„Lehetőségek és kihívások a megújuló energiaforrások piacán" címmel a Deloitte globális könyvvizsgálati, adó-, vezetési-, pénzügyi tanácsadó cég (kormányzati is) magyarországi képviselete 2005. október 26-ai keltezéssel honlapján (www.deloitte.com/dtt/press_release/0,1014,cid=99779&pv=Y,00.html ) következő kinyilatkoztatást tette :
„ A megújuló energiaforrások hosszú távú terjedésének alapfeltétele, hogy a magántőke vonzó befektetési lehetőséget lásson benne, mert az új kapacitások kiépítésénél nem lehet alapvetően közvetlen állami forrásokra építeni. Ráadásul amennyiben nagyrészt magántőke ( stratégiai befektetők, pénzügyi befektetők, bankok ) finanszírozásában létesülnek az új energiatermelők, és az állam csak a megtérülést biztosító környezet létrehozására koncentrál, akkor az is biztosítható, hogy a fejlesztések a hatékonyabb technológiák felé áramoljanak.”(csak halkan jegyzem meg ez a hatékonyság jelenleg 20-30 %)
Világos beszéd, de hogy még egyértelműbb legyen a saját maga által megfogalmazott kérdésre:
„Mik a magántőke legfontosabb szempontjai az új megújuló energiához kötődő beruházások megítélésekor ?” mindjárt a kívánatos választ is megadja, mégpedig ismét kérdések formájában, nézzük ebből a két legjellemzőbbet:
– árbevétel stabilitása: mennyi ideig biztosított az áram átvétele az adott áron ?
– alapanyag beszerzés stabilitása: milyen a versenyhelyzet az alapanyag piacon, mennyire stabilak az árak és a beszerzési források, lehet-e hosszú távú szerződéseket kötni ?
Ennek az ideológiának, az életben eddig megvalósított változatához, hogy milyen eredménnyel járt/jár nem szükséges kommentárt fűzni. Minden reálisan és egyéni érdektől mentesen gondolkodni tudó kolléga számára világos kell, hogy legyen, hová vezet ez az út.
A magántőke nem mindenható, legfeljebb csak néhány embert aki elegendő (?) nagyságrenddel bír ebből, tesz átmenetileg mindenhatóvá. Az állam nem bízhat a gazdaságban mindent a magántőkére. A magántőkének kényszerpályán mozgó sajátos érdekei vannak. Ezért képtelenség azt elvárni, vagy akár azt hinni (bár ő ezt terjeszti magáról) ,hogy ő mindig a közösség érdekeit tartja szem előtt és a mi boldogulásunkért kockáztatja begyűjtött tőkéjét, megszerzett pozícióját. Nemcsak az érdekei, de céljai is eltérnek a közösségétől. Az ehhez vezető út pedig meglehetősen szövevényes és átláthatatlan. De, mindig a közösség érdekeinek megfelelő színben tünteti fel magát. Úton- útfélen azt sulykolja belénk az állam rossz gazda, vonuljon ki a gazdaságból. Az államtól azonban előbb elvárja, hogy maximális biztonságot teremtsen számára , garantálja az extraprofitot. Versenyhelyzet pedig csak a beszállítói között legyen, és ezt a versenyhelyzetet is természetesen közpénzből teremtsük meg számukra.( ültetvénytámogatás;továbbá „zöldáram” és erőműátalakítás támogatása; ingyenes CO2 kvóta; CO2 kereskedelem; mindehhez a legősibb, az örökösen megújuló, legtermészetesebb, legtisztább energiaforrásra, a vízre épülő erőmű démoni tulajdonságokkal való felruházásán keresztül vezet az út )
Az államnak joga sőt kutya kötelessége az adófizető pénzét nemcsak ésszerűen elkölteni, hanem annak értékét is megőrizni. Ennek érdekében pedig befektetnie is kell. Nem merülhet ki abban a tevékenysége , hogy parttalanul szórja a pénzt, hatástalan triviális hatástanulmányokra. Hangzatos és egyébként szintén közkeletű stratégiai projektek átszerkesztésére-átültetésére, átmásolására egyik ágazatból a másikba, sőt nem egyszer ágazaton belül. Ebben felmerül az adott szakmák testületeinek, vezetőinek, képviselőinek, szereplőinek felelőssége is. Úgyhogy eljutunk a gazdasághoz, politikához, annak vezetőihez. Ezen keresztül vissza, saját magunkhoz a választókhoz. Örökösen megújuló ördögi kör. De lehet és kell is tisztítani, finomítani a folyamatot. A politika tehetetlensége nem lehet kibúvó számunkra. Ehhez nagyon rövid időn belül meg kellene fogalmaznunk és le kellene fektetnünk, mégpedig ezúttal nem - horribile dictu - politikai, stratégiai – innovatív-„panel”projekt műnyelvezeten, hanem egyértelmű, közérthető, (az állampolgár részére is ) gyakorlati és kézzelfogható módon: mi a megoldás arra, amit fuser zongorahangolóink elhangoltak.
Adott a téma: ismeretes az erdőgazdaságok sarangolt fa ( egyelőre maradjunk ennél a tűzifa kifejezés helyett ) egykori értékesítési gondjai, ennek szabadjon azt mondani esztelen megoldása: az eltüzelése a jelenlegi módon. Továbbá a faiparnak ebből adódó mesterségesen ( nem tisztességes versenyhelyzetből) létrehozott hátrányos és veszélyes helyzete. Nemcsak téves, de kifejezetten ésszerűtlen és megengedhetetlen gazdasági és ökológiai kockázatokkal jár a köznyelvben ún. „energiaültevényerdő” címszó alatt elterjesztett vízió is.
Európában és itthon már legalább 40 éves múltra tekintenek vissza az „ültetvény- kísérletek”.
Ezek tanulmányozásából, és bizonyos eredményekből (ez kizárólag csak a fatömeghozamra vonakozik) azonban az is megállapítható lett volna már régen, hogy egyébként sem alkalmas a villamos energiagondoknak sem a megoldására, de még az enyhítésére sem. Másfél millió m3 faanyag ( és nem csak kizárólag tűzifa ! ) 20-30 %-os hatásfok mellett történő elfüstölésével 2-3 %-t jelent a vill. energiamérlegünkben. Miközben a hírek szerint völgyidőszakban rendszeresen kénytelenek vagyunk ingyen is exportálni a villamos áramot déli szomszédaink felé. Még távlatilag sem megoldás , még akkor sem , ha a nyilvánvaló és kézzelfogható ökológiai, sőt gazdasági veszélyekről, kockázatokról egyesek még beszélni sem hajlandóak. Sőt tudós akadémikus mivoltuk ellenére, szakmai érveket, ellenérveket még csak meg sem kísérelve felhozni, holmi rossz és sötét időket idéző (ahol egyébként nagyon jól érezték magukat) homályos és ködös célzásokat tesznek általános iskolai közhelyeket is felsorakoztatva, veszélyes és rossz üzeneteket emlegetve. Hát itt tartunk. Hogyan süllyedhettünk idáig ?
Elfogadhatatlan, hogy a kutatások támogatása helyett az állam a támogatások kutatására kényszerít bennünket. A mai világban ettől sem várhatunk sok eredményt. Az eredményt nem nehéz megjósolni, részben már látjuk. A kereskedelmileg hasznosítható felfedezések és találmányok terén azonban már nem ez a helyzet, mert itt egy jó pozíció megszerzéséhez az egyetemi és más kutató szervezeteknek sokkal hatékonyabb kapcsolatban kell lenniük a magángazdasággal. Ha a kutatás nem hoz a magántőkének profittá konvertálható eredményt, akkor még mindig számos megoldás kínálkozik. Sminkelni kell és ami kilóg azt közérdekké kell nyílvánítani. Sőt a siker hatásosabb és garantált, ha ezt még környezetkímélővé is tudjuk varázsolni (pl: az esztelen erdőtüzelés szén-dioxid semleges téveszméje)
Az állam a 80-as évek végéig támogatta a kutatást és fejlesztést, és tény, hogy a tanulásnak, oktatásnak és a kutatásnak erős közös hagyományai (sőt értékei is ) voltak. A Világbank szerint a legtöbb keleti-európai országban ma még nincs túl szoros kapcsolata a magánszférával a kutatói tevékenységnek. Ez a felismerés ébreszthetett reményt arra bizonyos lobbycsoportokban, hogy a K+F jobb kapcsolatot találhat a kereskedelmi hasznosulással, állami tőkével,de az ő közreműködésükkel, felügyeletükkel és legfőképpen irányításukkal. A Világbank szerint a szorosabb kapcsolat létrejöttében a kormányoknak is szerepet kell vállalni. Rendben, de amennyiben közpénzből finanszírozzák ezt a fajta szerepvállalást, akkor csak szoros szakmai- társadalmi kontroll mellett képzelhető el a jövőben. Nem merülhet ki az állam szerepe abban, hogy hangzatos, de eleve triviális, gyakran párhuzamos (ál)kutatásokra hatalmas összegeket utaljon ki. A kutatás eredményében és eredménytelenségében is, az államnak, a közösségnek is, de a (csak)nevében kockázati magántőkének is részesülnie kell olyan arányban amilyen arányban azt finanszírozta. A kutatás folyamatát és a juttatott pénzeszközök felhasználását az államnak joga és kutyakötelessége folyamatosan ellenőrizni arra választott szakmai kuratóriumon keresztül. Az állam, a közösség lehetősége azt eldönteni, hogy az eredményből a részét értékesíti- e, a magánszféra felé vagy folyamatos bevételi forrásként megtartja .
Ha a gazdaság- politikusok úgy döntöttek, hogy az erdőnek a versenyszférában a helye és láthatóan rá is kényszerítik erre a szerepkörre, akkor teljesen más pozíciót elfoglalva , más felfogással kell odaülnünk a tárgyalóasztalhoz .
Ehhez azonban többek között első lépésként az is kellene, hogy a hétköznapi politika vonuljon ki az Erdőből. Ezt mielőbb meg kell és meg is lehet oldani. A megoldás pedig szakmai (és személyi/vezetői) érdekeket is szolgálva az lenne, ha az erdőgazdaságok vezetését pályázat útján, az adott Zrt szakmai dolgozói választanák meg 4-6 évre. Itt azonban nem kellene korlátozni a többszöri újraválasztást.
Sőt a politikával ellentétben itt működőképessé lehetne tenni a visszahívás intézményét is, előre lefektetve ennek szigorúan szakmai, gazdasági (és szociálpolitikai ) szempontjait, feltételeit. Esetleg azon lehetne gondolkodni, hogy a mindenkori miniszternek lehetne- e vétójoga és milyen feltételek megléte esetén, a kinevezést illetően. (Bár én úgy gondolom, hogy ez nem célszerű.)
Amennyiben a politikának nem lenne beleszólása, valószínűleg (remélhetőleg) lenne egy kellemes mellékhatása is a megoldásnak, hogy vége lehetne a közvéleményt és sok esetben a szakmát is joggal irritáló politikusi vadászatoknak is. Azoknak is amelyekről a közvélemény nem is értesül. Nem kényszerülnénk ezek elnézésére. Gondolom ezzel a megoldással a Parlament képviselőinek Vadászklubja is egyetért és „lelkesen „támogatni fogja . Ez nekik is „érdekük” lenne, igaz így ritkábban kerülnének az újságok híroldalaira. Viszont jobban ügyelhetnének a szakmai és etikai normák betartására. De, hogy ne legyünk igazságtalanok, ez vonatkozhatna a gazdasági- és közélet más prominens szereplőire is .
Nem csak a természetnek, az erdőnek a létfeltétele a megújulás, hanem az abból élő társadalmi rétegeknek, vezetőknek is. Ehhez azonban a közélet szereplőinek józan belátása és akarata is szükségeltetik, a pillanatnyi egyéni érdekek kissé háttérbe szorításával. (No erről lesz a legnehezebb meggyőzni őket.) De, be kell látni a szakmának azt is, példát kell vennünk, el kell kezdenünk a szálaló, de akár a csoportos felújító vágást is. A megújuláshoz az erdőben is hozzátartozik az ön-és feltisztulás képessége ősidők óta. Mi sem kerülhetjük ki. Ehhez jó megoldásnak kínálkozik első lépésként a fent vázolt pályázati módszer. Az erdőgazdaságok vezetése és ezáltal ami a legfontosabb , a szakmánk nem lenne kiszolgáltatva a mindenkori aktuálpolitikának .
Istvánffy László