnaményig, hogy gyakorlatilag nem jöttünk ki az erdőből. Megtanultuk, hogy az erdő az élet és az egészség háza. Az erdő élő organizmus, melynek szervei az őt felépítő növény- és állatfajok sokasága. Számunkra sokáig az erdő magát a természetet, a természeti környezetet jelentette. Hogy az erdő egészségünk ápolásának, megőrzésének egyik legfontosabb színtere, ahhoz nem fér kétség.
Mára a kép jelentősen megváltozott. Hatalmas foltokban végeznek tarvágást. Erdőterületek szakadnak el egymástól. Még nemzeti parkjainkat sem kíméli a tűzifaéhség. A Bükki Nemzeti Park területéről százezer köbméteres nagyságrendben tüzelik el az erdőt hőerőműben. Olyan fákat, melyeken még a kerecsensólyom fészkelt. Hasonló a helyzet a Bakonyban és a Mecsekben is. Az országutak mentén évről évre kevesebb a fa. Pedig már az ókorban az államok kötelességüknek tekintették az utak védelmét fasorokkal. Sőt néhány római császár felismerte a környezeti katasztrófa veszélyét, megtiltotta bizonyos erdők kivágását. Például a libanoni cédrust is védetté nyilvánították, miután látták a görög területeken végrehajtott, évszázadokig tartó erdőirtás negatív következményeit. . A napjainkban felgyorsuló klímaváltozás még inkább figyelmeztet bennünket erdeink sorsára.
A tv-hír adóban látunk egy falut, melyet földig rombolt a kis patak. Ez a kis patak évszázadokig csendesen folydogált. Most a lezúduló felhőszakadás néhány perc alatt „láncát letépő őrültté" változtatja. Házak, kertek tucatjait semmisíti meg. Az ott élők nem értik, hogyan is történhetett ez meg. De amikor a kamera távolabbi képet is mutat, látjuk, hogy a környező dombok és hegyoldalak kopárak. Ahol évszázadokon keresztül erdő élt, most egy szál fát sem látunk. Kivágták. Az ok-okozati összefüggés egyértelmű.
Polgártársaink azon része - érzékelhetően a kisebbség -, amelyik a fakitermelésben érdekelt, nem látja ilyen borúsnak erdőink helyzetét. Az Állami Erdészeti Szolgálat erdőről alkotott fogalmai is eltérnek az általánosan elfogadott definíciótól, a tudományok által használt fogalmaktól. Például erdőnek tekintik a tarra vágott meredek domboldalt, ahol már láthatóak a talajerózió nyomai, ahol a hatalmas erdészeti gépek sokszor 80-100 cm mélységig minden élőhelyet elpusztítottak a talajban. Így aztán érthető az Állami Erdészeti Szolgálat adata, miszerint az ország területének 20,66 százaléka erdő. De a szolgálat saját adatbázisában olvasható az is, miszerint az 1 922 108 ha erdőterületből mindössze 21402 ha erdő szolgál egészségügyi-szociális és turisztikai célokat, ez önmagában is tragikus.
Ausztria teljes területének 47 százalékát erdő borítja a FAO adatai szerint. Ezen belül Stájerország területének több mint 60 százalékát. Ausztria erdeiben évente 31 millió köbméter fa fejlődik, melyből mindössze csak 19 millió köbmétert vágnak ki. Ez az erdőgazdálkodás csak Stájerországban 60 ezer embernek ad biztos munkát és megélhetést.
Az ökológusok már régóta sürgetik, hogy az erdők kerüljenek egyetlen állami szerv irányítása alá, mégpedig a környezetvédelem felügyeletébe. Jelenleg több állami központ is irányítja az erdőügyet. A sok gazda között pedig elvész a jószág. Képletesen szólva: egyre kevésbé látjuk a fától az erdőt.
Miért olyan jelentősek még mindig a nézetkülönbségek az erdőgazdálkodást illetően?
Elsősorban azért, mert a szűk látókörű gazdasági érdekek idáig megakadályozták nálunk a paradigmaváltást ezen a területen is. Az ökológiai tudományok eredményei nem ötvöződhettek az erdőgazdálkodás elméletébe és gyakorlatába. Az állam pedig sajnos alapvetően a napi bevételekben érdekelt.
A pénztelenség, a szegénység természetesen megnehezíti az előrelépést. Ráadásul, éppen a válságos gazdasági helyzet miatt, újabb veszélyforrás bontakozik ki. A szegény embereknek a hidegben fűteni kell. A legolcsóbb megoldásnak - az állam számára is - a fák kivágása és eltüzelése látszik. Csakhogy néhány év múlva télen - sőt már ősszel és tavasszal is
- ismét hideg lesz. Valószínűleg még hidegebb, mint most - a szélsőségek fokozódása a klímaváltozás fő velejárója. Akkor pedig ismét kellene valamivel fűteni, csakhogy már nem lesz fa, sőt erdő sem. Az erdeinket csak az alternatív, megújuló energiaforrások eddiginél sokkal kiterjedtebb hasznosításával menthetjük meg.
A vadgazdálkodás megújítása is idevágó kérdés. A vadászok szinte egyöntetűen látják a veszélyt: az erdőterületek - a tényleges lombtakarást jelentő erdők - csökkenése a vadak élőhelyeinek radikális csökkentését eredményezi. Vadjaink a túlélés reményében a civilizáció világába menekülnek. Rókák kutatnak éjszakánként a kukákban. A budai kertekben őz bóklászik és vaddisznó röfög. Budapest felszíni vízfolyásai mentén vadlibák és szürke gémek jelennek meg. Városi parkokba fülesbagolycsapatok telepednek.
Az erdők eltüntetésével halálra ítéljük az ott őshonos élőlényeket. A biodiverzitás csökkenése pedig előbb-utóbb az emberi életteret is elpusztítja. Prof. dr. Fejér László