Tisztelt Olvasóink többsége bizonyára nem tudja, hogy kik voltak a „harcéták". Nem csoda, mert az elmúlt hét évtized alatt nemigen eshetett szó róluk, sőt még azt megelőzően is alig.
Most már viszont megtudhatják Halász Aladár Bedő-díjas gyémántokleveles erdőmérnök, ny. MÉM-főosztályvezető-helyettes kitűnő és érdekfeszítő tanulmányából, amely a Soproni Városszépítő Egyesület helytörténeti folyóiratában, a „Soproni Szemle" 2006/1. számában jelent meg.
A tanulmány címe egyet s mást máris elárul a lényegről: "A felvidéki szabadcsapatok és a soproni harcéták története. Soproni egyetemisták az önkéntes szabadcsapatokban 1938-ban". A szerző tanulmánya alapján igyekszünk megvilágítani, hogy miről is volt szó.
Harcétáknak azokat a soproni egyetemistákat nevezték, akik 1938-ban önként jelentkeztek azokba az irreguláris fegyveres alakulatokba, amelyeket abban az évben a Honvédelmi Minisztérium vezérkari főnökségének 5. osztálya titokban szervezett. Ezeknek a szabadcsapatoknak az volt a céljuk, hogy az 1920-ban Csehszlovákiához csatolt Felvidéken és Kárpátalján diverzáns tevékenységgel olyan zavaros helyzetet alakítsanak ki, amely lehetővé teszi, hogy a magyar hadsereg bevonuljon ezekre a területekre és a magyarlakta vidéket megszállja.
Halász Aladár az események idején még soproni középiskolás volt, így még nem lehetett tagja az önkéntes szabadcsapatoknak. Nagy érdeme azonban, hogy nagyobb részben dr. Madas András és néhai Szabó Károly gyémántokleveles erdőmérnökök memoárjai, részben pedig saját levéltári kutatásai alapján kimentette ezt a régi, évtizedekig titkos történetet a feledés homályából, ami pedig része soproni Erdőmérnöki Karunk és az egész magyar erdészet történetének.
Sopronból kb. 160-an lettek a szabadcsapatok tagjai, de ezek nem mind voltak egyetemisták. Utóbbiak, a „harcéták" létszámát a szerző 70 főnél többre becsüli.
Alakulatukat Magyaróváron-Budapesten-Vásárosnaményon keresztül egy Vitka nevű községbe szállították, ahol valamelyes fegyveres kiképzést kaptak. Közben Madas András édesanyjának gróf Teleki Pál miniszterelnökhöz intézett aggodalmas levele nyomán a szabadcsapatokat honvéd lövészalakulattá alakították át (mivel fogságba eséskor az illegális harcosok esetleg keményebb elbánásban részesülhetnek, mint a nemzetközi hadijog hatálya alá eső reguláris katonák. A csehszlovák fogságba esett „rongyos gárdisták" esete ezt igazolta is, mert ezek közül bizony nem egyet jól elvertek.)
A Felvidék magyarlakta részét visszacsatoló ún. első bécsi döntés (1938. november 2.) okafogyottá tette az önkéntes lövészalakulatok fenntartását, ezért ezeket a kormány hazarendelte és leszerelte. Annyi dicsőség jutott számukra, hogy november 6-án a soproni 6. gyalogdandár részeként részt vehettek az ünnepélyes somorjai bevonuláson. A VI. honvéd lövész zászlóalj minden tagja megkapta a „Felvidéki Emlékérem" és a „Nemzetvédelmi Kereszt" kitüntetést. Néhányan magasabb elismerést is kaptak; pl. Szatmáry-Király Ádám végzős erdőmérnök-hallgató a „Magyar Érdemrend lovagkeresztje a hadiszalagon a kardokkal" kitüntetést. Ő tényleges robbantásos akciókat szervezett és vezetett.
Egyetemistáink egyébként nem nagyon búsultak a leszerelés miatt, mert észrevették, hogy egyes parancsnokló honvédtisztek egy Horthy kormányzó elleni nyilas puccsra szándékoznak felhasználni a szabadcsapatosokat, s e célból nyilas párttagokat is beépítettek soraikba. A felvidéki-kárpátaljai akcióban részt vett a szélsőségesebbnek tartott Rongyos Gárda is. Mindez elvette a fiúk kedvét a további szerepléstől.
A felvidéki bevetés miatt a harcéták nem tudtak részt venni az egyetemi előadásokon. Ezért részükre gróf Teleki Pál egy gyorsított, tanfolyam jellegű pót-félév elvégzését engedélyezte, így nem szenvedtek hátrányt hazafias vállalkozásuk miatt.
Befejezésül az eddig említetteken túlmenően még álljon itt néhány erdőmérnök-hallgató neve a tanulmányból: Bély (másként Beély) Sándor, aki egyébként már végzett erdőmérnök volt; Bánó István, Csutkái Jenő, Hibbey Albert, Iby (Pankotay) Gábor, Kassay László, Márkus László, Paris János, Sitkey János. Dr. K. P.